Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 22.szám

HEVESI ANDRÁS: MEGÉRKEZÉS PÁRISBA

Az eső sehol sem gyönyörűség, de Párisban szívet marcangoló, megalázó, méltatlan szenvedés, amely a legellenállóbb idegzetet is felőrli, a legszilárdabb önérzetet is sárba tapossa. A magyar eső szitál, néha zuhog, de nincs benne gonoszság és sátáni leleményesség. Elvétve szaporázza, cifrázza, mint a kissé konfidens cigány a nótát, de még akkor is csupa emberség, csupa tisztességtudás. A magyar esőt nem fertőzte meg a nagyváros hisztériája, ötemeletes házak között is úgy áztatja az aszfaltot, mintha szántóföld volna, a Váci-utcán is nagy lomha síkságokra esik, csendes, illedelmes és kissé fásult, mint a síkságok korán elhízó vagy kiszáradó, idő előtt összetörő lakói. Franciabarát olvasó, ha még nem voltál Párisban, ne menj esős évszakban! A párisi eső változatos, csúfondáros és tébolyítóan mozgékony, úgy hajszolja az utca népét, mint a legénységet a gonosz tiszt, akibe belebujt az ördög. Eláll, megered, eláll, megered, valami kibetűzhetetlen, őrjítő ritmus szerint, hol hosszú esőstráfok veszik célba a járókelőt, hol ideges kis cseppek okvetetlenkednek. Lomha, félénk ember vagyok, alig történt velem rendkívüli esemény, de fantáziám több van a kelleténél, nem is a fejemben, hanem az idegeimben. Nem kell visszalapoznom a régi útleírásokba, anélkül is tudom, mit érzett Kolumbusz a Santa Maria fedélzetén, ugyanazt, amit én rue de Richelieu és a rue des Petits Champs sarkán, egyformán ki voltunk szolgáltatva az elemeknek, egyforma tehetetlenséggel vonaglottunk az ellenséges természet markában.

Késő ősszel érkeztem Párisba, éppen Anatole France-ot temették, a hírről csak messziről értesültem, a magány szikratáviróján át, a rengeteg autó tülkölése és a földalatti morajlása közben, amely hirtelen mennydörgő fergeteggé növekszik és úgy csap ki belőle az öt kocsi, csenevész, alvilági emberrakományával, mint a mennykő; a kezdő rádió recsegő kereplése közben, amely, mint valami égi szózat, alsónadrágok és harisnyák érdemeit nyilatkoztatta ki... Anatole France temetése egyenletesen oszlott meg az örök sötétség és az esővíztől fényes fekete utcák állandó gyászában. Ebben a városban mindig este hét óra volt és mindig esett. Az eső apró kis szögletekre, fülkékre osztotta Párist, képtelenség volt az egészet egyszerre áttekinteni, az eső vastag függönye eltakarta a kilátást és én még hetek mulva is úgy éreztem, nem sikerült kivergődnöm a mellékutcák locspocsából a főútvonalakra, nem láttam az igazi látnivalókat. Komor körvonalak, templomok és középületek kisértetei imbolyogtak az esőben, megismertem a Notre Dame-ot meg a Pathéont, de nem bíztam a valóságukban, a sötétség meg a köd meg az eső valamennyit álomképpé hervasztotta, amelyet akár Pesten is álmodhattam volna. Csakugyan, minden éjszaka azt álmodtam, a jövő héten indulok Párisba, az igazság az, hogy még nap-nap sem értem oda. Álomvilág volt, de barátságtalan mogorva, érdes tapintású álom, a nők arca ridegebb és parancsolóbb a vastag festékréteg alatt, kezük csontosabb, lakktól csurgó óriási körmük félelmesebb, a nagy szájak és nagy kezek országába érkeztem. Hová lettek a szép, puha körvonalak, a párnázott kis kacsók, amelyek idegesítettek, az ostoba kis gödrök és pajzán tekintetek, amelyeken felbőszültem, mennyi gyöngédség, mennyi jóindulat volt ezen a lenézett, középszerű Pesten, ahol a töltöttgalamb testű nők legalább ingyen mosolyogtak. Visszasírtam a keshedt köruti lányokat, akiknek nagy, bánatos szeme hajlott hátukért mentegetőzött.

