Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 19. szám

VERNON DUCKWORTH-BARKER: KÁVÉHÁZ [+]

Akár előbb, akár utóbb, de mindenki betért egyszer Jancsóékhoz.

Kispolgárok és nagyurak egyformán megfordultak náluk. Öregek és fiatalok, szegények és hatalmasok itt, ebben a kalandban kocódtak össze, egy estére. A falak közt, az asztalok körül ugyanaz a bonyolult hierarchia, mint a festett angyalkáké, a vendégek feje fölött, a mennyezeten. Fényben fürdő termeivel a kávéház mindenkinek nyitva állott. Azokat, akik már belül ültek, valami varázzsal tartotta vissza. A távozás egyértelmű lett volna a sötétbeugrással: Jancsóéknál egy fényforrás közepén érezhette magát az ember.

Amikor egy koranyári forró estén először nyitottam be az ajtón, úgy éreztem, hogy a szívem már előre dobol a történendőkhöz. Hirtelen mindenki dalolni kezdett. A hely fénye és jókedve egy-kettőre meghódított. Azonban egyedül voltam, egy szám ebben a sokaságban, amely ott ült vagy ott sürgött a maga mulatságánál vagy munkájánál. Kórusban, szinte egy torokból énekeltek mindnyájan: minden ajk egyszerre formálta a melódia szavait s minden arc egyszerre mosolygott, ugyanannál a célzásnál. A hegedűs hangszeréből hol harsány, hol lankatag hanghullámok áradtak. Ott állott az emelvényen, együtt ringva a hegedűjével s a vendégek vele együtt énekeltek, önfeledten. Néhányan a szivarjukkal ütötték lelkesen a taktust, mások meg a kártyáikat szorították a kezükben. Mindnyájuk arcát valami túláradó kedv színezte s a dallam bár nem értettem, engem is hamarosan felhevített. Egy körúti szépleány, akit mindenki Rózsikának hívott, rámnézett s intett, hogy az asztalánál volna egy hely nékem is. De én most, e kezdetnél, jobb szerettem egyedül ülni. Magam akartam kikeresni ebben a nagy arénában, hogy hol telepedjek meg benne és micsoda társaságban.

Muki, a pincér, szerzett asztalt. Egy hajfürtje komikusan s feketén lobogott a homlokán s furcsán előreállt az ajaka. - «Örvendek, sir, örvendek. Isten hozta Jancsóéknál. Itt mindent megkap uraságod, mindent, amit szeme-szája kíván. Jó hely ez, kérem, nagyon jó hely, itt sose unatkoznak a vendégek. Az egyik ki, a másik be... Bocsánat, úgy mondom, ahogy van.» - Onnan, ahová leültetett, kényelmesen figyelhettem ezt a «jó helyet.» Mint fiatalra s idegenre nem igen vetett rám ügyet senki. Ezeket, a többieket valami rokoni mámor fogta egybe. Mintha itten, Jancsóéknál, közös életet élnének s ez lenne a főfoglalkozásuk, mint talán nemsokára az enyém is. A kávéház ragyogásában tünni kezdett a kor- és rangkülönbség. Voltak itt tisztek, zöld vagy kék uniformisban, de akik a bor mellett nagyon is békeszeretőknek mutatkoztak. Más, szegényebb vendégeken háborús sebhelyek látszottak, amelyeket azonban ők is, mások is feledtek. Voltak még itt kereskedők, hivatalnokok, diákok s itt-ott hallani lehetett egy színésznő hangos nevetését. Az a tudat, hogy e tömeggel vagyok, anélkül, hogy még része volnék, valami új és ismeretlen élvezettel töltött el. Ugyanakkor azonban magam sem értettem tisztán, hogy mi sodort engem ide, ennyi idegen ember közé. Talán nem lesz majd oly nehéz eggyé lenni itt a többivel s úgy látni mindent, ahogyan ők látnak s azt érezni, amit ők, ezzel a muzsikával szemben. Ekkor már új énekbe fogtak. Láthattam Jancsó urékat is, a tulajdonost, meg a fiát, Tónit, aki vigan ütötte a taktust, mialatt ő is, apja is a vendégekkel nevetgélt. S ugyancsak ekkor történhetett, hogy észrevettem Angelot, a törpét. Ahogy elment mellettem, apró kezeit lóbálva, egyre az arcára kellett néznem, amely túlságosan nagy volt kurta kis alakjához képest, tele furcsa ráncokkal s olyan fehér, mintha a cirkuszi pudert most se mosta volna még le a bőréről. Muki szerint fellépett már a világ minden nagyvárosában. Apró éles szemei egyre ott cikáztak a tömegen, mialatt látszólag szenvtelenül üldögélt az asztalnál. Legtöbbnyire bort rendelt. Ahogy ivott, a szeméből minden ragyogás kialudt és az arca is elernyedt. Olykor fel-felnevetett, furcsa, szinte gyermekes módon, majd széttárta s rázogatta apró kezeit az asztalon. Egyszer, miután órahosszat ivott, mély álmodozásba merült. Ahogy kifelé igyekeztem s elmentem az asztala mellett, hirtelen belekapaszkodott a kabátomba, hogy visszatartson. A szeme kába volt, mámoros s a haja a homlokába lógott:

