Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám · / · FIGYELŐ

Németh Andor: HUXLEY «SZÉP ÚJ VILÁG»-A ÉS AZ UTÓPIKUS REGÉNY

Az olvasó bizonyára emlékszik Az öntudat közvetlen adalékainak éleselméjű fejtegetésére, amelyben Bergson kimutatta volt, mennyire alkalmatlan rációnk a létezés egyik legjellemzőbb aszpektusának, az időbeliségnek a kifejezésére - s hogy amikor ezzel kísérletezik, akarva-nemakarva meghamisítja, kvantitatív-stabil, térbeli fogalmakra redukálja a tartamot, körülbelül úgy, mintha valaki a menetrend hely- és időadataival akarná kifejezni azt a nyilvánvalóan egészen más folyamatot, amire az utazás szó utal.

A valóság fogalmakba szorításának elérhetetlen eszménye nem csupán a filozófia végcélja, a művészi prózáé is az. De míg a filozófiának világos fogalmakkal kell laborálnia, a művész kerülő utakon közelíti meg a precizítást. Nem töri a valóságot a fogalmak páncélzatába, nem fordítja le, hanem a maga simulékony "ŕ peu prčs-ivel hizelgi körül. Fogalmai nem mindig pontosak, de hajlékonyak; a mondatban elfoglalt helyük, asszociációs udvaruk kibővítheti, erőszakos előráncigálásuk kiélezheti, el is torzíthatja szótári értelmüket, de velük s nem egyszer ellenükre a művész rászuggerálhatja olvasójára az érzelmi vagy gondolati felismerésnek azt az árnyalatát, amelyre a filozófia konvencionális szókincsében még nincs megjelölés. Így a művész több-kevesebb bűvészkedéssel azt is kifejezheti az élményből, ami abban egyszer-való, irreverzibilis, tehát igazán időbeli - már amennyiben az élmény a személyéhez kötött, híven felidézett múlt, vagy a lerögzítéssel egyidejű. Más a helyzet, mikor az író idegei helyett az értelmével alkot, amikor konstruál. Hát még amikor a jövőnek nevezett üresség tartalmi kitöltésére vállalkozik! Hisz a jövendő azért az, ami, mert nem jelen, mert teljességgel előreláthatatlan s aki plasztikus ábrázolására vállalkozik, az szükségszerűen ismert jelenségeket permutál s arra kell pazarolnia ötletességét, hogy a kor technikai felkészültségéből már kikalkulálható, de egyelőre gyakorlatilag megoldatlan kommoditásokkal díszletezze be az üres lapokat. Olcsó s meglehetősen otromba ész-torna. A fejbekólintó első fejezetek után úgy ődöngünk ebben a látszatvilágban, mint egy mintavásár pavillonjai között. Jelzőtáblák és nyílak irányítanak, az elrendezés áttekinthető, minden oldalon más-más intézmény vagy találmány produkálja magát s ami, technikán és indusztrián túl, a szereplőkkel történik, tüntetően integet felénk, a konstrukció mellett bizonykodik. (Utópiákban nincsenek magánügyek.) Az újnak állított dolgok és vonatkozások közös alapelve monotonná teszi a kirándulást, bántóan hiányát érezzük a valóság egynevezőre hozhatatlanságának, meglepetéseinek. Itt minden objektívált, objektum, matéria. Az utópisták az anyag mániákusai, nem jutnak túl a külsőségeken. Mintha valakit a középkorból kizárólag csak az érdekelne, mennyivel volt fejletlenebb mezőgazdasága, ipara, közlekedési viszonyai, a tömegek ellátása a mainál - amit nyilván mind érdemes tudni, de azt hiszem, a legkonokabb történelmi materialista sem vállalkoznék arra, hogy ezekből az adatokból megkonstruálja a gótikát, a skolasztikus filozófiát, vagy a hűbériség elméletét.

Ezek a megállapítások minden utópiára érvényesek. Csak egy kivételt tudok: s ez Döblin regénye, a Berge, Meere und Giganten. Döblin nem kalkulátor, hanem költő. Nem az izgatja képzeletét, amit a technikától inkasszálhatunk (ami tehát implicite adva van), hanem a változás, az ugrás, az új, ami nem számítható ki a jelen adalékaiból, az eszmék és érzelmek kvalitatív mássága, a megváltozott lelkület, az új metafizikai hintergrund. Látomására nem alkalmazhatjuk korunk utilitárius és erkölcsi mértékeit, azt sem tudjuk, jó világnak nevezzük-e, vagy rossznak, mert nem a közös vágyálmok és rettegések papírra vetített visszfénye, hanem az alkotó szuverén, minden észszerűségtől független, önálló atmoszférájú világa.