A hotelszobámnak csak ajtaja volt, ablaka nem, vagy oly kicsi, hogy emlékezetem elhanyagolta. Ez is fekete volt és mindene ragadt, az éjjeliszekrény, az ágyhuzat, még a mosdótál is. Mikor összekuporodtam a kurta és keskeny ágyban, úgy éreztem magamat, mint akit kalickában akasztottak fel a világürben. A fogadósné súlyos, tömör hústorony volt, fekete selyemruhája szorosan tapadt a fanyar illatú szellőzetlen testhez, amely az iroda félhomályában pathetikusan düllesztette ki idomait. Az utca, a festői és szutykos rue Saint Jacques neve tizennyolcadik századi kellemeket idézett, de a magas és keskeny házak egymáshoz préselt gyufaszálai, amelyekbe szobákat, csigalépcsőket, hal- és borkereskedéseket vájtak, a helykihasználás eszeveszett erőfeszítése, a parányi adagokra osztott, virágbokréta módjára kicsinosított élelmiszer nyüzsgése inkább arra vallott, hogy túlnépesedett japán városba érkeztem, ahol az emberek oxigén hiányában állandóan levegő után kapkodnak és tréfás szobadíszeket, iparművészeti tárgyakat csinálnak a romlott húsból. Csak a kirakatokban kacérkodó ezerféle sajt és hors d'oeuvre bővölt el és reggel tízkor jóllaktam brie-vel, mustárba mártott zellerrel, rákmajonézzal, meg orosz salátával, amit nálunk francia salátának neveznek.

Útnak indultam, hogy beszedjem a várost, mint az orvosságot, reggeltől estig loholtam. Néha komolyan attól tartottam, hogy megőrültem, mert ahogy rohantam, mindig egy irányba, többször beleütköztem a Szajnába és már kezdtem hinni, hogy ez a folyó külön az én bosszantásomra két-három példányban szeli át a várost, de szerencsére eszembe jutottak a még otthon látott térképek, amelyeken úgy gyűrűzik és tekerődzik, mint az öregurak halántékán az erek. Felöltőm és kalapom ocsmány, puha masszává ázott az esőben és veleázott az a kellemes, de nem nagyon szilárd öntudatom, hogy jó családból való úrifiú fagyok. Olyan mérhetetlenül egyedül voltam, hogy kínomban megkettőztem magamat és ketten voltunk a magányommal. Egész személyem olyan visszhangtalan lett, mintha csupa süketnéma közé kerültem volna, vagy mintha valami különös készülék befalazna önmagamba, agyamban kárpótlásul harsogni, tombolni kezdtek a gondolatok. Azelőtt ügyet sem vetettem rá, hogy gondolkodom; gondolkodáson ugyanoly ritkán kaptam rajta magamat, mint a lélekzetvételen. Most úgy gondolkoztam, ahogy az ember olvas vagy hegedül, hogy töltse az időt. Szavakban gondolkoztam, pontos, sima, jól gördülő mondatokban, mint a vezércikkek. Hogy fütsem az agyvelőmet, sokat kellett olvasnom és gondolataim a könyvek ütemére özönlöttek. Hamar megtaláltam az egyetlen helyet, ahol az esték türhetően teltek, a Sainte Genevieve könyvtárat a Panthéon mellett. Csunya könyvtár volt, fedett üvegcsarnok, mint egy bazár, vásárcsarnok vagy pályaudvar; a gázlámpák elszigetelt fénye fásult és mértéktartó kisértetiességet kölcsönzött e helynek, az éjszakai pályaudvarok álmos, pállott jövés-menését, amelynek képzelt izgalmat és feszültséget csak a sűrű és rossz levegőben lappangó szerencsétlenség rémképe kölcsönzött. A tömérdek parányi zajjal, tollak percegésével, könyvtárőrök csoszogásával, lapok forgatásával pukkadásig teleszítt csend minden pillanatban robbanhatott. A levegőben tölcsérként kavargott a botrány, amelyet minden idegszálammal áhítottam. A lámpák fényében kavargó porszemek csak a közelgő vihar előjelei, még egy perc és a tömzsi rigai lány vastag bundájában és óriási kalapjában, amely inkább pezsgősreklám estélyiruhás hölgyéhez illenék, a földre veti magát és epilepsziás görcsökben hempereg. Ezen mindenki meglepődnék, csak én tartanám természetesnek.

