Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 7. szám · / · FIGYELŐ
Nem könyvméltatást akarok írni, csak közvetetlen élményemről iparkodom beszámolni. Ez megszabadít attól a feszélytől, amely mindig elfog, valahányszor - kellő képzettség híján
- esztétikai véleményt kellene megformálnom.
Nos, amint Tersánszky új könyvét egy lendülettel végigolvastam, a legelső benyomásom az volt, hogy ilyenfajta írással még sohse találkoztam a világirodalomban. Csavargókról, ágrólszakadt emberek hányt-vetett sorsáról sokszor olvastam már, de mindig az író szavából értesültem az eseményekről.
Kakuk Marci a társadalom legalsó rétegében él. Alacsonyabbról már a világot nézni nem is lehet. Ennél mélyebben már csak a sír van. Kakuk Marci pedig oly távol van a sírtól, mint egy virágzó vadkörtefa a téltől. Nos, e szegény emberek sorsáról már eddig is gazdag irodalom számolt be. De Kakuk Marci könyvének elolvasása után mégis egészen új szenzáció ütötte meg a szívemet. Körülbelül pendantja volt ez annak a szenzációnak, amit akkor éreztem, amikor először szállottam föl röpülőgéppel és először láttam magasságokat szétterpedt laposságoknak, folyókat, erdőket, városokat térképmotívumoknak. Akkor fölülről néztem le a világra, most Kakuk Marci megtanított, hogy az ő mélységeiből nézzek föl rá. Olyan szörnyű nagy ez a mélység, hogy egy irnok-gyakornok, egy szakácsnő, egy munkaellenőr, egy csendőr félelmetes csúcsoknak merednek föl előtte. Arra tanít ez a példázat, hogy aki a magasságokat kedveli, szálljon le a mélységekbe.