Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám

FÖLDI MIHÁLY: "ADY ENDRE" SCHÖPFLIN ALADÁR KÖNYVE

Nagyon gyorsan múlik az idő, egyre több közöttünk a halott.

Mintha csak tegnap kezdődött volna a magyar irodalom megújulása... én még élő valóságukban látom e szellemi reformmozgalom valamennyi hősét. Hallom Ady hangját, hallgatom Osvát Ernőt, beszélgetek Kaffka Margittal, Tóth Árpáddal... hiába, rohannak, röpítenek az évek, seregünknek egy része kiköltözött a temetőbe, sorsunk egyre mélyebben elterül a mulás sodrában s mire lélegzethez jutunk, multtá válunk. A szemlélődés pillanatában elénk mered a kérdés: mit tettünk, mit használtunk, mit értünk?

Ady Endre és a Nyugat körül kezdettől fogva elkeseredett harc dúlt. Ez a harc az évek folyamán csillapodott ugyan, de teljesen ma sem szünt meg. A harc ismeretes és érthető. Minden mozgásnak ellensége a tehetetlenség, minden újítást meg akar akadályozni a renyheség; minden nemes érvényesülésnek is zárt körök állják útját; az új szót meg akarja fullasztani a sablón; minden eredmény körül akadnak acsarkodók, kapaszkodók, ki nem elégítettek és követelőzők. Az értékes szellemi erők azonban előbb-utóbb áttörik a természetes és mesterséges gátakat s megtermékenyítik az életet, még azokat is, akik halált kiáltottak az újítókra, akik - észre sem veszik már - ezeknek az újítóknak a szavait használják, ezeknek az újítóknak a kincseiből élnek. A harcnak egyes fejezetei is fokozatosan lezárulnak s eljön az idő, mikor nyugodt fejjel ítéletet lehet mondani a történtekről.

Adynak ez az ideje már elérkezett. A néhány kötet Ady-vers körül pár év alatt óriási irodalom keletkezett. Mint mondani szokták: «az idő tengeréből» úgy emelkedik ki Ady költészete, mint egy magános szikla; csapkodja az emlékezés olajos áradata, a magyarázatok zavaros hullámzása; a támadások, elfogultságok, bírálatok, rajongások vizi falkája nyalja körül. Milyen volt Ady, a szerelmes férfi, hogy' keresett pénzt, hogyan gyógyítgatta, romlasztotta testét, ezekről a másodrendű kérdésekről egyre több kötetet jegyeztek fel a kortársak. Milyen volt Ady, a politikus, milyen párthoz tartozott, kinek adott igazat, mikor élt, kinek a véleményét erősíti, kinek az érdekeit támogatja a sírjából, minderről megszaporodtak a gyakran erőszakoskodó magyarázatok. Ízetlen vitákat olvashatunk napról napra, nem is soroljuk fel itt a témáikat. De csüggedve láttuk, hogy maga a költő homályba borul s nemsokára expediciót kell kiküldeni, amely feltárja szellemi arcát az idő romjai, hulladékai alól.

Az Ady-nemzedék több kiváló esztétikust adott a magyar irodalomnak. Osvát Ernőt, a fanatikus szerkesztőt, akinek emlékét e nemzedék minden tagja hálával és tisztelettel őrzi. Ignotust, aki tekintélyével, harci erejével, teljes szellemi fegyvertárával az esztétikai háború élére állt s nagy, személyes áldozatok árán védte a zsendülő új magyar irodalmat akkor, amikor politika, társadalom, irodalom hármas fronton iszonyú vádakkal támadt rá. Osvát is, Ignotus is, egyik a szerkesztés néma munkájával, másik a cikkek, megjegyzések pergőtüzével segítette levegőhöz, papíroshoz, elismertetéshez az új magyar írókat s azt a szellemi mozgalmat, melyet akkor üres és általánosító szóval modernségnek neveztek. Van azonban ennek az Ady-nemzedéknek még egy kíváló tagja, akire több mint negyedszázadon át úgy tekintenek a «modern» írók, mint nemzedékük hivatott esztétikusára. Ez Schöpflin Aladár.

