Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 2. szám · / · KÜLFÖLD · / · Gy. A. · / · Végh Hanna

Végh Hanna
Jules Romains: A La Recherche D'Une Eglise, Province

A Nyugat 1934 április 1-i számában ismertettem Jules Romains Les Hommes De Bonne Volonté című terjedelmes regényének első hat kötetét. Ez a bevezető rész és ígéret volt. Most kissé bizalmatlanul vettem kezembe a két legújabb (VII. és VIII.) kötetet. Az előbbiek nagy reménységre adtak okot s talán épen ezért kétkedtem: vajjon kitart-e az író, nem fog-e engedni az olcsó siker csábításának?

A «Templom Keresése». (A La Recherche D'Une Église) és a Vidék (Province) sem befejezés. De a mese mind szélesebb mederben bontakozik ki, tömörsége sohasem zavaros vagy bágyadt - az olvasó most már biztonságban érzi magát: követheti a művészt lelkesen anélkül, hogy csalódás fenyegetné (mint annyi más mai regényben, melyeknek éltető eszméje csak fellángol, aztán fáradtan pislog). Itt megvan a szakadatlan érdekesség és pedig az az intenzív formája a drámai feszültségnek, mely nem szemfényvesztésen, hanem a pszichológia helyességén alapul. Egyúttal a kompozició egysége is mindjobban szembetűnő. Ez természetes: minél nagyobb arányú a munka, annál kevésbé érthetjük meg felépítésének törvényeit eleinte, míg részletről-részletre haladunk előre.

Mintha valami terebélyes növény fejlődését figyelnénk. Jules Romains valóban bámulatos számtalan embertípus és csoport tudatos, mégsem erőltetett, úgyszólván egyidejű és művészileg szükséges szerepeltetésében - anélkül, hogy bármely mellékalakot, epizódot elejtene. Balzac óta francia regényíró nem bocsájtkozott ennél monumentálisabb vállalkozásba.

Nehány francia ifjú, az École Normale kiváló tehetségű tanítványa, menekülni szeretne a szellemi magányból, melyet a kor zűrzavaros szkepszise teremtett. Fiatalos romanticizmusuk jellemzése kitűnő. Van, kit a szabadkőmívesség vonz - eredeti és érdekes az, amit J. Romains a sokat vitatott társaságról mond: ellenségeit és híveit szólaltatja meg, s így körülvilágítja a problémát, mely végeredményben mégis csak probléma marad. - Van, aki még titkosabb, veszedelmesebb közösség után vágyik: anarchista szervezetbe kerül. A jövendő világháború fel-feltűnő kísértete ott lappang mindig a háttérben; a napi politika is belejátszik a regény eseményeinek kialakulásába. E fővonalakon kívül a «Templom Keresése» is rendkívül gazdag változatos képekben, váratlan fordulatokban. Jallez, a fiatal költő «Normalien» tragikus szerelmi csalódásának története (újból lelki gyötrődések, az emberi természet félelmetes és ritkán kitárt mélységei - már a bevezető részben feltünt ez az irányzat). Egy fejezetben a párizsi boulevardier fogalmát határozza meg az író: régi időkben a francia udvar «zárt társasága» minden könnyelműsége mellett nemzedékről-nemzedékre vitte át a legfinomabb kultúr-hagyományt, ma a párizsi boulevardier-t lehetne e tradició folytatójának tekinteni: többnyire léha, önhitt és sokban kicsinyes emberek (az udvaroncok is nagyrészt ilyenek lehettek), mégis ők szűrik le a francia szellem legjobbját. Nem kevésbé érdekes az intellektuális zsidó szerepe ezen a téren; vannak értékek, melyekkel épen az idegen, de alkalmazkodó faj gazdagította a nemzet műveltségét.

