Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 2. szám · / · KÜLFÖLD · / · Gy. A.

Gy. A.
Valéry a költészetről

A Nouvelle Revue Française januári számban Valéry a költészet mivoltát fejtegeti, előszóul a N. R. Fr. most készülő költői antológiájához. Pontosabban: nem annyira azt, hogy mit tart a Költészet lényegének, mint inkább, hogy mit nem tart annak. Ő, aki negyvenöt éve látja a francia poézis változásait, a végletes újságvágyat, a gyakori visszatéréseket a multhoz, a költői érzékenységnek Lamartine-tól Rimbaud-ig, vagy Hugo-tól Mallarméig való cikázásait, bizonyos kiábrándultsággal állapítja meg a tanulmányában, hogy a mai időkben a Költészetet se nem tisztelik, se nem értik. Elsősorban azok nem, akiknek az volna a tisztjük, hogy felébresszék és ápolják a költészet kedvtelését. Ezek, a szigorú Valéry szerint, mindenről beszélnek, csak a lényegről nem: felsorolják a poéták külső, költői eszközeit, képeiket, hasonlóságaikat, egymásra való hatásukat; mások megpróbálják kitalálni a költők rejtett szándékait, s szorgosan boncolgatják életüket, mintha a kifejezésbeli szépség, mintha a szavak szép összhangja, a szerencse, a véletlen, a gondviselés e ritka adománya a földi élet fordulóinak természetes velejárója lenne, s mintha az érzés elegendő lenne az érzékeltetéshez, a szépérzékeltetéshez! A költeménnyel úgy bánnak, mintha külön tartalma s külön muzsikája lenne, mintha «lényegét» vagy «alapgondolatát» el lehetne választani a «díszeitől». Mindez aztán csak arra jó, hogy a költészet ürügyén «szimbolizmusról», «romantikáról», «humanizmusról» beszélhessenek és hogy mint Valéry mondja, a színekről a vakok is vitatkozhassanak. A költészet lehetne magánügy is; de ha már nemzeti értéket művelődési eszközt látnak benne, akkor hiú külsőségek, a költő élete, szerelmei, forrásai, környezete helyett az alkotás lényegét, a mű közvetlen élvezetét, magát a verset, a kifejezést, az ars poeticát állítsák előtérbe. Bár kérdés: használhat-e mindez? s ellenállhatunk-e az időnek? Valéry átható értelme illuzió nélkül néz a jövőbe s nem igen látja biztosítva sem a költészet eszközeinek - az írásnak és az olvasásnak - sem pedig a költészet önzetlen és őszinte kedvelőinek a sorsát; ki tudja, úgymond, hogy unokáink találnak-e még némi ízt legrendkívülibb költőink divatjamúlt bájaiban s általában a költészetben?