Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 24. szám

KÁRPÁTI AURÉL: MIKLÓS ANDOR
1880-1933

Másfél hete kísértük ki koporsóját a kerepesi-temetőbe. S még most is azzal a nyugtalan-nyugodt érzéssel megyek el szerkesztőségi szobája előtt, hogy mingyárt kilép az ajtón. Akivel évekig együtt voltunk: nem hal meg a végső szívdobbanással. Idő kell hozzá, míg egészen ráeszmélünk a fájdalmas megismerésre, hogy - nincs. Így vagyok vele is. Járását, gesztusait, vonásait még eleven fénykép őrzi szemem recehártyáján. Enyhén csúfolódó, nazális hangja még itt cseng a fülemben. Utolsó kézszorításának melegét még érzik az ujjaim, amelyek a makrancos ceruzát most azért futtatják a papíron, hogy - micsoda ellentmondás - emlékezést írjak róla. Róla, a modern magyar ujságcsinálás első mesteréről, a hatalmas lapvezérről, a legendás sikerű self made man-ről, korunk igazi hőséről és... a szeretetreméltó, kedves, jó emberről, aki egy szerénytelen korban is példaadóan szerény tudott maradni. Arról a finom, gyöngéd úrról, akit csak munkatársai és közvetlen hozzátartozói ismertek. De főkép és elsősorban: az írók, a könyvek, az irodalom halálig hű, önzetlen, lelkes barátjáról, aki itt missziót teljesített.

Miklós Andor nem volt író. Tragikus váratlansággal bekövetkezett, korai halála mégis pótolhatatlan veszteséget jelent irodalmunkban. Mert ez a zseniális szerkesztő, éppoly bőkezű támogatója, mint páratlan propagátora volt a modern költészetnek és irodalomnak. Lapjait - amellett, hogy a hírszolgálat európai remekeivé fejlesztette -, az új magyar irodalom szárnyas hírnökeivé avatta. És ezek a fürge hírnökök nevelték és növelték nagyra a magyar olvasóközönséget. Valósággal az írótoll becsületrendjét alapította meg hármas szerkesztőségében, ahol minden leírt szót a formai tökéletesség mértékével mértek. Költőket és írókat ültetett a szerkesztői székbe és ezt a szokatlan ujítást nem volt oka megbánnia. A mai magyar zsurnalisztika hangjának kifinomodása, választékossága és ízessége meggyőzőn igazolta merész kezdeményezését. A nyelv tisztasága, a helyesírás egyszerűsítése és egységesítése őt nem elméletben, de gyakorlatban érdekelte s napról-napra vallomást tett mellette lapjaival. Fiatal ujságíróinak azok a kitünő írók és költők lettek legtermészetesebb mesterei, akiket már Az Est alapításakor maga köré gyüjtött, Bródy Sándortól Molnár Ferencig, Kemény Simontól Szép Ernőig. Ez az írói gárda aztán együtt bővült lapjaival, egyre gyarapodva friss, új értékekkel. Ambrus Zoltán, Osvát Ernő, Heltai Jenő, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Szomory Dezső, Földi Mihály, Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula, Laczkó Géza, Révész Béla, Zilahy Lajos, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Erdélyi József, Kodolányi János - a mai és legmaibb magyar irodalom majd minden komoly tehetsége - Az Est, Magyarország és Pesti Napló hasábjain adott egymásnak találkozót az összeomlás után, Miklós Andor szíves invitálására, amelyet Mikes Lajos annyi megértéssel közvetített, hogy tavaszi pezsgésű, új életre kelt tőle a már-már ájult irodalom. Ezek az írók szoktatták mindennapi olvasásra azt a közönséget, amely - az ujságokon túl - csakhamar könyvekre is éhes lett. Azokra a könyvekre, amelyeket Miklós Andor Ady, Babits, Móricz, Zilahy, Karinthy összegyüjtött műveinek, az új magyar irodalom java értékeinek kiadója szinte programmszerűen jelentetett meg gyors egymásutánban.

Így, szárazon felsorolva, némelyek szemében talán egyszerű «üzleti» összeköttetésnek tetszik majd Miklós Andor szerkesztői és kiadói kapcsolata az élő irodalommal. Holott, igazi értékét ennek a bensőséges kapcsolatnak éppen nem materiális természetű vonatkozás adta meg, hanem egy ritka, manapság különösen ritka s éppen azért fokozott mértékben megbecsülendő, ideális indíték: az írói tehetség áhitatos tisztelete. Miklós Andor nemcsak élvezte, szerette és támogatta, hanem őszintén tisztelte is az irodalomban mindazt, ami benne friss és eredeti érték. Valamikor, ifjúkorában maga is írt egy kötet verset. Bizonyára túlzás lenne azt állítani, hogy ezek a fiatalkori zsengék különösebb figyelmet keltettek. Költőjük nem mint lírikus írta be nevét a magyar kultúra újkori történetébe. De... on revient toujours... Az irodalomnak mindvégig szerelmese maradt...

Csakhogy így még meglepőbb a dolog. Elkracholt írók, ha később más téren érvényesülve, hatalomra és tekintélyre tesznek szert, rendszerint lenézik, ha ugyan végkép meg nem gyűlölik az irodalmat. Mintegy bosszút állva vesznek maguknak elégtételt a szenvedett kudarcért. Miklós Andor nem ezek közé tartozott. Ellenkezőleg: ő volt az a ritka kivétel, aki híven megőrizte rajongását és elismerését minden valódi érték és nagyság iránt. Nem egyszer voltam tanuja annak a példátlan tiszteletnek s szinte tanítványi hódolatnak, amellyel ez a dúsgazdag ember a szegény Ambrus Zoltánnal beszélt. Főszerkesztő és munkatárs viszonya ilyenkor mintha visszájára fordult volna... S ez épp úgy dícsérete természetes jóságának, mint lelki emelkedettségének.

Hatott és irányított az irodalom minden ágában. Csupán egy területen tartózkodott a legcsekélyebb irányítástól is. Mély megindulással és hálás szeretettel teszek most erről hitet: Soha, egyetlen szóval se igyekezett befolyásolni kritikai véleményemet, amely pedig sokszor ellenkezett az ő nézetével s akárhányszor kényelmetlen helyzetet teremtett számára. A kritika szabadságjogát az irodalmi élet legfőbb alkotmánybiztosítékául ismerte el. És helytállt érte épp úgy, mint értem. Ezt ide kell jegyeznem; bár én sohase fogom elfelejteni...

Írók és olvasók tábora, az egész mai magyar irodalom fájdalmasan sókat vesztett elmúlásával. Csaknem annyit, mint az újságírórend, amelynek közlegénysorból indult, tüneményes pályát megfutott marsallja volt.