- Látom, - mondta - maga is eljött: majd meglátja, mi vár itt magára. Tanulni akar, úgy-e, tanulni, olyasmit, amit még nem tud. - Szinte összelapult a székén s mintha megfeledkezett volna rólam. De mikor ott akartam hagyni, félresimitotta a haját s másodszor is megállított. - Helyes, mondta, nagyon helyes. - A kezével mulatságosan hadonászott. - Jó mulatást, uram, jó mulatást!

Az utolsó szavakat jókedvűen ejtette ki, csak a kísérő mosolya volt gúnyos. Valami homályos nyugtalanság vett rajtam erőt egy percre: mintha ez a derék törpe, aki annyival többet tud nálam, elhallgatott volna valamit. Mert hiába múltak a napok, a magányom csak nem engedett. Megtanultam a nótákat, amelyeknek mindenki tapsolt s amelyeket mindenki olyan lelkesen énekelt s mégis, hiába próbáltam, nem tudtam énekelni a többiekkel. Ugy éreztem, hogy azok a szavak, amelyek úgy felgyujtják őket, elcsépeltek, könnyűek, együgyűek. Miért engednek a hívásuknak? s miért hágy engem kielégületlen, amit ők annyira szeretnek? Sejtettem, hogy amíg nem dalolok velük, senki se áll meg majd az asztalomnál. Ha felnéztem, mindig csak Mukit, a pincért láttam magam előtt, az egyetlent, aki vágyott a velem való beszélgetésre. Éreztem különös beszédmódján, hogy nem volt megelégedve önmagával. Azt hitte talán, hogy az én révemen esetleg különb lehet, mint amilyen s csöndesen és szívósan tudakozódott nálam mindenfelől. Megkérdezte például, mit nézzen meg a színházakban, de csak olyan darabot, ami gyarapítja a műveltségét! Egyszer a Wilde De Profundis-ának fordítását találtam a székemen s átnyujtottam Mukinak, hogy adja vissza a tulajdonosának. Muki mosolygott, mint egy birka: «Ugy-e nem haragszik, sir, de ez az én könyvem, bocsánat! Igen, tetszik tudni, az enyém. Parancsolja?» - Nem feleltem, de azért Muki nyugodtan ácsorgott az asztalomnál. - «Hiába, csak a tanult ember ér valamit, úgyebár, sir, különben, bocsánat a szóért, barom a többi barom között!» - Hosszan elnyujtva sóhajtott s úgy lóbálta a szalvétáját, mint aki közben egészen másra gondol. «Oh, sir, ha én annyit tudnék, mint teszem azt Wilde Oszkár!...» - A cigányok hegedűin új nóta volt születőben s egyelőre nem lehetett folytatni a beszélgetést. De, mikor vége lett a dalnak, Muki megint visszatért a tárgyra: «Ugyebár, sir, ha nem tévedek, Wilde Oszkár kiadta már a szufláját? Bocsánat! Micsoda tudalom, sir, hallatlan, mennyit tudott az az ember! Kár, nagy kár érte, mert nagy ember volt, ha volt is valami a füle mögött. És hogy egy ilyen finom embert a kaszliba dugtak, bocsánat sir: akarom mondani, a börtönbe! Szomorú eset, nagyon szomorú!»

