Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 20. szám

ILLYÉS GYULA: OROSZORSZÁG
Részletek Illyés Gyula november elején megjelenő könyvéből (Nyugat-kiadás)

A tárgyilagos utazó Oroszországtól a szocializmus álmát kéri számon. Fourier, Morus, talán Platon ideális társadalmának emlékét veti a mérleg egyik serpenyőjébe, mikor mérlegelni kezd. Esetleg Marxét, de «ép ezzel» árulja el, hogy Marxot csak hallomásból ismeri. Ez az első vizsga, amelyen elbukik. Ekkor kapja meg először a kispolgári jelzőt, melyet aztán egyre gyakrabban lesz alkalma hallani. Arcába nevetnek s újra és újra dialektikus gondolkozásra oktatják, amely oly egyszerű megállapításokon forog, mint az, hogy minden függvénye mindennek.

Mihez kell az orosz szocializmust hasonlítani? De meg lehet-e egyáltalában egy pillanatban rögzíteni, hogy valamilyen más, már kialakult s viszonylagos nyugalomban lévő társadalom mellé tehessük? Ha meg lehetne rögzíteni, akkor az első összehasonlítás kétségtelenül a régi, cári Oroszországgal kínálkoznék. De Szovjetoroszország lényege (amit az utazó első pillantásra tapasztal) az örök alakulás, a nyughatatlan erjedés. Mai eredményeit maguk a rendszer alakítói is szinte csak melléktermékeknek tekintik. Földszintes házban már lakhatnánk, mondják, de mi emeletes palotát rakunk s közben, ha kell, barakokban is meghúzzuk magunkat. Még nem készültünk el, tehát semmihez sem vagyunk hasonlíthatók, legfeljebb ahhoz, amik tavaly voltunk.

A külföldinek kezdetben ez érthetetlen beszéd. Adatokat keres, azaz támpontokat. Embereket ragad ki, majd egész csoportokat, hogy ezeken figyelje a változást, melyet óvatosságában nem hajlandó minden esetben fejlődésnek tartani. Miből és kikből épül itt a szocializmus? Az első szocializmus felépítésére Marx az angol proletariátust szemelte ki. Az kitért a feladat elől. Lenyinék vállalták, olyan országgal, melynek fele területe nem a kapitalizmus utolsó korszakát, de még a hűbériségét sem érte el. Az utazót a jelenségek arra figyelmeztetik, hogy valami ilyesféle alapból kell neki is kiindulnia, ha tájékozódni akar. Nemcsak előre, hanem néha hátra is kell pillantania. Én nem fogadtam el ezt a figyelmeztetést. Oroszországi tartózkodásom alatt ellenforradalmárként viselkedtem, úton-útfélen számonkértem azt az álmot, mely oly idős, akár az emberiség. Saját igéreteikkel s jelszavaikkal igyekeztem sarokba szorítani őket, füleltem a választ, vagy a magyarázkodást. Kétségtelen, ez a magatartás némileg különbözik azokétól például, akik egy más elv alapján az egészet elutasítják. Ezt nem egyszer ők is észrevették s rámhunyorogtak. Állhatatosnak kellett lennem, már csak azért is, hogy kicsiholjam, mi is van bennetek? A tudósítók, akik hazatérve a legnagyobb ellenségeskedéssel írtak róluk, ottlétük alatt rendszerint mindent az egekig dícsértek, így mesélték nekem. Eggyel több okom volt, hogy ne engedjek álláspontomból.

Oroszországba nem azért mentem, hogy a templomépítészetet tanulmányozzam. A Volga vizére is csak elenyésző kis mértékben voltam kíváncsi. Hangulatos tudósítások írása sem csábított, nem is értek az ilyesmihez. Mint mindenütt, itt is az emberek életét szerettem volna megismerni. És elfogulatlanul azt a rendszert, mely sorsukat most irányítja.

Az olvasót nem érdekelheti világnézetem, társadalmi felfogásom, igyekeztem is megfeledkezni róla, hogy jobbra-balra egyformán figyelhessek. A proletárforradalom egy pillanatát szerettem volna látni, oly szenvedélymentesen, mintha Klio tudósitójaként érkeztem volna. Ehhez kommunistákkal is össze kellett ismerkednem.

Az olvasó bizonyára furcsának találna olyan Afrikáról-szóló könyvet, melyben mindenről szó esik, csak épp a négerekről nem. Bizonnyal fogyatékossággal vádolná azt a kutatót is, aki a négerek ellen már látatlanban ellenszenvet táplál, s annak igyekszik is úton-útfélen hangot adni. Iró voltom feljogosított arra, hogy őszinte érdeklődéssel közeledjem a kommunistákhoz, keressem is őket. Feltünő sokra akadtam.

Igyekeztem közelükbe jutni, nemcsak jellegzetes lelőhelyeiken, a szervezetekben, a gyárakban, a gyűlésen, de az utcán, a villamosban, magántársaságokban is. Megszólítottam őket, sokkal jóismeretségbe kerültem, egypárat őszintén meg is kedveltem. Kezet szorítottunk, tréfálkoztunk, kifizettük egymás sörét vagy vacsoráját. Ugyanígy kerestem az ellenforradalmárokat is. Egyik legnagyobb élményem egy pópával való megrázóan nyilt eszmecserém volt. Az olvasó érdeke, de mesterségem erkölcse is azt parancsolja, hogy valamennyiök gondolatait és szavait oly híven adjam vissza, amennyire emlékezetem megengedi.

 

VENDÉGLÁTÁS

FAJROKONOK

TÁRSASÁG

A VONAL