Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Farkas Zoltán: A Fellner-család síremléke

Budapest művészi síremlékekben meglehetősen szegény Kerepesi-temetője nemrégiben feltünően szép szoborművel gazdagodott, melyet a Fellner-család megbízásából kiváló művészünk, Beck Ö. Fülöp készített.

A három, életnagyságnál valamivel nagyobb alakból álló kompozició öreg férfit ábrázol, aki középen áll és jobbról-balról mellette álló két fiát kezénél fogva vezeti. A szakállas, bajuszos férfi, akinek testét könnyű lepel fedi, egyik lábával kissé kilép, fél vállával kissé előrefordul és könnyű mozdulattal fogja fiai kezét, akiket nyilván az élet útjára akar vezetni. Tekintete a messzeségbe merül, arca komolyan átszellemült. Állása teljesen nyugodt, de ez a nyugodtság átmenet; érezzük, hogy nemsokára mozgásban fog feloldódni. Pompásan komponált alak, mely a klasszikus contraposto szemgyönyörködtető vonalvezetésével helyezkedik elénk.

Jobb kezével idősebbik, csupaszképű, erősen férfias arcu, vele egymagasságú fiának bal kezét fogja. Ez a gyermeke izmos testével, melyet csak egy ágyéklepel borít, határozott kiállásával, különösen karjának és ökölbe szorított jobb kezének határozott mozdulatával remek megtestesítése a férfivá érett ifjúnak, aki erős elhatározással indul az életbe, hogy bátran és keményen harcoljon. Arcának kissé elzárkozó és büszke kifejezése erős jellemet sejttet, de ez a kemény ember mégis odanyujtja kezét a bölcs öregnek, aki könnyen fogja meg, mintha nemcsak vezetni akarná fiát, hanem talán erejére támaszkodik is. Sok szunnyadó energia van ebben az alakban. Meztelen teste gyönyörűen van mintázva, kemény egyszerűségű alakja kiválóan van jellemezve.

Merő ellentéte a másik fiú, a fiatalos határozatlanság, a támogatásra-szorultság pompás megtestesítője. Arca gyermekesebb, szintén izmos teste, melyet szintén csak ágyéklepel takar, fejletlenebb, mint bátyjáé. Bal lábával kissé tétovázva lép előre és rátámaszkodik, jobb lába kissé hajlottan követni készül a másik mozgását. Felső testével könnyedén atyja felé fordul, jobb kezét segélytkérően nyujtja feléje, ez pedig ennek megfelelően erősebben fogja. Az ifjú szép fejét szinte esdeklő bizalommal fordítja atyja magasztos arca felé, még bizonytalan az élettel szemben és támogatást kér. És amilyen határozott, büszke és öntudatos a nagyobbik fiú, olyan lágy, határozatlan ez az ifjúvá serdült bájos gyermek, aki csodálkozással vegyes bizalommal kívánja, hogy atyja kézen fogva vezesse az életbe. Ez a kisebbik ifjú lelkiség és ennek megfelelően contraposto szempontjából is a legmozgalmasabb része a kompoziciónak, lágyan hullámzó és kecses alakja csupa érzelmes élet, csupa lelki bensőség.

A három alakot formai szempontból nyugodtan hullámzó változatosság és zártság jellemzi. Az idősebbik fiú a legmozdulatlanabb, az atya indulni készül, a gyermekifjú pedig máris mozgásra lendül. Összekapcsolásuk az öreg férfi alakján keresztül fölötte szerencsés formai és tartalmi egységben sikerül. Akárhonnan nézzük is a kompoziciót minden nézetből csupa szépen egybehangolt körvonalat és teljes kiegyensúlyozottságot találunk, teljes zártságot, amelyből egyetlen részlet sem lép elő a másiknak rovására és egyik sem hagyja el a zárt körvonalakat. Különállóan minden egyes részlet könnyen felfogható, de szükségszerűen zárul belé az együttes egységes elképzelésébe.

Külön kiemelésre méltó a síremlék bensőséges lelki tartalma is. Mint Beck szoborműveit általában, ezt a művét is erőteljes férfiasság jellemzi. Emberi érzések mértéktartó, halk, szinte büszke megjelenítése, az élet mélyről fakadó jelenségeinek nyugodt, erőteljes és minden olcsó eszköztől mentes komoly meglátása. Azt hiszem, ezzel a művével Beck legmonumentálisabb alkotását hozta létre. Igazolásául annak, hogy milyen mostoha volt művészpályája, mely csak ritkán és kivételesen engedte meg, hogy nagyméretű és monumentális alkotásokba öltöztesse szobrászi elképzeléseit. De ez a síremlék nemcsak igazolás, hanem vád is a mi lehetetlen művészi viszonyaink, különösen szoborpályázataink ellen, amelyek hosszú éveken át éppen azt a művészt nem engedték nagy feladatok megoldásában szóhoz jutni, aki azokra elsősorban lett volna hivatott.