Egy este valami olyasfélét kérdezhettem Mukitól, amit ő maga se tudott s amiért a tulajdonos fiához fordult. Egy perc mulva előttem állt Jancsó Tóni nyurga alakja, különös mosollyal az arcán, de amihez csakhamar hozzászoktam:

- Hallom, szeretné megismerni a mi cigánymuzsikánkat. Ha akarja, segíthetek. - S máris leült az asztalhoz s míg beszélt, az ajka körül halvány mosoly játszadozott.

- A zenekar vezetőjét itt prímásnak nevezzük. Mögötte két hegedűs, egy brácsás, egy gordonkás és két bőgős. Az a hangszer, amit úgy csodál, a cimbalom: úgy, ahogyan mondom. Van aztán még két klarinétos s egy igen fontos úriember, a tarhás. Az ő kellemes kötelessége, hogy tányérozzon a vendégek között, szabálytalan s éjfélután mindinkább csökkenő időközökben. A tálcáján nagy darab bankó, amit a látszat kedvéért a főpincér kölcsönzött néki s a távozó vendégeknek jóelőre köszöngeti azokat a filléreket, amiket ezek nagynehezen odavetnek a bankóra. S ha netalán semmit se kapna, nem tehet róla: tévedett.

Lassan már egyénenként is megismertem néhány arcot és pár nevet. Tóni mutatta őket messziről s egy-egy hirtelen ötlettel mingyárt jellemezte is valamennyit. - Látja ott, a sarokban, a földijeit? Öt angol s mind az öt munkanélküli. Igen sokkal tartozom nékik, mert ők kivételesen, semmivel sem tartoznak énnekem! - A szájaszéle humoros ráncokba görbült: Ha tudná, milyen ritkák nálunk a fizető vendégek! - Egy másik éjjel észrevette, milyen hosszan figyelek egy ősz hajú, előkelő külsejű urat, akinek megjelenése és fellépése igen finom volt és választékos. Legtöbbször magányosan ült s látszott rajta, hogy szeretne megismerkedni velem. - Tökéletes úriember, mondta Tóni, de oly halkan, hogy röptében tudtam csak elkapni a szavait: «Mindent megkérdezhet tőle, csak azt ne, hogy miből él. És aztán ne kártyázzon vele. Észrevettem, hogy mindig ő nyer...Vagy odanézzen, mondta hirtelen. Figyelje csak a főpincér arcát. Milyen derék, becsületes lélek! milyen boldogan köszönget minden egyes vendégünknek. Az apám az utcáról szedte fel. Látja, hogy mosolyog felénk? S nézzen most a prímásra. Micsoda művészi áhitat azon a fekete ábrázaton! Micsoda naív megelégedettség! Boldog, mivel azt hiszi, hogy észrevétlen játszhat össze a főpincérrel s hogy nem látta senkisem, mint loptak meg bennünket csak az imént, legalább százötven pengővel! De, sajnos, ki kell ábrándítanom szegényt.

Zavaromban, hogy ne lássam ezt a dzsungelt, a törpét kezdtem keresgélni mindenfelé. Angelo úr ugyanis már minden asztalt és zugot kipróbált s úgy ismerte ezt a helyet, mint akár a tenyerét. E pillanatban őfeléje vonzott minden: a legelső benyomások, Tóni bohókás célzásai s főképp valami belső kényszerűség. Ezúttal azzal mulatott, hogy apróka papírdarabokat hajigált a levegőbe s nézte hogyan szállnak le egymásután. Amikor odaültem hozzá, rámutatott egyik kis papirosra, amely tehetetlenül vergődött a levegőben.

