Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 17-18. szám · / · FIGYELŐ · / · HALÁSZ GÁBOR: PRAE

Vernon Duckworth Barker: MEN AND MEMORIES (1872-1900)
William Rothenstein könyve

Ennek a könyvnek a szerzője közismert angol festő. Megpróbálta benne lerögzíteni az élet folyását, nem a saját eszközével. Akik életükben ültek neki, itt újra ülnek, mint árny-modellek. Az eredmény: újrateremtése nem is annyira az 1872-1900 közti időnek, mint inkább a mult század legutolsó évtizedének. Ebben az időszakban az angol művészet és irodalom figyelemreméltó módon iparkodott együttműködni. Az írók megtárgyalták művészbarátaikat, ezek viszonzásul karrikaturákat csináltak róluk, vagy illusztrálták a szerzők munkáit. Folyóiratok és vázlatkönyvek ezidőből ma értékes zsákmányai a gyüjtőknek. Sohasem termelődött ki annyi ragyogó fiatal ember, akiknek tehetsége mind a kétféle művészetre kiterjeszkedett, vagy kapcsolatban volt mind a kettővel. Aubrey Beardsley, ez a különös zseni, rajzolás közben írt. Max Beerbohm a tollával parodizál, a ceruzával karrikiroz. George Moore művészként kezdi Párisban, mielőtt áttérne az irodalomra. Shaw zenekritikusból lett drámaíró. Ennek a generációnak nagyobb része fiatalon halt meg, - Beardsley, Lionel Johnson, Dowson, Davidson, Conder, Wilde, - sokan közülök a túlcsordult élet, vagy öngyilkosság következtében.

Rothenstein a Mult keretéből hívja elő élő alakjait, mint a varázsló, ki tükréből parancsolta ki a prágai diákot. Egész csomó vad cimborát idéz föl ifjúkorából. Ő is megosztotta bohém életmódjukat, de bizonyos komolysággal, a gondolatai már a jövőben merültek el. «Will, mért nézel ki olyan túlértelmesen?» - mondta egy este Oscar Wilde, amint vele, Conderral és Maxxal üldögéltünk a Café Royalban. Én sűrűn elővettem az órámat, talán egy modell várt rám... Nem szívelte Rothenstein azt a (negyven év előtt népszerű) fölfogást a művészről, mint gyöngéd álmodozóról, kezében liliommal. «A művész, minden más emberen túl is, a tevékenység embere. Mert ő tevékeny mindennap anélkül, hogy e tevékenységet követelnék tőle; és az alkotás ténye mindennél nagyobb energiát követel, akaratot és megfeszített erőpróbát; és nem napokra, hanem hetekre, hónapokra, évekre, - egy egész életre. Az akarat e gyakorlásával összehasonlítva, milyen ritkán kell az úgynevezett aktív embernek a maga összes képességeit gyakorolnia.»

Érdekes, hogy egy ötvenen nem sokkal túli ember írta ezt a könyvet. Nagyon sok van benne az 1889-i Párisból, sok emlékezés Whistlerről, Goncourtról, Toulouse-Lautrecről és Oscar Wilderől. Tizenhétéves volt Rothenstein, mikor Angliából a Montmartrera költözött, az Academia Julian tanítványa lett, - «egy csomó műterem, tömve hallgatókkal, a falon vastagon a festékmaradványok, forró, levegőtlen és szörnyű lármás. Az új fiúkat nagy kiabálással és személyes megjegyzésekkel fogadták.» Itt szedte össze első ismeretségeit, akik bevezették a Montmartre éjszakai életébe, «Már az a tény, hogy józanabb barátaim szemében aránylag kalandosan éltem, hízelgett a hiúságomnak. Van valami veszedelmesen vonzó a számüzetés érzésében, a csordától való elkülönülés érzésében, még a józan emberek rosszalásában is...» Első művészi eredményei Degas, Whistler és Toulouse-Lautrec barátságát hozták meg számára. Az ilyen alakokat megkapóan élénk modorban írja le, gyakran, mint Verlaineről írt arcképében, valódi művészettel.