Végül van egy megtévesztő műfaj, mely külsőségeiben emlékeztet az utópiára, de csak annyi köze hozzá, mint teszem a Jelenések Könyvének a történetbölcselethez. A profétikus indulatú művekre gondolok, a bűntudatnak, rettegésnek és felháborodásnak teret és időt felperzselő látomásaira, amelyek bűnbemerült koruktól való irtózatukat s az elmaradhatatlan megtorlás rémképeit vetítik a jövő beíratlan lapjaira. Azonban e félelmetes viziókból csak a babonás lélek olvas ki konkrét megállapításokat. Indulatuk mélyről háborog s megveti a felületeket. Nem is igen tartalmaznak olyan adalékokat, amikben a jövőre kiváncsi képzelet megkapaszkodhatik. Csak ebben az értelemben utópia, - tehát egyáltalán nem az - Babits megdöbbentő remeke: Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom, ez a lidércnyomásos látomás, a magasabbrendűség sikolya, mely annál megrázóbb, mert szükségszerűen visszhang nélkül marad. Amiről ebben a műben szó van, az a mi ügyünk, nem a holnap, a holnapután, hanem a ma, sőt a tegnap: a kultúrember időtlen tiltakozása az értékromboló nemzeti s fajgyűlölködéssel szemben, csüggedt intelem és epikummá terebélyesedett átok azokra a történelmi erőkre, amelyek csendes, de feltartózhatatlan fegyverkezésükkel megrendítik a magasabb embernek létezése értelmébe vetett hitét.

Hogy az írót, akinek a mondanivalója ennyire aktuális, nem érdeklik a jövő társadalmának külsőségei, ezekután szinte természetes. Hiszen regénye nem történelmi időben játszódik, hanem a felelősség rettegésében. A történelmi esedékesség művészileg közömbös problémáján ezért az író már az első oldalon túlteszi magát. «Az élet folyt tovább» - írja - «s nem kell hinni, hogy külsőségeiben különösebben megváltozott volna ahhoz képest, amilyen akár a mesés békeévek, vagy régibb rövid háborúk, pl. az 1914-1918-iki ú. n. világháború alatt is lehetett.» S két sorral alább: «A társadalom formái és rétegezettsége, a városok szellemi arca nagyjában a régi maradt. Sőt amint több és több évig tartott a háború s lassan a békének minden reménye elveszett, a világ folyása egyre nyugodtabb mederbe látszott térni.»

Az időbeli konkretizálás iránti közömbösségének természetesen nem mond ellent, hogy a témát, az irtózatot a legszuggesztívebben jeleníti meg. Légbarlangokba menekülünk, a pilótanőt elektromos kutya üldözi, az író szinte tudományos precizitással vázolja fel a közeli napok előrelátható irtózatait. Mert regényformában retteg, érzékeltetnie kell, amitől iszonyodik. De itt sem a dilettáns kandiság éli ki magát a hadiipar lakat alatt őrzött titkainak kiteregetésében, hanem a tudományosan képzett kultúrfilozófus kétségbeesése, mely még hozzá azt is tudja, hogy a rombolás ördögi leleményessége a megvalósuláskor avultságban marasztalja konkrétumait.

*

A többiek mosolyogva mennek át s megrendülés nélkül jönnek vissza, tiszteletlenek, hangjukban van valami bosszantó suffisance. Huxley-ében is. Gondolatmenete durva fogalmazásban körülbelül így hangzik: Felvilágosult polgárok, amatőrök és szocialisták! A közösség érdekeit a legmesszebbmenően kiszolgáló, racionalista és racionalizált, technokraták igazgatása alatt álló világköztársaság az álmotok! Konkretizáljuk. Tervezzük ki legapróbb részleteiben. Meg vagytok elégedve? Én undorodom tőle.