A rigai lány sajnos, veszteg maradt, a szerencsétlenség nem következett be, a botrány nem tört ki. Egyéb szenzáció hiányában a könyvre fanyalodtam. Eltorzult arccal, görcsösen olvastam, egész testsúlyommal belekönyökölve a könyvbe, szemem néha kidülledt, mint a haldoklóké, hősies, szent kötelességet végeztem. A könyvet szakaszokra osztottam, felaprítottam, mint a tüzifát és diadalmasan néztem körül, ha egy-egy szakaszon átvergődtem. Pedig igazán időtöltésből olvastam. Életem jelképe az óra volt, amely a terem balsarkában ketyegett. Én magam is óra voltam, egyhangúan ketyegő óra, amelynek egyetlen célja, hogy céltalan, értelmetlen, gépies mozdulatokkal töltse ki az időközöket, Párisban nemcsak az esővel kellett viaskodnom, hanem az idővel is, az idő az én külön időm volt, az én magánidőm, nem egyezett meg a többi ember idejével, olyan volt mint én magam ebben a letarolt környezetben, számüzött, eseménytelen. Az időrétegek rámcsavarodtak, a ruhámat vattázták, nemsokára olyan kövérré és impozánssá dagadtam, mint egy hindu bálvány. De azért szorgalmasan nyeltem ezt az élvezhetetlen, fürészporízű táplálékot. Ameddig lehetett, ellenálltam annak a nehezen leküzdhető vágynak, amely az ember törzsében születik, majd átterjed a végtagjaira, hogy felkeljen és kereket oldjon.

Szembe kell néznem a ténnyel: nyilvánvaló, hogy máról holnapra huszonnégy órát akasztottak a nyakamba, huszonnégy órát kell minden nap elpusztítanom. Szervezetem mint egy eszes és figyelmes paripa, megtette kötelességét: életemben nem aludtam ennyit. Amilyen egyhangúak voltak a nappalaim, olyan változatosak és kalandosak voltak az éjszakáim, amelyek messze belenyúltak a délelőttbe. Minden éjszakám felért egy gonddal és szellemesen megszerkesztett kéjutazással. Éjszaka dőzsöltem, egyik tengerből a másikba hajóztam, egyre részegítőbb eseményekbe sodródtam. Buvár mozdulatokkal furtam magamat egyre mélyebb álomrétegekbe, amelyek egyre fényesebbek és káprázatosabbak lettek, mint az Ezeregy éjszaka egymást követő barlangjai. De a nap huszonnégy óráját mégsem alhattam át. Eljártam az egyetemi előadásokra, de az élő beszédet soha sem tudtam követni; néhány, nem is egészen őszinte kísérlet után, hogy odafigyeljek, átengedtem magamat az amfiteátrum légkörének, amely derüs, tiszta és választékos volt, üdítően mai és kellemesen, tolakodás nélkül történelmi. A fiatal lányok között sok volt a sápkóros szent, akiknek puha, langyos és ízetlen arca türelmesen, csendes odaadással várta a férfiak szórakozott és képmutató csókját. De voltak köztük tündöklő nagyvilági lányok is, csodálatos ezüstszürke vagy tigrisbőrt utánzó bundákban, némelyiket kis kétszemélyes autó várta a Sorbonne kapujában. Megcsapott valami az 1924-es Páris érdes, szeszélyes, kihívóan egyéni fényűzéséből, amelyet azóta is inkább regényekből ismertem meg, mint a valóságban. Az előadó tanárok közül az egyik jókedvűen, önelégülten, nevető szemmel kukorékolt, a másik mélabúsan, tünődő, csillapító, békülékeny zengzetességgel, lemondóan és jóváhagyóan beszélt, minden szava vállat vont, legyintett és fejet csóvált. A harmadik hadirokkant volt, két mankón botladozott fel a katedrára, nagy előreugró orra volt és ha nevetett, csupa ránc lett az arca, amelynek okos és keserű kifejezése azt jelentette, hogy tudja és vállalja csunyaságát. Hangtalanul nevetett, mint a komikusok a színházban, mondatai füttyökben és sóhajokban végződtek, nyomorék teste és torz arca időnkint nagyvilági és katonás pózokban dermedt meg, mint a tudomány vitéz, hiu és szellemes Cyranója. Ha meggondolom, már megérkezésem másnapján megismerkedtem a legfájdalmasabb francia arckifejezéssel, amely egyszerre átszellemült és eltorzult, fenkölt és tragikus fintor, amelyben a szellem nemes íve, nagyszerű lendülete megtörik a kampós orron és kiugró pofacsontokon. Örök francia kudarc, a protoplazma bájtalansága, amely a legegyügyübb rajnavidéki borozó húsos vonzóereje elől is meghátrál.