Alig van ma élő író, akinek munkái számtalanszor ne találkoztak volna Schöpflin ítéletével. Még a régi Vasárnapi Ujság szerkesztőségében dolgozott Hoitsy Pál mellett, amikor az élő irodalom kéziratainak nagy része már megfordult szerkesztői asztalán. Ő talán az egyetlen kritikusunk, aki a magyar múltból jön, épségben hozza magával a régi magyar irodalom minden értékes hagyományát s egyenes utat talált az új élethez, az új irodalomhoz. Izig-vérig kritikus természet, a szó klasszikus értelmében. Kételkedő a kirobbanó sikerekkel szemben, elismerő az erőfeszítések iránt, még ha nem is értek célba; érzékeny és gyorsan reagál; ha nem is indul szenvedélyes temperamentummal bizonytalan eredményű vagy nagy dicsőséget kínáló felfedező utakra, rögtön észreveszi a jelentkező tehetséget és ítéletével mellé áll. Sosem lankad a figyelme; évtizedeken át állandó érdeklődéssel kíséri a legkülönbözőbb írói és költői pályákat. Az irodalom elé harmonikus lélekkel, egyensúlyozott aggyal áll. Nem képvisel valamely határozott vagy egyoldalú világszemléletet; kételkedve húzódik el izmusoktól, végletektől, zárt hitektől, szűknek érez minden világképet, mely egyetlenegy gondolat szálára fűződik, de megértéssel viseltetik minden meggyőződés iránt, tiszteletben tart minden hitet és ami a legfontosabb: átérez minden érzést és gondolatot, ha annak élmény a gyökere, hit a forrása, ha megvan a szellemi aranytartaléka. Egyik legértékesebb tulajdonsága éppen ez a beleérző képessége, ez az átélő működése. Nem idegenül, nem ellenségesen áll az íróval és művével szemben; nincs egy kidolgozott vagy zavaros törvénye, melyet barbár erőszakkal az íróra húz; az írót az íróból, a művet a műből, a jelenséget az életből fogja fel s amilyen tiszta szándékkal közeledik hozzá, oly tiszta nyelven tárja fel tulajdonságait és oly tiszta nyugalommal hozza meg ítéletét. Szeretet, nyugalom, érdeklődés árad belőle; a tehetség, az érték tisztelete vezeti; értéket keres s nem ellenfelet hajszol; az alkotást, a kultúrát, a fejlődést szolgálja. Vérbeli kritikus, aki a világot elsősorban művekben látja, irodalmon át érzi; s hivatott esztétikus, aki boldogan mutatja a fölfedezett kincseket: nézzétek, mit találtam, nézzétek, milyen szép, örüljetek velem a szépségnek, a tehetségnek, az élet gazdagodásának.

Schöpflin Aladár végig kísérte az új magyar irodalmat keletkezésétől napjainkig. Nem tudom, mennyi kéziratot olvasott, hány ezer könyvet küldtek a címére, hány kisebb-nagyobb cikket, tanulmányt írt. Ott állt a folyónál, az új magyar írás szélesre dagadt folyamánál és figyelte a hullámokat, melyeket vigyázó szeme elé sodort a megduzzadt áradat. Hű krónikása volt ennek a kornak s munkáját ma is becsülettel, nem lankadó érdeklődéssel és azzal a bölcs megértéssel, azzal az irodalmi gesztussal végzi, amellyel mindig az íróra, az alkotásra mutat, míg önmagáról minden figyelmet elhárít. De fájdalmasan múlik az idő... s e sorok írója néha már nyugtalan kíváncsisággal pillant a kíváló barátra, a fáradhatatlan krónikásra, befelé néző meleg szemébe, bizalmat keltő, mosolyt rejtő bajszos arcára: mikor tudja kiszakítani magát a napi munkából, mikor emelkedik fel tehetségének, hivatottságának magaslatára? Schöpflin Aladár sokat adott, sokat használt eddig is, de mi többet várunk tőle. Összefoglaló, rendszerező munkát, ítélkezést évtizedek, korok munkáiról, törekvéseiről, harcairól, teljesebb kiállást régi és új ellenségek ellen, hivatott vezetést az új társadalmi és irodalmi amatőrséggel és barbarizmussal szemben... szép, okos, tartalmas könyveket várunk tőle.

