Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 17-18. szám

KASSÁK LAJOS: HÁLAÉNEK

Két asszonnyal és egy férfivel barangolok.
Az egyik asszony a feleségem, róla nincs mit mondanom, huszonöt éve élünk együtt
ismerem minden porcikáját, tagjai formáját, szinét, mozdulatát
a gondolatát, mielőtt még megszületne, a hangja muzsikáját
amivel kedvesen szidni és ügyetlenül hizelkedni szokott.
A másik asszony ismeretlenebb, jóformán csak annyit tudok róla
hogy fiatalabb a feleségemnél, magasabb növésü, több takarót
csipkés multat s a jelent is, mint sürűre szőtt vásznat viseli a lelkén.
És a férfi? Istenem, ő is velünk tart, szép, arányos teste van
bizonytalanul néz a levegőbe és alapjában jó ember lehet.

Messze Pesttől, egy magas szőlőhegyen lakom most
itt köszönt rám a hajnal, látom a napot, amint tüzes szekérrel érkezik a hegy peremén
és estére nyugaton tünik el a messzes porfelhőkben, melyeket
autók és motorbiciklik vernek föl az országuton.
Idegen táj s mégis, akárha tisztavizü kutba néznék és látnám arcom változó vonásait
emlékeim kutjában igy tükröződik e táj
távoli szülőföldem kopár dombjaival és völgyeivel, a folyócskával, melynek
partjain rozsdás füzek keseregnek, békák kruttyolnak a nádasban -
most két asszonnyal és egy férfivel igy haladunk dombnak föl, völgynek le
a lovacska unottan poroszkál, ismeri a dörgést errefelé
farán és szügyén habzik a tajték és türelemmel viseli a darázsnagyságu legyeket, melyek
éhes rajokban követnek bennünket.

Gyi, te, mondjuk, gyi és az út csöndben porzik alattunk.
Kisgyőrnek tartunk s valóságos japán tájképek hevernek előttem
keskeny, fehér nyomokkal, melyeket a tehenek jártak ki a dombon, a zöld táblákban
gólya sétál vakitó plasztronban és fekete frakkban, fönt a magasban őzsuta legelészik
bársonyszőrü fiával és a vércse kitárt szárnyakkal röpül a nap felé.
O, Természet! A rossz tüdejü városi ember, amilyen én vagyok, aki gyárakban és mühelyekben
kocsmákban és bordélyházakban pancsoltam el fiatal életemet, most kiáltani szeretnék:
Hallelúja néked, kiismerhetetlen mindenség, kavargó por, harsanó sugárzás
legelésző őzek, rablótermészetü madarak, dombok és völgyek, te sovány lovacska is
aki itt kocogsz előttünk és a szekeret egyre messzebb gördited velünk
s te mozdulatlan nagy ég fölöttünk
halleluja néktek!

Négyesben így barangolunk a tájon
egyhelyben ülünk és mégis pillanatonként távolodunk és közeledünk egymáshoz
ők sokat esznek, én inkább élénkebben nézelődöm és cigarettázom és szaporán köhögök.
Szép, nagyon szép itt minden
de azért szeretnék már otthon lenni
feküdni és pihenni a nagy hegyi csöndességben.