Jules Romains meglátása humorja ellenére túlnyomóan mogorva, bár sehol sincsen bármely irányú osztálygyűlölettől elvakítva. Mindössze azt észleljük, hogy a szegénnyel rokonszenvez, a «kis emberekkel», a városi néppel, melynek ügyét-baját, szomorú, groteszk és megható sajátságát alaposan ismeri. A kutató lelkiismeretességével és a szerelmes ihletével tárja elénk azt, amit felfedezett. Ritkán akadt realista író, aki kora sokféle forrongó idealizmusát ilyen erőteljesen átérezte volna, - másrészt alig van idealista, ki ennyire kézzelfoghatóan képes formálni épen az anyagi, nagyon is anyagi hátteret, mely gyakran álszenteskedő jelszavak mögött lappang. A Vidékben elsősorban a francia katholikus papság működését dolgozza föl - kulisszák előtt és kulisszák mögött. Megint tágul a látkör - elhagyjuk Párizst, mely eddig úgyszólván főszereplője volt a regénynek. A szerző többet, mélyebbet akar. Meg kell ismernünk a haza távoli zúgát, a kisváros álmos csendjét, zamatos békéjét - s e mögött a lassú, de gazdag életet, mely századokon keresztül virágzott Párizs körül, Párizs felé. Saint-Papoul gróf képviselőválasztása; egy tipikus francia főpap Sérasquier püspökben megszemélyesítve; nyárspolgárok, papok intrikái, falusi és kisvárosi nemesség érdekköre, aztán itt is «kis emberek» jutnak szerephez. Mionnet abbé, a ravasz párizsi lelkész, modern homme d'action ebben a környezetben veti meg karriérjének alapját. Szinte megdöbbentően erőteljes az ellentétek kidomborításával elért hatás. Itt vissza kell térnünk Az Alázatosak (VI.) egyik főalakjához: Jeanne abbé, a szegény külvárosi pap, a nyomorultak gyengéd jótevője - ez a tiszta, férfias jellem a könyv legszebb alakításaihoz tartozik. Bizonyosan nem véletlen, ha a Vidékben viszont egy csaknem frivol, opportunista Mionnet abbé-t, egy gőgös, renaissance-pápaságról álmodozó püspököt, meg nehány meglehetősen köznapi, pénzéhes és mindenféle rejtett aljasságtól meg nem hátráló papot talál az olvasó. Jeanne nemes kereszténysége mérhetetlen távol áll ezektől. És mégis: mind együtt képviselik azt a francia katholikus egyházat, melyről Jules Romains keresztmetszetet kíván adni, úgy mint előzőleg a francia főváros komplex egyéniségéről. - Mionnet merengése egyúttal reávilágít a szerző elfogulatlan és megértő bámulatára e nagyszerűen szervezett hatalommal szemben: «Csodálatos Egyház, mely tökéletesen kielégíti önmagát és képes felszívni mindazon rendellenességeket, melyek benne előfordulnak s el nem kerülhetők. Választ nyujtasz mindenre és megnyugvást adsz, csak bízni kell rejtelmes sokféleségedben. Ellensége az erőszaknak, rögtönzésnek, a kockázatos és szélsőséges kutatásnak. Nagyon érett gyümölcs, melyben millió nedv vegyül, összetevődik, távolról vonzza és kölcsönösen semlegesíti egymást. Nem csoda, hogy az együgyűek képtelenek téged megérteni. Az engedelmesség és a gyűlölet közt kell választaniok, vakon mindkét esetben.» - Ez az a szabadelvű felfogás, melyet az egyház üldöz, indexre tesz - ha kívülálló beszél, ha profán szem nyert betekintést az óriás gépezet titkaiba.

Arról az íróról, aki - hogy még egyet emeljünk ki a sok közül - egy Firmin Gambaroux humoros, a maga nyers népiességében mégis valahogyan tiszteletreméltó alakját tudta megeleveníteni, arról bátran mondhatjuk, hogy nemzeti karaktereket alkotott. Könnyen elképzelhető, hogy ezeket a franciák valamikor ismerni és dédelgetni fogják, úgy mint ma Angliában Dickens jellemeit ismerik s szimbólumként becsülik. «Megelevenítés» a szó szoros értelmében alkalmazható úgy a brutális, mint a finom és költői részletekre; valók, felejthetetlenek - Breughel pompás képeire emlékeztetnek. Jules Romains gondolkodása szubtilis, mégis minden szavának életíze van, néha borsos íze is - és földszaga... nem a finnyásoknak való. És végül: mennyire ízig-vérig francia mindez! Átfénylik rajta az igazi francia szenvedélyes, mélyen átművelt és aktív szeretete nagy nemzete iránt. Türelmetlenül és örömmel várjuk a munka folytatását, melyet már az eddigiek alapján is korszakalkotónak kell tekintenünk a modern regényirodalomban.