- Látja, ez itt Angelo, - mondta. Aztán felém fordította apró, ragyogó szemét s megfontolt hangon így folytatta: Azt hiszi talán, részeg vagyok? Drága fiam, bárcsak az lehetnék. Hisz láthatta, szívesen iszom. Ezektől is hallhatta már, hogy Angelo szereti az italt, úgye? Barátom, az ivásnak igen sokféle oka lehet. Mindegyik valami ürügy vagy mentség, de az enyém a legjobb mentség. Ezek itten azért isznak, mert bolondok s nem ismernek más szórakozást. Én meg viszont azért iszom, mert az ördög, csakis az ördög okos embert csinált belőlem. Azt hiszem, nem érti mit gondolok. Dehát nem is érheti. Mit tudhat például Jancsóékról...?

Szerettem volna félbeszakítani, hogy elmondjam néki sorra alig-alig megfogalmazott kételyeimet; azonban kedvesen rendreintett. - Hadd magyarázzam meg, amit mondtam. Különben is, kedves jó uram, mit mondhat maga Angelonak, amit az már rég ne tudna! Furcsa, úgye, egy cirkuszi törpe! De ez még nem a legfurcsább ám Jancsóéknál! Olyanokat fog itt látni, hogy nem hisz majd a szemének. Sajnálja, fiam, Angelót, mert nem olyan vak, mint a többiek. Az ördög, az a bizonyos ördög, több észt adott, mint kellett volna...

E pillanatban a vendégek megint énekelni kezdtek, magasra tartott pohárral s gondtalanul követve a muzsikát. Meghökkentem: milyen különbség az ő üres arckifejezésük s Angelo gondoktól gyötört arca között. De a törpe tovább beszélt:

- Nem mindig voltam ilyen nagy bölcs, most van csak rajtam ez az átok. Lassan jött, észrevétlen, mint az árvíz. Hogyha az a szándéka, hogy jól érezze magát Jancsóéknál, akkor jó lesz, ha ottkint hagyja a szívét meg a józan eszét. Esküszöm, aludni sem tudna többé, ha ezeket magával hozná. Elnézem sokszor ezeket a jámborokat: egy percre mindannyi felragyog, mint a rivalda lámpái, amikor begurulok a porondra. Látom az ábrándjaikat, a becsvágyaikat, az álmaikat s mi a vége? öncsalás, vakság, buta szolgaság! Angelonak van esze! Angelo megtalálta a maga útját! De csak addig, amíg nem iszom. Ha iszom, én se érek többet, mint az a gyerek ott, az ajtó mellett. Ha meg egy nővel vagyok együtt? akkor se látok, se hallok többé. De hát mit bánom, hadd veszítsem, bárcsak elveszteném az eszemet. Őrültség, úgye, egy asszonyért? Micsoda nyomorúság... egy férfi... Mondja: mit gondol?... Beszéljen... Hát nem őrültség, nem ronda robot?... Egy férfi... egy asszonyért... No de elég. Éppen elég... Muki, mégegy konyakot!

Az ily beszélgetések után megintcsak hiába tünődtem, hogy miért is jöttem ide s mi vonz ehhez a kávéházi légkörhöz. Azt már én is észrevettem, hogy a Jancsóék vendégeit csak a maguk élete érdekelte. Ha vége lett egy-egy dalnak, mindenki hátat fordított a szomszédjának s mindenki ijesztő gyorsasággal felejtette, hogy egy perccel azelőtt csak úgy lángolt még a testvériségtől. Láttam olyan vendégeket, akik durván lökték félre a féllábú gyufaárust, vagy a kenyérért könyörgő asszonyokat, hogy aztán vígan szórják a pénzt a zöldposztós kártyaasztalra. S ha hirtelen, mint egy szélroham, valami hazafias dal zúgott fel, megint minden átmenet nélkül önkívületben ringtak mindannyian s legalább egy pillanatra megint testvérekké váltak. Valami közös szándék vagy érzés, valami mindent átfogó tiltakozás lerontotta köztük a korlátokat s egyetlen muló pillanatra egymás karjába sodorta őket. Egy perc mulva kiégve hulltak vissza előbbi, állandó közönyükbe és én, az első illuzió oszlásával, egyre jobban láttam a különbségeiket.