Mindez azonban nem segített rajtam. A huszonnégy órából még mindig sok hátra volt. Az én nyomorult magánidőm egyáltalán nem állta ki a versenyt az ittlakó milliók hivatalos idejével; az ő idejük összetett és változatos volt, mint a francia konyha, az enyém egynemű massza, mint valami óriási sajt. Reménytelen vállalkozás egyetemen, könyvtárban, utcán kínálni az időmet, körbejárni az időmmel, ahogy az utcai árusok cigarettaszipkával és cipőfűzővel járnak körbe. Kinek kell az én rongy időm, ki teszi meg nekem azt a szívességet, hogy huszonnégy órámból egyet leemel a vállamról? Úgy vánszorogtam az én időzsákjaimmal a hátamon a Boulevard Saint Michel rohanó, táncoló idejében, mint egy ótestamentumi szenvedő, aki sebei mutogatásával próbál, sikertelenül, részvétet kelteni. Rájöttem arra az elemi igazságra, hogy az önérzet fordított arányban van a szabad idővel; minden elfoglalt perc egy szem az ember páncélingén, amely sérthetetlenné teszi a külvilággal szemben. Később hányszor utasítottam el a parvenük szemtelen diadalmosolyával a kis időmorzsákat kolduló tekinteteket, melyekben a megvert kutyák állati melege és szomorúsága tüzelt. Elővettem az órámat, homlokomat ráncoltam és hüvösen mondtam: Tíz perc mulva fontos találkozóm van, a szegény időmilliomosra kérdő tekintetet vetettem, amely egyúttal rövidségre intette, úgy bántam vele, mint a miniszter vagy vezérigazgató az álláskérővel, pedig igazán szerény állást remélt, mindössze egy-két órahosszat tartót. De akkor egyebem se volt, csak időm, amit a kétségbeesés őrjöngő rohamában szerettem volna nyilvánosan elégetni a Medici-szökőkut előtt, szerettem volna meghajigálni vele a járókelőket, kevés hijján szónoklatot intéztem az utcához: vigyetek el, vagdaljatok darabokra, mint egy keleti istent, szabadítsatok meg önmagamtól! Fűnek-fának kínáltam félbenmaradt, arcomra fagyott kedvességemet, amely gyámoltalan és naív volt, mint egy szoborrá merevedett pillanatfelvétel, a kávéház terraszán fürkésztem, kutattam, hátha kihalászok egy nyeszlett pesti ismerőst. Ezekben a pillanatokban párduchoz vagy leopárdhoz hasonlítottam, feszülten, izgalomtól remegve, ugrásra készen a kávéház bozótjában, vörösen az izzó vaskályha fényében. Ha egyet megpillantottam, szemérmes önérzetem képmutató játékot űzött: félrenéztem vagy elbujtam a Le Temps mögé, amelyből alig értettem valamit, de már tudtam, hogy mindez hiábavaló, már eldördült a hangom, amely fékevesztett, oktalan kedélyességgel üdvözölte az ismerőst, - mindezt nem helyeseltem, nem hagytam jóvá, de úgy ráztam le az önérzet és ízlés fékét, mint a bivalyerejű őrült az ápolókat. A honfitárs megrőkönyödve, tátott szájjal fordult hátra: életében másodszor látott. Arcára kiült a tanácstalanság ijedt, kuncogó humora, kínjában nevetett, de a rajtaütés oly váratlanul érte, hogy nem volt ideje védekezni és rendszerint leült mellém a kávéházba. Engem olyanforma diadalérzet fogott el, mintha egy bolygót térítenék le a pályájáról, útonálló voltam, orvul rohantam meg a gyanutlan járókelőket, erőszakot követtem el esti programmokon, éreztem, hogy ébred, hogy kap erőre, hogy ágaskodik bennem egy eddig nem sejtett szörnyeteg. E szörnyeteg méreteitől magam is megszeppentem és útjára bocsátottam a kínosan tréfálkozó és mentegetőző áldozatot. A magány úgy látszik, az én szakmám volt, ebben a városban csak én voltam egyedül, csak nekem kellett időnkint kirohannom magamból, mint egy körülzárt várból. No megint egyedül maradtam. Mi volna, ha a pincért ajándékoznám meg az időmmel? Nem, erről szó sem lehet, sok dolga van és különben is csinos, szőke fiú, a velszi herceghez hasonlít, még félremagyarázhatja. Fizettem és mentem.

Amióta Párisban vagyok, igazán nem lehet rámismerni! Soha életemben nem ismerkedtem utcán, most meg nem ez után a nyulánk fekete lány után szaladok! Szép római arcél, bal arcán szemölccsel, amely bennem, a jó ég tudja miért, mindig az egészség képzetét idézi fel és bizonyára csupa forró, tárgyilagos szenvedély, amely meg tud halni egy emberért, anélkül, hogy megkérdezné a nevét. Sugárzott róla a szerelem klasszikus egyetemessége, amely minden nemzetet magához tud ölelni, ügyet sem vet a couleur locale haszontalanságaira és a fajokat legföljebb szaktudásuk szerint értékeli, mint a poló vagy a bridge nagy művészei. Az igazi szenvedély sohasem idegengyülölő. Ahogy nálunk a szenvedélyes szavalóművésznőnek mindegy, hogy kiknek szaval, ébredő magyaroknak vagy cionistáknak, ez a lány mindenkit egyforma vendégszeretettel fogad ágyában, feltéve, ha érti a dolgát. Mikor megkérdeztem, nem zavarja-e a társaságom, kissé távolian és szórakozottan intett, hogy nem... Amint mellette baktattam, kétségbeesetten köszörültem a torkomat és nyelvemmel tagolni próbáltam a szavakat, amelyek nem jutottak eszembe, alaposan szemügyre vettem. Mi tagadás, a nyaka kicsit piszkos volt. Korholtam magamat, hogy ez bosszant és elkedvetlenít. No igen, piszkos a nyaka, hát aztán? Pesten a gazdag emberek gyöngysorokat akasztanak színésznők hófehér nyakára, akiknek a melle a köldöküket verdesi és csipőjükön kilószám gyűrűzik a fölösleges hús... Viszont kárpótlásul kölnivízben fürödnek. A tisztaság a puha, korán elvirágzott, rossz test mentegetőzése. Ez a lány bizonyára ritkán fürdik, de nem szorul enyhítő körülményekre. Tömör, karcsú alakja akkor is tökéletes, ha némi kipárolgása van.

