Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 10-11. szám · / · FIGYELŐ

RÉDEY TIVADAR: TÖRÖK SOPHIE: HINTZ TANÁRSEGÉD ÚR
Regény - Káldor könyvkiadóvállalat

Költészet és valóság összefüggését fürkészve, Török Sophie nemrégiben apodiktikusan állást foglalt a vers belső valóságának követelménye mellett: «A jó költő definiciója, hogy mindig igazat ír. Sem többet, sem kevesebbet, s nem szabad tévednie egyetlen árnyalattal sem. Egy szó, ami nem fedi pontosan a belső valóságot, már hazugság. Ez a költő etikája». Valóban ez, s bizonyára akkor is, ha meggyűlt mondanivalója a megváltó formát líra helyett regényalkotásban harcolja ki magának. Verseskönyvének izgalmas és maradó élmény-emlékével most első regényének igézetébe kerülve, a kritikust mindenekelőtt e tökéletes etikai hűség ereje kényszeríti meghódolásra. Ez a sugallatos művészi hitelű regény ebben a tekintetben csakugyan az Asszony a karosszékben hétfájdalmas lírájával egytámadású, vérszerint valóbb rokona anyagában is, megformálásában is, mint akár a Boldog asszonyok novellái. Az irodalmi naturalizmus fényképezőgépei - melyek regényírásunkban a mesterségbeli kifinomodásnak tovább már alig fokozható példáival kápráztatnak - ma is reménytelenül csődöt mondanak, valahányszor a realitásból meghódított és írói alakításba fogott részleteken túl az ezek mélyén munkáló és önmagát ezeken át megnyilatkoztató lényeget lemezükön megrögzíteni szánalmasan képtelennek bizonyulnak. A költő felfedezései lényegiek, a fotográfuséi tünetiek: mondani valamit csak költő bír mindarról, amiről az «élet»-nek legélesebb szemű «megfigyelői» is csupán - beszélnek.

Korszerű regényeink többnyire a rögtönzés olcsó elevenségével rohanják meg az olvasót. Riporteri ihlet dolgozik rajtuk s szerzőik nyíltan vállalják is a «lelki riport» kétesértékű műfaját. A Hintz tanársegéd úr végre megint olyan alkotás, mely nem a lélekismeretbeli félértesültségek áradatával kábítgat, hanem a megtalált művészi igazsággal nyűgöz le, akár a valódi lírai költemény a beléhullt lélek- és életszilánk kristályosodási tengelyével.

Test és lélek, állati szenvedély és olthatatlan szomjúságú szellem gigantomachiája tombol itt egy félelmetesen pontosrajzú klinikai «életkép»-nek páratlanul mértéktartóvá fegyelmezett keretében. Test és lélek: «két világ ez, hidak nélkül, csak a hamis és kerítő ösztönök ostoba tévedése hajthatta egymáshoz őket». Ennek a két világnak áthidalhatatlan szakadékába zuhan bele Török Sophie regényének tépettidegű orvoskisasszonya, lelkünkben ezerszeres visszhangot verő parányi napihírtragédiájával a Költőnek fájdalmasan megfellebbezhetetlen igazságát példázva: «lelkeknek egyesülni nincsen menyasszonyágy».

A hamis és kerítő ösztönök itt magának a kórháznak tiszta és nemes hivatáslégkörében fogannak meg és hatalmasodnak el, éppen abban a környezetben, melyet az alkati terheltségnek és serdülési válságoknak hinárjába bonyolódott fiatal leány - menedékül választott. A hivatás dicsfényében ragyog fel előtte a végzetes Bálvány is, a tudásával, diagnosztikai csalhatatlan érzékével az egész kartársi közösséget zsarnoki akarata alá szegő fiatal tanársegéd, kitől az önmagán kívül lendült lélek kétségbeesett kényszerképzetével azt várja, hogy a melengető Irgalom szellemében talán még elvállalhatná őt, ki saját magát már nem tudja elvállalni.