«Magyar írók» című értékes tanulmánykötete után most végül új könyvet írt. Ady Endre a címe, Ady, a költő, a hőse. Végül egy könyv, amely egy költő szellemi életét írja meg, jelentkezésétől fejlődésén át az irodalomtörténetig! A holt költő teste elvégzi kötelességét az enyészettel szemben, ránk a műve, szellemi hagyatéka tartozik. Ennek a szellemi hagyatéknak keletkezését, gazdagodását, értékét vizsgálja meg Schöpflin s munkájának lelkes, pontos végzése közben messzi elveti magától a kortársi közelség minden csábító intimitását. Ady már nem barát, nem kocsmai partner, nem ilyen vagy olyan ismerős, akinek ismertük a hegeit és zsebének gondjait, hanem a magyar irodalomtörténetnek egy nagy fejezete. Ezt a fejezetet írta meg Schöpflin érdekesen, élvezetesen, hibátlan ítélettel. Ady testi élete, emberi sorsa, származása, küzködése, sok szerencsétlensége és kevés boldogsága csak épp oly materiális alap ebben a könyvben, mint a kor, amelyben élt és szenvedett; szükséges alap, melyre fel lehet építeni szellemi birodalmát. Ebben a birodalomban nem elragadtatott, minden percben leboruló barátként utazik Schöpflin; nem exotikumokat keres, melyekkel mámorítsa, elképessze, botrányvirágokkal szórakoztassa az olvasót; nem is ellenfél, aki mindenáron hibát és hiányt szimatol. Adatokkal dolgozik s van-e hitelesebb adata költőnek a versénél? A verseket vizsgálja Schöpflin; a versekből magyarázza életét, a verseken át mutatja meg korszakalkotó jelentőségét. Remekművek, Ady «nagy versei» előtt tisztelettel áll meg s különös érzékenységgel magyarázza szépségüket; de nem húnyja be szemét a gyöngébb napok bizonytalanságai, a hanyatlás elkerülhetetlen korszakai előtt sem s szöveggel a kezében mutatja meg helyenként a zseniális erők lankadását. Tiszta és határozott szellemi arckép bontakozik ki ebből a könyvből, Ady Endre első hű, jellegzetes, zavartalanul ítélkező, minden fontos vonást árnyalatokban is kifejező portréja.

Milyen ez az arc most, több mint tizenhat évvel a halála után, Schöpflin könyvén át nézve? Kétségtelenül: a zseni arcát látjuk. Kár a vitáért, a hűvös ellenvetésekért, a dühös kifakadásokért; kár. Adyból korunk egyik legnagyobb lírai zsenije mered ránk. Számos verse van, melyek immár az irodalmi örökélet friss erejével hatnak ma is; szíven ütnek, megráznak, ellenállhatatlan élményekkel gazdagítanak, ha száz találkozásból ismerjük is. Schöpflin szép és megnyugtatóan nyugodt, mégis vibrálóan érzékeny hangú fejezetekben írja meg e versek esztétikáját s mutatja meg azokat a lelki erőket, melyek e verseket termelték. Ady arca nem a nyugodt és harmónikus zsenik arca. Háborgó, megszállott, engesztelhetetlen, démonikus lélek, melyet szenvedélyek tépnek, melyet igazi béke sosem váltott meg. Ady Endre, az ember, e sorok írója számráa nem jelenti az emberi élet eszményi csúcsát; nem ideál, aki vonz és utat mutat; nem az a hősi férfi, akit követni tudna, reményben élve és harmóniát keresve. Tisztázatlannak, rendezetlennek, hiányosnak érzem szellemi láthatárát; tökéletlennek emberi fegyverzetét, sokszor kicsinyesnek, hiúnak, elégtelennek a céljait, de minden mozdulatánál, minden hangjánál feltétlenül éreznem kell a zseni dobbanását. Schöpflin Aladár egy különleges magyar zseni lelki útját szemléltető erővel mutatja meg és zseniről, a legbonyolultabb emberről lévén szó, munkáját nagy erőfeszítésnek, szép eredménynek kell tekintenünk.