De az igazság az, hogy nem is kívántam. Nem volt érzékem a korrekt üzlet iránt, amellyel kínált. Nem kellett a testek forró és tartózkodó érintkezése, amely után az ember udvariasan kezet csókol és kalapot emel. Magányomban nem is annyira testi előzékenséget áhítottam, hanem azt, hogy észrevegye és méltányolja személyemet, rájöjjön az ízemre. Közölhetetlen, csak beavatottak számára hozzáférhető érdemeimmel akartam elbüvölni, ami olyan, mintha az ember az otthoni kenyér vagy rántotta ízét magyarázná. Azt akartam, hogy észrevegye a két gödröt a szájam körül, amit anyám grüblinek nevezett... A fekete lány összevont szemöldökkel figyelte hátam mögött a billiárdozókat, én azonban csökönyösan tovább kellettem magamat, titkos álmom az volt, hogy úgy bánjon velem, mint egy cicával vagy kanárimadárral, bele akartam hatolni egy női lélekbe, boldogan, védtelenül és bájosan lubickolni, mint egy csecsemő. Akkor még nem tudtam, hogy teljes, feltétlen gyöngédséget csak cselédek és utcai nők nyujtanak. Nem tudtam, hogy a kalandnak is etikettje van; nem hiába kezdődnek álarcosbálban a szerelmi regények, olyan nő előtt, akinek nem tudom a nevét, csak álarcban mutatkozhatom. Aki utcán ismerkedik, az játszhat grófot, diplomatát, anarchistát, csak önmagát nem játszhatja. Én pedig ezt tettem kiéhezett lelkem egész féktelen kacérságával. «Maga dadog?» kérdezte a fekete lány. «Igen!» feleltem boldogságtól sugárzóan, hogy észrevette az édes beszédhibát, amely engem tár fel. Aléltan mosolyogtam, mint a hajótörött, akit az elvarázsolt sziget grófkisasszonya mentett ki a tengerből. Sajnos, a Place Saint Michel egyik kávéházában ültünk két pohár feketekávé mellett és a lány oly szokatlannak találhatta viselkedésemet, hogy megkérdezte nemzetiségemet, amit máskor talán soha sem tett. «Találja ki!» feleltem kihívó mosollyal. «Amerikai?» «Nem.» «Német?» «Nem.» «Angol?» «Nem.» A lány összeráncolta homlokát. Mély gondolatokba merült. Hosszas hallgatás után megszólalt. «Csehszlovák?» «Nem!» mondtam most már rosszat sejtve. A lány komolyan megharagudott, hogy így meg kellett erőltetnie az agyát. Nemzetiségi készlete elfogyott. «Hát akkor nem tudom.» «Magyar vagyok!» vágtam ki halkan, mint aki tisztában van e vallomás egész hatástalanságával. Csakugyan nem arattam sikert. Kiadtam utolsó ütőkártyámat, a magányomról kezdtem beszélni. A fekete lány azzal a jóakarattal hallgatott, amit filmszínésznők mutatnak filológiai értekezések iránt. Felállt és kezet nyujtott. Un de ces jours, mon cher! Később tanultam meg, de a hangsúlyból nyomban éreztem, hogy ez magyarul ennyit jelent: Soha többé. A két feketekávé borravalóval együtt három frankba került, de a világűrből félórára mégis csak visszakerültem a társadalom szélére.

Mentem tovább piacot keresni az időmnek. Nem voltam válogatós, mindegy volt, öreg vagy fiatal, férfi vagy nő, gazdag vagy szegény. Mindenkit megnéztem, aki szembejött velem, tekintetem úgy süppedt az idegen arcokba, mint az éles köröm. Egy apacsnak öltözött fiatalember a Sorbonne-téren horogra akadt. Visszanézett rám és arcátlanul nevetett. Odaléptem hozzá. Ibolyakék szeme volt és szokatlanul ápolt arca és keze. Ömlött belőle a szó, pocsolyaillatú, ismeretlen argotszavak. Annyit megértettem, hogy fizessek neki egy feketét rummal. Bementünk a kis kávéházba, amelynek fényes bádogsöntésén bel- és külföldi cigaretták voltak toronyba rakva. Ez már a harmadik kávéház egy órán belül. A magány határozottan költséges állapot, csak gazdagoknak való. De meg kell hagyni, jó kiszolgálásban van részem. Hosszú idő óta ez a csinos stilizált apacs az első ember, aki nemcsak tűri a társaságomat, hanem közeledik is hozzám. Egyidős lehet velem, de húsa már romlott, keresem rajta a kukacokat. Milyen hamiskásan, szinte bájosan, milyen naív elvetemültséggel mosolyog! Ontja az argotszavakat, amelyek szilárd testekké sűrűsödnek a szájában, mintha kaviccsal hajigálna meg. Most meg elkezd fogdosni és tapogatni, mint egy kislányt. Zavartan nevetgélek, a fejemet kapkodom, védekezően nyujtom ki a kezemet. Egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy teljes erőmből pofonütem. A fiú tagolatlan hangot ad, valamivel erősebbet, mintha a gyomra korogna. Vadul ront nekem. A fűrészporral behintett padlón hempergünk, a vendégek röhögve körülállnak és bíztatnak. Én vagyok az erősebb. Az ifjú leporolja nadrágját és utánam szór néhány argot-szót.