Szinte benső viszonyba jut az ember a Verlaine-háztartással. Veszekedései műveletlen barátnőjével, Eugénie Krantz-cal, szakításaik és kibéküléseik, Verlaine szenvedélyes lírai versei a nőhöz, az asszony ragaszkodása hozzá: mind, az élet való ritmusát dobogják. Visszatérve Angliába, Rothenstein megpróbálta vegyíteni bohém életét új, oxfordi környezetével. Verlainet az ő indítványára meghívták az egyik collegebe. «Verlaine nagyon élvezte Oxfordot, - a collegek szépségét, a nagy udvarok és kertek békéjét. Nem mutatott semmi kedvet a távozásra, vidám és beszédes volt és mindenhová el akart menni: de York Powell, bár bámulója volt Verlainenek, állandó rettegésben élt, hogy a költő egyszer berúgva jelenik meg Christ Church Collegeben. Mit szólna a dékán, mit szólna hozzá Dodgson?» Megragad bennünket valami abból a szánalomból, amit hamis nagyságok iránt érzünk, ha Eugénie Krantz Rothensteinhez intézett levelét olvassuk Verlaine haláláról, abból a szánalomból ragad meg valami bennünket, amit a nagy regényalakok szoktak kelteni.

«Monsieur, j'ai en beaucoup de chagrin de ne pas savoir votre adresse et celles de vos amis, car je vous aurai (sic) écris plutôt pour vous apprendre la mort de ce pauvre Monsieur Paul Verlaine. Je vous remercie de vous occuper de moi. Vous me demandez si l'on doit á Monsieur Paul Verlaine en Angleterre; oui monsieur on lui doit encore 250 francs que je serais bien heureuse d'avoir car ie suis resté sans un sou. Adieu monsieur Will Rothenstein veuillez accepter l'assurance de ma cordialité sympathic (sic) - Eugénie Krantz.»

Rothenstein londoni kapcsolatai főleg írókra terjedtek ki. Megírja Swinburnet és Shaw ifjúkorát. Mint annyian mások, Rothenstein si eltávolodott Whistlertől és megemlíti azt az esetet, mikor Whistler párbajra hívta ki George Mooret. Ez az eset sokkal szenzációsabb volt Angliában, mint Magyarországon lett volna. A kor is önként adódott ezekhez a pittoreszk eseményekhez. Van valami ragyogás emberei és ideái körül, csillám és exotikum, a hanyatlás jelei. A viktoriánus ideál összetört. És ebben a dekadens irodalomban megvolt már annak a reakciónak a magja, amelyben ma is élünk. A forrongás érdekességei főleg az első fázisban voltak érezhetők, mint a gondolati forradalmaknál rendszerint. A vonalak durvábbak voltak azidőt és a burzsoá mindig kellemesen kész a fölháborodásra. A háború rombolásairól visszapillantva, triviálisnak tűnik fel előttünk a kilencvenes évek élete és ennek tartalma a mi számunkra gyarlónak tetszik. Éjjelezéseik és abszintjük megindítóan hiábavalónak látszanak előttünk. Irodalmi vitáik sem izgatnak túlzottan bennünket fiatalokat, akik olvashattunk Siegfried Sassoon és Robert Graves homéroszi barátságáról, amit költészetükkel pecsételtek meg, - a festuberti drótakadályok mögött. A kilencvenes évek társadalma tehetséges, intellektuális, csillogó volt, - de már maga az a nagyfokú változékonyság is bizonyos amatőrizmusra mutat, és a korszak atmoszférája terméketlen. De egy dolog, a szellem, olyan mértékben pompázott e korban, mint talán még csak négy-öt alkalommal a nyugati kultúra folyásán. Ha valaki csupán Rothenstein könyvéből ítélne, Wilde Oszkárt bizonnyal érdemesnek tartaná, hogy a nagy esprit-k közé sorolják. Az angolok sosem vették valami szívesen Wildet, ma pedig már únják. Halála 1900 végén olyan, mint a korszak végén leejtett függöny. Lehetetlen volt számára tovább élni, mondja ő, mert az angolok nem bírnának szembenézni egy új évszázaddal, ha tudják, hogy ő is benne él és mióta az angol látogatók miatta maradtak távol a párisi világkiállítástól, a franciák éppúgy nem tűrhetnék.

Még ma is vannak angol írók, akik nem változtak a kilencvenes évek óta. A legtöbben közülök nem tudták betölteni fiatalságuk ígéretét. Így Kipling a jobboldali imperialisták közül, Arthur Symons a bohémvilágból. Azok, akik már a kilencvenes években is szembetűnőek voltak és azóta is alkottak érdemlegeset, általában már más modorban írnak. Shaw és George Moore majdnem a fölismerhetetlenségig eltávolodtak akkori mivoltuktól. Thomas Hardy mindig egyedülálló alak volt, ugyanúgy A. E. Honsman, a költő. Ők nem vettek részt semmilyen mozgalomban, bár koruk kénytelen volt őket vezérül elismerni.