De Schöpflin könyvéből még két fontos szempont domborodik ki. Adyt, az embert sok tekintetben tévelygőnek, bizonytalannak látom Schöpflin könyvének olvasása után is, annál egyenesebbnek, keményebbnek mutatkozik azonban Ady, a költő. Fogyatékos volt az emberi életében, a gondolkodásában, a világszemléletében, de kifogástalan és hatalmas a költői munkájában. Két erkölcsi világ nyitja ránk ablakait Ady verseiből; az egyik pokoli gőzöket fúj, a másik fényt lövel, tiszta, erős, melegítő világosságot. Ady azért élt, hogy verseket írjon; nő, politika, élet verssé olvadt benne. És a verset a legmélyebb erkölcs alázatával tisztelte. Soha meg nem alkudott, soha tudatosan nem szállt le s mindig a tökéletesség felé korbácsolta magát. Az irodalom minden időkben az alkotás tiszta hősének tekinti, aki soha nem vétett a munka erkölcse ellen, aki mindig a legnagyobb feladatokra kényszerítette tehetségét. Az ember erkölcsi világát Ady felégette egy másik síkon: a szellemi alkotás erkölcsi rendjében.

S milyen bátran, milyen vad akarattal, milyen szenvedélyes gőggel tette! Milyen nyiltan, mily felperzselt szégyenérzettel, mennyi exhibicionizmussal, mennyi alázattal és bűnbánattal és Istennek milyen forró hajszolásával! De maradjunk csak a bátorságnál. Ma ennek hangoztatása látszik a legfontosabbnak. Mily bátran és őszintén gombolta ki kabátját, hogy oda dobta a szívét, hogy megmutatta a titkait! Bátor volt, felszabadító volt. Felszabadította a szíveket, a szájakat, felszabadította az irodalom lelkét. Azt a lelket, melyet pórázon tartott lusta közízlés; melyet bilincsekbe zárt féltékeny és ostoba hatalom; melyet bebörtönzött epigonság, elfogultság, rosszindulat, tehetetlenség. Ady az új magyar irodalom felszabadítója. Ő mutatta meg, hogy írni lehet, írni szabad, írni muszáj. Ő adta vissza a magyar író hitét az életben, a szavakban, a formákban, az egyéniségben. Az ő felszabadító ereje nyomán nyiltak meg a zsilipek, változott meg az irodalmi gondolkodás és eszköze, a nyelv. Lehet írni! Lehet szabadon gondolkodni! Lehet új szavakat keresni, új formákat alkotni, lehet szépen, szebben, gazdagabban beszélni. Lehet a mélybe ásni és a magasba tekinteni. Van értelme, lehetősége, hivatása, rendeltetése ennek a névnek: magyar író, magyar költő. Magyar költő kötelessége.

Ady nagy szellemi értékeket és ezt a fontos erkölcsi kincset hagyta ránk. Versei mindenkié, a felszabadító ereje elsősorban a miénk, a magyar betű munkásaié. Milyen fontos volna, ha méltók tudnánk lenni erre a hagyatékra! Ha mi is nem csak felszabadultak, hanem felszabadítók is tudnánk lenni... ebben a korban, amelynek szellemi életét ismét száradással fenyegeti a történelmi balsors, az epigónság, a csüggedés, a félelem, a tömérdek mulasztás, de a sorvadásnak még halálosabb veszedelmével egy új ellenség: a dilettantizmus, a féktelen hatalomvágy, az irodalmon kívül eső szempontok ordítása, az új barbarizmus.

Számos nagy értékén kívül különösen azért becsülöm Schöpflin Ady-könyvét, mert Ady szellemi arcának megmintázásánál éles vésővel domborította ki a zseninek ezt a termékenyítő nagy tulajdonságát: a tehetség alkotó, felszabadító bátorságát. Remélnünk kell, hogy e sikeres műve után Schöpflin Aladár módot és alkalmat talál majd korunk egyéb irodalmi problémáinak feldolgozására is.