Volt egy vendég, aki valami trónt követelt, egy másiknak az apja vesztett egyet. De még ezek sem ültek együtt s minden este külön-külön szövögették az álmaikat. Órákig tudtak sörözni és mesélni a jövőről, amikor visszakapják majd az örökségüket, míg aztán hallgatóik arca fehérré és szomorúvá nem vált a hajnalfényben. Mások üzletet kötöttek, szeretőikkel mulattak vagy iddogáltak: mindegyik híven követte a maga külön ábrándját. Fiatalemberek a hölgyeikkel, öregurak meg fiatalemberekkel foglalkoztak, színésznők a barátjaikkal lebegtek be az esti előadás után, s a diplomaták asztala felől elnyomott nevetgélés hallatszott. Mindenki elfoglaltnak látszott, a maga bajaival elfoglaltnak. Mindenki pénzszűkéről beszélt, de csak a maga pénzszűkéről. Rossz idők jártak s az emberek nem voltak adakozó kedvben. Rózsika, a kis utcai nő, egyre többször ült egyedül és mindinkább leverten az asztalánál. Néha odaküldtem hozzá Mukit, valami szesszel vagy frissítővel. De bármilyen szomorú volt is, valahogy megőrizte a humorát: mit várhat, mondta egy szegény lány, aki egyenes úton jár? én azt hiszem, ha ez így tart, magam is rosszlánynak megyek! - Nem egy vendégnek, titokban, súlyos bajai lehettek, amiket aztán a véletlen, egy-egy baleset leplezett le. Muki egyszer egy papírlappal fordult hozzám, hogy fordítsak le néhány mondatot. A levél így kezdődött: «Legyen a játéknak vége. Csak gyöngédséget akarok tőled. Ha ez így tart, az őrületbe kergetsz.» Látásból ismertem azt az urat, aki ezt a levelet írta s nem hihettem róla, hogy megbolondult. Szerettem volna odaírni a szöveg angol fordítása után, hogy: «Sok szerencsét!» De valami intő szellem lefogta óvatosan a kezemet. Két nappal később kérdeztem Tónit, hogy mi van azzal a szerelmes úrral. Tóni a mutatóujját a homlokára illesztette s a hüvelykujját úgy mozgatta, mintha egy revolvert sütne el. Ez az ember, hogy elszakadjon Jancsóéktól, a legbiztosabb utat választotta. Nem tünődhettem rajt sokáig, mert egy árny hullott az asztalomra. Muki jött felém vigyázva, halkan és hamisan dudorászva s keresve az alkalmat, valami újabb művelt társalgásra. Úgy tett, mintha az asztalt törölgetné, bár egyetlen morzsa se volt rajta. Komikus félénkséggel pislogott rám, mint mindig, ha nem tudta, van-e kedvem a beszélgetéshez.

- Ha tudná, sir, hogy falom most Dickenset! Most olvastam például a Karácsonyi Éneket. Nincs azon, uram, egy légynyom, olyan friss, mintha ma írták volna, hisz tetszik tudni, mit gondolok. - A szalvétáját a hóna alá csapta s felémhajolva beszélt tovább, hadd várjanak a vendégek akár éjfélig is. - S hogy ismeri, kérem szépen, azt az emberi szívet! Én, kérem, mindenkit csodálok, aki ismeri a szívet. Mert furcsa egy jószág az, sir! - Ujabb vendégek jöttek nevetgélve s Muki mindjárt körülugrálta őket, de még tizet se számoltam s megint ott állt énelőttem. - Bocsánat, sir, de szeretném tudni, mi a becses véleménye egy másik könyvről. Fordítás, Don Juan a címe, gyönyörű illusztrációk vannak benne. Azt hiszem, sir, ne vegye rossz néven, de ez a könyv épp kegyednek való. Tele van csinos nőstényekkel. Micsoda nők, sir, micsoda nők! - Főúr, főúr! - Igenis, azonnal. - Nem tudom, sir, mondtam-e már, hogy mult héten a színházban is voltam. Csehovot adták, úgye ismeri, sir? Kaptam egy potyajegyet Vánja bácsihoz. Hogy mondjam kérem, nem egészen az volt, amit a darabtól vártam. Bocsánat, sir: meghalt az az úr?

- Kicsoda? Vanja bácsi?

- Nem, dehogy, Csehov!

- Oh, hogyne, már jó pár éve.

- Igazán? Ejnye de kár! Micsoda veszteség ez Európának!