Ez a társadalom, élettani ismereteink legkalandosabb lehetőségeit előlegezve, mesterségesen tenyészti ki egyedeit. A kiköltő és beidegző intézetekben palackokban érlelődnek a kisdedek; már a lefejtésük előtt megkezdik élethivatásukra való kondicionálásukat. Az előbb fizikokémikális, utóbb hipnoszuggesztiv eszközökkel történt beidegzés folytán a zseniális alfa-plussz egyedektől a szubintelligens, durva munkára kondicionált gamma-egyedekig minden egyes polgár optimálisnak érzi a maga földi állapotát. Megszűnt az osztályok közötti gyűlölködés. Az új világ kaszttársadalom, de a kasztöntudatot nem a származás teozófiai fikcióvá emelt esetlegessége, hanem a tudományosan előrelátó kondicionálás teremti meg. Ebben a társadalomban boldogan zsákmányoltatják ki magukat a tömegek, mert bár kívülről rájuk kényszerített szuggesztiók rabjai, de a kényszerűség öntudatukban szabad akaratukként reflektálódik. A kielégítő testi-lelki közérzetről pedig a szóma nevű zsongítószer gondoskodik, melyből minden polgárnak napi fejadag jár.

De hisz ez nyilvánvalóan szatíra! - kiált fel az olvasó. De mit torzít, a jelennek mely tendenciáit gúnyolja ki ez az itt csak nagyjából felvázolt, de a regényen belül ötletesen kiszínezett vizió? A diktátorok uralmát, akik már nem is kenyérrel és nyilvános játékokkal, hanem stupid jelszavakkal teszik kezessé a tömegeket, a tekintélyuralom elvét, mely nem éri be, amivel az abszolutizmus, hogy teljesítsük a kötelességünket és hallgassunk, hanem elvárja tőlünk, hogy lelkendezzünk, újjongjunk, valljuk boldognak magunkat és éltessük a vezért? A munkástömegek tudományos módszerrel való degenerálása, a hipnoszuggesztió, az egész eugeniai hókuszpókusz egy komplexum: a nácivilág elmélete és gyakorlata. De az intenció nem egyértelmű. Huxley több fronton harcol egyszerre s egyiken sem komolyan. Így a részletek vakító világossága mellett a mű a maga egészében zavaros s ez a kompozición belül is megbosszulja magát. A tulajdonképpeni cselekményre gondolok, amellyel Huxley a saját világa ellen demonstrál, oly ügyefogyottan, hogy az embernek a régi zsidó adoma jut az eszébe: So wie er sagt, habn die Technokraten recht! - Az új világ tovább tenyészti, mint afféle néprajzi kuriózumot, az apától-anyától származó ősembereket. Ezek drótsövénnyel körülkerített rezervátumban élnek, az új világ áldásaitól érintetlenül, körülbelül azon a színvonalon, mint a vályogvető cigányok. Piszkosak, babonások és Istenhívők. Ezzel szemben szabad a bibliát és Shakespearet olvasniok. Ezek közül a Shakespeare-ben gyönyörködő vademberek közül kerül ki az új világ ellenlábasa. Türhetetlennek, alávalónak tartja - s mit hoz fel ellene? Shakespeare-idézeteket.

Da legst die nieder! Bambán bámulunk a citátumokra, amiket Szinnai Tivadar, aki különben remekül adja vissza Huxleyt, fölös respektusból a régi, ügyefogyott tolmácsolásban tesz közzé. Mi van bennük abból, amit az új világ kiirtott, megsemmisített? Az őserő? Az egyén önrendelkezési joga? A szabadság? Bizonyára bennük van, mint minden úgynevezett költészetben, lévén a költészet az ember természetes jogainak egyetlen gyakorló helye, ahol a jogokat vágyak és képzelődések formájában, szavakban, képekben és gesztusokban a költő szimbolikusan kiélheti. De mi köze ehhez a társadalmi realitásnak? Hiszen éppen azért kell új világ, hogy a társadalmilag elnyomott erők felszabaduljanak. De ne vitatkozzunk Huxley-vel. Talán egy véleményen van Plátóval, aki észállamából száműzte a költőket. Ennek nem mond ellent, hogy az új világban állandóan reklámversikéket olvasnak egymás fejére a polgárok. Ahol sok a vers, ott kevés a költészet. A baj ott van, hogy a fő problémát - az ember természetes jogait - Huxley egy émelyítően literátus quiproquo-val csempészi bele a regénybe s erre a gyenge argumentumra építi fel a kollektív társadalom elleni kifogásait, ahelyett, hogy azt tisztázta volna, milyen lehetősége van egy kollektív társadalmon belül a kötelességek interrelációjában a XVIII. század reformképletének az ember természetes jogairól?

Aki egy bódítószerekre alapozott társadalom ellen a költészetet, ezt a magasabbrendű bódulatot állítja fel panaceául, az javíthatatlanul naív esztéta s épannyira a reakciót szolgálja, mint a napoleoni idők költő-filozófusai.