Megindulok az Odéon felé. A színházban már véget ért az előadás, éppen oltogatták a lámpákat. A téren néhány utcagyerek futballozott a gázlámpák gyér fényében. Figyelem a játékot, komoly, hűvös ábrázattal, mint egy szakértő. Egyszerre csak belerúgok a labdába. A gyerekek természetesnek tartják, hogy játszom, nem mutatnak se tartózkodást, se meglepetést. Odaadással, buzgón futballozom, mint aki szent kötelességet teljesít. Már-már egészen átszellemülök e tiszta és gyermeki műveletben, mikor fellököm az egyik fiút. Ca ne fait rien, monsieur - mondja elbűvölő, éteri udvariassággal, szinte mentegetőzve, miközben vérző térdét simogatja. Gyorsan elkotródom. Megnézem az órámat: negyed tizenkettő. Összesen másfél óra telt el, amióta kijöttem a Sainte Genevieve-könyvtárból. Hangosan mondom a nevemet. Én lakom ebben a huszonkét éves testben vagy egy idegen költözött belé és engem egy kamrába zárt, amelynek az ajtaján hiába dörömbölök? Tátott szájjal megyek az utcán, mint aki maga lepődik meg legjobban önmagán. Most már nemcsak az idegen városban vesztem el, hanem saját magamban is, nem ismerek magamra abban a csúnya üvöltő dervisben, aki az én karommal hadonász, az én lábammal rúg. Próbálok visszatalálni a multamba, magam elé idézem budapesti gyerekszobámat. De az érvek, amiket magam mellett felhozhatok, itt semmit sem érnek. Az Avenue de l'Odéon fáinak, a lucskos aszfaltnak, a Luxembourg-kert esőben ázó vasrácsának hiába magyarázom, hogy apám előkelő állami hivatalt tölt be és anyám Budapest legjobb háziasszonya. A cirkáló rendőr nem tudja, hogy minden reggel hosszú, hegyes, fiatallányos betűkkel megcímzett lila levélborítékot kapok, amelyben néha kis bankjegy van és kedvesen évődő, hízelgő szavakba bujtatott aggodalom. Miközben ők otthon élik a maguk uri életét, én itt a sárban fetrengem, úgy piszkolom be magamat, mintha fizetnének érte. Szerencsére ez nem sikerülhet nekem. Nem látott senki, nem történt semmi, nem aláztam meg magamat, nem váltam nevetségessé. Nem láttam a fekete lányt, nem hemperegtem a kávéházban, nem futballoztam az Odéon előtt. Milyen mámorítóan szép olyan világban élni, ahol az ember tettei nem tapadnak hozzá, hanem elpattannak, mint a szappanbuborék. Szabad vagyok! Minden pillanatban újraszülethetek. Az előbb még a hetvenesztendős virágárusasszonytól is részvétet koldultam, mert dagadt szeme arra vallott, hogy neki legalább szeretője van, aki veri, most olyan független, méltóságteljes és zárkózott vagyok, mint egy egész naprendszer. A rue Soufflot sarkán futásnak eredek. Testsúlyom sincs, olyan nagy vagyok, mint a Panthéon és olyan könnyű, mint egy léggömb. Megnyomom a csengőt a Hotel des Nations kapujában. Félrelökök egy embert, utánam mordul.