Körülnéztem s úgy láttam, hogy Európa már megvigasztalódott, mert, ami Csehovot illeti, az itteni vendégek jól érezték magukat nélküle is. Ki tudja, az ő számukra talán nem is élt soha.

- Persze hogy nem, mondotta Tóni, mikor erről beszélgettem vele. - Azt hinnék róla, a neve után, hogy az orosz balletben táncolt.

Tóni a számadásai fölé hajolt s az arca hirtelen elkomolyodott. Majd becsapta a noteszát, intett s máris vitt magával egy homályos lépcsőházba - akár a tulajdon gondolataiba - s minden egyes lépcsőfoknál egyre többet árult el önmagáról. Egy sötét kis szobába értünk, ahol nyitott zongora állt, körötte nagy halom kottával. Némelyiken, Tóni szerzeményein, még egészen friss volt a tinta. Csakúgy repült a zongorához s a fehér és fekete csontdarabok lélekzeni kezdtek az ujjai alatt. Féléjszakán át mesélt, mesélt a terveiről meg a szerzeményeiről. A kávéház Tónija, aki oly szemfülesen óvta a Jancsó-cég üzleti érdekeit, csak álarc volt. Egyedül, ő is azért küzdött, hogy tündérvárat építsen menedéknek. Szakadatlanul dolgozott, hogy egyszer majd a zongorájából is megélhessen; s talán nem is tart már soká, hogy felhagyhat a robottal, vagyis a kávéházzal. Külföldre fog utazni, nagyvárosokba, Párisba... Mondtam néki, forduljon a kávéházba járó diplomatákhoz, azok biztosan találnának s tesznek is érte valamit. Amíg Tónit hallgattam, felfrissültem s feledtem a kávéházat. De mikor újra behallatszott az előbbi ordenáré lárma, a varázs megtört, feszengni kezdtem. - Hja, ez már így van, mosolygott Tóni, kávéházi másának ironiájával.

Angelo már mindent tudott, mielőtt egy szót is szóltam volna. Említettem a diplomatákat s csodálkoztam, hogy a törpe rosszalólag csóválta a fejét. - Fiatalok! mondta szánakozón s kémlelni látszott az arcomat, hogy érdemes-e egyáltalán kioktatni ezt az én tudatlanságomat. Az ő arca barázdás volt valami időtlennek látszó bölcseségtől.

- Sose bízzék egy követben, mondta végre. Hisz csak fizetett rabszolgája más emberek politikájának. Mindenkit megmér titokban a gazdája mérlegén s ne kívánjon igazságot tőle, mert hisz az is a gazdájáé. A diplomata mindig vigyáz, hogy eltitkolja a véleményét s mindig többet kell tudnia, mint amennyit a szavaival mondhat. Furfang, tapintat, ügyesség - ezek az ő mindennapos mesterségei. A jó diplomata: kém, a békeidő védelmével és fegyverzetében. Az élete mintáját Őexcellenciája nem az Uristentől, hanem a Külügyi Hivataltól kapja. Az a nemzet, amelyet képvisel, azt se igen tudja, hogy kicsoda. Csak postás ő, akit országának kormánya s magas körei egy másik ország uraihoz s gazdagjaihoz küldnek követségbe. Fizetni hízelgő bókkal, vagyis a saját pénznemével fizet s azt hiszi, nagy kitüntetés tőle, ha nem-nemessel koccint össze. Nincs hangosabb keresztény nála akár az egész fővárosban: ha megnéz egy templomot, minden lap hasábokat zeng róla s nincs az az egyházi ceremónia, amin meg ne jelenne, mert hisz az Uristent is kell szolgálni néha, mégha nincsenek is néki szövetségesei és szerződő felei. Minél jobban tud szinlelni, annál gyorsabban emelkedhet, akár a legmagasabb állásokba. A végén aztán nyugalomba vonul, agyonterhelve rendjelekkel, mivelhogy csellel és tettetéssel létre tudta hozni azt, amiért a többiek, a gyengébbek, a szegényebbek a jajaikat, meg a vérüket adták, mindenkitől feledve, távoli csatamezőkön...