Ám hol vannak a bálványok, melyek fanatikusaik rajongásának mértékét megbírnák? Hintz tanársegéd úr bizonyára nem ilyen; noha mit is tehetne olyasvalakinek boldogsága érdekében, akitől a - fájdalmat elvenni a megsemmisítéssel jelent egyet? Kasper Irma konfliktusa evilági módra meg nem oldható. Ennek könyörtelen megmutatása tartja egyensúlyban a regény merész kupolaszerkezetét. Első felében az egymásra torlódó, alvajáró-vakmerőségű mozzanatokon át hágunk egyre feljebb, a boltozat csúcspontjáig, ahol - Hintz magánrendelőjében - a lány «ismeretlen test börtönében felriadt lelke» a tanársegédben először kerül szembe a férfival. Ez a szerelem, mely a testi világ visszataszító megnyilatkozási módjaival ki nem elégíthető, hiszen erejét éppen élettani tökéletes igénytelenségében és önmagából táplálkozó gazdagságában bírja: itt kapja meg halálos sebét: «azt hittem, csókjai megtisztítanak majd bűntől és homálytól s most szennyes lettem halálig!» A bálvány menthetetlenül kettéhasad: körülötte a távoli imádatból s az útszéli érzékiséggé torzult nemi közelségből a «kéj és undor zűrzavara» támad, visszalökve a leányt éppen abba az örvénybe, melyből a megtisztulás és felemelkedés felé csengett.

A regény második szakasza azután a fékételhányt esztelenségnek makacs és mániákus erőfeszítését vonja meg, szédítően lefeléhanyatló ívben. A «túlságosan egyszerű» s ránézve épp ezért értelmetlen realitáson elvérzett leánylélek most a maga egész «komplikált, sokrétegű és körülményesen indokolható» tartalmát beleveti a küzdelembe azért, hogy az eszményéről nyert két képet - melyek egymást már sohasem fedhetik - valami rejtelmes módon újra azonosítsa. A kényszerképzet mindig magábanrejti már a pusztulás csiráját, Péterfy Jenő szerint még Holbein Totentanz-jából is hiányzik az a jelenet, «midőn a halál a még élő emberben tombol, midőn kivájja agyát, kiszakítja lelkét s a mozgó hústömbből gúnnyal mered a nyüzsgő emberek felé». Török Sophie regényében végig ennek a jelenetnek illusztrációja kísért, s a zárómozzanatban már csak a megmásíthatatlan Rendelés szárnysuhogását érezzük, amikor a megszaggatott lelkű leányt utolsó lendületével a Tébolynak minden földi számonkérés alól kivont partjára látjuk átsiklani. Az értelem utolsó parázscsillámáig önmagát körülbástyázó tisztaság, az ösztönök szűzies világa vesztette el itt a csatát? Látszólag valóban az. Hanem - s ebben van ennek a regénynek a naturalista «dokumentum»-hódításon messze túlmutató erkölcsi értelme - végső benyomásunk szerint a mélyebb sebet mégis a földi «kiválóság»-ot hibátlanul betöltő, de annak határán önmagába kicsinyesen visszaroskadó racionalizmusnak bálványi méltósága szenvedi. A világi babér bizonyára a józanoké, de az eszelősök mártirkoszorúján magasabb szférák harmata csillog.

A renaissance művészei képeiken - az ábrázoltak csoportjába szerényen elvegyülve - akárhányszor önmagukat is odafestették. A Hintz tanársegéd úr lapjain is futó pillanatokra így villan felénk - az «író feleségé»-nek átlátszó fátyolleple alól - magának a szerzőnek éber és okos arcéle; hol a férjének nagyrendeltetésű életéért való aggodalomban találkozunk vele, hol perbeszállva az ápolónővér kegyes kvietizmusával, hol a röntgenlaboratórium homályában kórházi fényképfelvételeinek előhívásával pepecselve. Regénye most maga is ilyen előhívás, csakhogy nem a gépies visszaidézésre alkalmas realitást megrögzítő negativokról, hanem az élmény- és hangulatemlékeknek százszorta érzékenyebb lemezéről. Szenvedések és megpróbáltatások árán megszerzett «téma» szakad itt formába, s lehetetlen nem érezni, hogy az írás minden sora mögött hosszú évek érlelődési folyamatának, a benső átélés őszinte mélységének fedezete áll. A kritikus, ki újabb regényírásunknak még jobbminőségű átlagában is ritkán szabadulhat a gyorsforralón előállított táplálék gyorsfogyasztásra szánt ízeitől, ebben a könyvben megint lefeléalkudozás és kompromisszumralépés nélkül tárulhat ki a valódi alkotás méltósága felé. Kegyetlen olvasmány ez, mint a jelentékeny művek általában, és írásművészetének kifejezésbeli kérlelhetetlen pontossága méginkább azzá teszi. Csakhogy - ezt már eleget tapasztalhattuk - jó olvasmánynak nincs külömb értékmérője annál az ingerültségnél, a léleknek annál a felkavartságánál, amit - végső sora után a könyv fedelét behajtva - még éveken át magunkban hordozunk.