Lassankint, akárcsak egy kristály, a Jancsóékról való képem magától formálódott teljessé. A csodálkozás és a kíváncsiság most is tovább motoszkált bennem, de már rég nem voltam az, akit úgy megfogott, első este, ez az éneklő társaság. A nyomor, egyes asztaloknál, egyre leplezetlenebbül tárult elém. Mindegyik vendég, úgy látszott, azért állt szóba a másikával, hogy valamit, akármit kiszipolyozzon belőle. Igy fordultam én Angelóhoz, az ő tapasztaltsága miatt, s ezért jött hozzám Muki is, az én vélt szellemi felsőbbségemért! Néha egy népszerű plakát juhnyájként szalasztotta össze az embereket, akár kuruzslók szereiről volt szó, akár valami újabb háborúról. Hogy beszélhetnek friss sebekről, mikor még a régieket hordják? Olykor már türhetetlen volt a légkör. Egyszer egy vendég ugrándozni kezdett s ordította, hogy nincs Isten. Egy lány, a barátja vállán, vihogva rejtette el az arcát, mások meg ijedve rezzentek fel a kártyák és a képeslapok közül. Lehet, hogy a főpincér dobta ki a rendzavarót, mivelhogy mégis csak illetlenség ilyesmivel nyugtalanítani a vendégeket. Közben meg a szegénység zajtalan ostrom alá vette mindnyájukat, akár egy türelmes hadsereg, a kapu előtt.

- No, most már tudja, kicsodák? - kérdezte tőlem Angelo. Lelógó haján át nézett rám, furcsán, szinte csúfolódón, mivel már megkezdte az ivást, de még nem érezte magát könnyebben. - Belefáradt? Még mindig nem? Nohát, csak nyissa ki a szemét: láthatja szegény ördögöket, hogy vergődnek a csapdáikban. Nézze csak, hogy szeretnének jobbá, mássá válni, mint aminők. Mindannyi menekülne a kávéházból, valami jobb után... az élet után... De hát ez a Jancsó-féle játék: futnak, mint a kismacskák a farkuk után.

A törpének igaza volt: mindannyi szabadulni próbált innen. Tóni is, az ő muzsikájával, Muki a kultúravágyával és én magam valami furcsa és szorongó nyugtalansággal, ami egyre hajszolt innen, ismeretlen célok felé. Csak Angelót nem űzte semmi, legfeljebb feledni szeretett volna. Ő már túl volt mindenen s csak messziről, magasról látszott nézni az emberekre, hidegen, felsőbbséggel, szánakozón.

- S ez már ezután is így lesz - mondta, mint aki kitalálta a gondolatomat. - Hiába is vergődnek, nem jutnak ki a csapdáikból. A tetteik s a vágyaik ellenkező irányt követnek. Nézze például ezt a Tónit. Azt hitte, úgy-e, hogy mint a hal a vízben, ő is úgy él itt a kávéházban. De aztán megtudta a titkát. Azt mondja, a lelkét is odaadná, hogy elmehessen innen a muzsikájával. Csakhogy itt nem ismernek ám tréfát! Tóninak az üzlet a porkolábja. Tóni most már az marad, amivé a kávéház tette. S itt van ez a Rózsika, látja, úgy-e? - Csakugyan, épp egy fintort vágott felém, egy öregúr háta mögött, aki valamit akarhatott tőle; festett ajka s szőkített haja messzire világolt a kávéházban. - Azt hiszi, hogy a bűn sodorta ezt a lányt is idáig? Dehogy: az anyját kell eltartani. Az anyja valahol Debrecenben él s azt hiszi, üzletben dolgozik a lánya. Meglássa, hogy Rózsikának még háza lesz vidéken! Ha nem hiszi, hogy ezek itt elrontották az életüket, kérdezzen meg tőlük csak egyet: voltak-e már boldogok és melyik évben? igazán, nagyon boldogok? - Gyermekkorukban, fogják felelni, egyedül a gyermekkorukban. - Hirtelen félretolta a poharát s egy pillanatig nem szólt egy szót sem.

- Az élet, uram, olyan, mint egy bohóc, akinek érdemetlenül nagy a hírneve. Azt mondják róla, nincsen párja a nézők mulattatásában. A mulatság hírére tódul mindenki, hogy lássa. A legelső jeleneteknél visszatartjuk a lélekzetünket. Valóban, mindez oly ragyogó, eredeti és változatos, hogy egyszerre bámulunk és gyönyörködünk a játékában. De aztán előbujik a mesterség. A jó bohóc ismétli magát. Sőt: őmaga jobban nevet a mókáin, mint a hallgatói. Minden újonnan érkezőt elbűvöl a boszorkányságával; de mi már láttuk, miránk nem hat többé. Feszengni kezdünk: elég volt. De ő, mindezzel nem törődve, ordít, izzad és hunyorog tovább. Néhányan, tüntetőleg, fölcihelődnek. Az egész élvezet haldoklóban. De azért a legtöbben, szokásból, végig kitartanak.

E pillanatban Tóni intett felém, sürgetve, unszolón, könyörögve. Az arcán olyan kifejezés ült, aminőt sose láttam még rajta. Hirtelen félelem fogott el.

- Mi történt, Tóni?

- Sajnálom, de ezt be kell jelentenem: Jancsóék becsukják a boltot. Megbuktunk!

- Tóni!

- Hacsak csoda nem történik, Jancsóék bizony csődbejutnak. A helyzet, sajnos, nem veszélyes, rosszabb annál: reménytelen. Dehát sebaj, ha Jancsóék meg is buknak, az egyes sejtek előbb-utóbb megint csak összeverődnek valahol. És aztán, mondom, csoda is történhet még...

Forgott minden köröttem. Mi következhet ezután? A régi idegesség tört rám, bizonytalan félelemmel keveredve. Sokáig álltam ott Tónival. Amikor elbúcsúztam tőle, még mindig a számadásaival bajlódott.

Angelo is görnyedtebben ült az asztalánál, mint máskor. Magához hívta Rózsikát s érzelmesen simogatta a lány kezét. Rózsika igen fáradtnak látszott. A törpén mingyárt láttam, hogy tökrészeg. - Cs... csodálatos ez az élet, kiáltozta szakadatlan s úgy intett a kezével, mint egy király. Majd meg lehajtva a fejét, féligcsukott szemmel nézett rám. - M... miért nem iszik maga is? A háta mögött jól láthattam a kávéház vendégeit, akik ma is gondtalanul mulattak, ittak, játszottak, dühöngtek vagy érzelegtek. Mint valami égető láng, úgy lobbant fel bennem a szánalom. Elpusztulnak mind, egymásután s meddő és szomorú életük vigasztalan homályba fullad. Nem marad belőlük semmi, nyomot hagyni is képtelenek maguk után. Itt, e pusztulás keretében, pusztulnak el egy gomolyban ők is, ha csak mások, más időkben nem szépítik összhanggá és nyugalommá az ő zavarukat és gyötrelmüket. Mentem, gyorsabban mint máskor, a fejemben ezer új és kavargó ideával s izgatottan tünődtem, mit tehetek, mit tehetnék értük. Különös öröm áradt rám, egy pillanatra, menetközben. Most már tudom, miért jöttem közéjük: hisz ezek mind az én gyermekeim! Az ének, az első est zenéje, mégis csak utat talált a szívemhez.

 

[+] A «Kávéház» szerzője nem ismeretlen a Nyugat olvasói előtt: finom angol arcképeit állandóan olvashatja e hasábokon, mert írójuk, aki évekig élt köztünk, hű barátja maradt azóta is a Nyugatnak és a magyar irodalomnak. E novellája új oldaláról, mint elbeszélőt mutatja be Vernon Duckworth-Barkert, novellák, arcképek, vallomások és jegyzetek alakjában ád számot egy fiatal s nagyjövőjű angol művész magyarországi éveiről és, a magyarságon át, ifjúsága töredék egy «első könyv» hullámzó s változatos gazdagságából, de a magyar olvasó talán ebből is kiérzi írója mély humanizmusát, kitünő élet- és emberlátását és sajátos humorát, - legfeljebb a stilusát nem lesz módjában értékelni, amely, sajnos, a fordításban elvész, de amelyet a hozzáértők mintaszerű és telivér angol prózának tartanak.
Gy. A.