Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 23. szám

BEREZNAY PÁL: 324

Vállukon lógott a szuronyos fegyver, fejük a mellükre kókadt, várták a leváltást. Kötelességszerűen, muszájból, megszokásból húzogatták félre a cellák ajtaján a kémlelőlyuk fedelét és mentek tovább. A két fogházőr egyenletes, monotón topogással lépegetett a hosszú csillagalakú folyosón föl-alá, cipőjük minden koppanása visszhangzott a fogház éjszakai csendjében. Egy-egy kereszteződésnél, ha találkoztak, megálltak egy percre.

- Én azt mondom - szólt az egyik, hangja mintha álomból tört volna elő - kétszázötven nekem nem elég. Legalább háromszáz-háromszázötven négyszögölre van szükségem.

- Annyi kell - mondta a másik és szava végtelen ásításba merült.

- Az ember akar egy kis kertet is. Csak ép, hogy legyen. Ami a konyhára kell. Kis zöldségféle.

- Hogyan állsz vele?

- Beszéltem már az áccsal is, a pallérral is, most már rendben volnék, most már jöhet a kölcsön.

- Meglesz?

- Már egy hónappal ezelőtt megszavazták, a fene tudja, mit nyavalyognak rajta.

- Lakbérletiltásra?

- Arra. Nehéz lesz kigürcölni. Mit csináljon az ember?... Elmentek aztán egymás mellett, mint két idegen, aki soha nem látta egymást. Egyre távolodtak, majd közelebb kerültek és találkoztak.

- Mennyi időre szól a letiltás?

- Tíz év.

- Nehéz lesz...

- Nehéz... Te, nézd azt a 324-est, az mindig üres. Vagy felvágja az ereit, vagy beteg lesz és bekerül a fertőzőbe, vagy a guta üti, de itt nem marad meg egy se...

- Tízévi levonás... - mondta a másik - nehéz lesz kivárni... Megint szétváltak.

Lent a földszinten ajtót nyitnak, jönnek fel a lépesőn, valahonnan rabot hoznak. Fel a 324-esbe. Gyürött, kopott, sovány, fakóarcú fiatal suhancot. Bezárul mögötte a vasajtó. Az őrséget is hamar leváltják.

*

A fiatal suhanc ma reggel még fütyörészve szaladt munkahelyére. Felugrott a robogó villamosra, dudorászott, mert tegnap jól ment minden. Rózsival teljesen rendbe jött a dolog. Megegyeztek, hogy Rózsi egyszersmindenkorra elejti Gyurit, csak ővele tart és akár még tavasszal megtarthatják az eljegyzést. Szó sincs róla, nem lesz könnyű dolog. De kinek könnyű máma?... Utóvégre, ha már három éve van a kötődébe a Rózsi, ugyanazon a helyen, továbbra is megmaradhat és így ketten fognak keresni. És a Gyuri lecsússzant, ez már fix.

Leugrott a villamosról, elővette tózisát, cigarettát csavart és rágyujtott. A műhelyben magára kapta kék zubbonyát és az esztergapadon rikácsolt, sivított reszelője alatt a vas és repült keze alatt a munka.

Délután három óra lehetett, mikor mindnyájukat az irodába szólították. Arcukra rászállt az ijedtség: mit akarnak tőlük?!... Dengl úr, e főkönyvelő a szemüvegén át mustrálta végig valamennyiüket és tudtukra adta, hogy az üzem nem, hogy rosszul, egyáltalában nem megy. Így akárhogy sajnálják, nem tehetnek mást, de a munkáslétszámot le kell apasztani. Az igazgatóság nem tudott határozni és így egyszerű sorshúzással állapították meg azt a húsz munkást, akit kénytelenek elbocsátani. Persze, csak a fiatalabbak közül. És egy papírlapról olvasta föl a húsz szélnekeresztett munkás nevét, köztük az övét is. «Bár az igazgatóság nem tartozna, méltányosságból ma, hétfőn az egész bérüket kifizetteti és munkakönyvüket is átvehetik.»

Először semmit sem érzett, csak egy tompa rosszullétet, mely a torkára szállt rá. Tudta, hogy mit jelent ma munka nélkül állni... A pénzt zsebrevágta, ruháját, egy-két holmiját batyuba kötötte és kiment az utcára. Most hova menjen? Fölszállt a villamosra, tanácstalanul lóbálgatta a csomagját, nézegette a járókelőket, a körúton leugrott. Nem volt nyugta. Úgy is csak ép, hogy éhen nem döglenek otthon... hogy mondja meg az öregnek?... Az Istenit annak a rothadt világnak!... Ma este találkozás van megbeszélve Rózsival... Nem fog elmenni... Úgy éljen a fejük, hogy sorsot húztak... az maradt, akinek volt protekciója... Lassan vánszorgott a mellékutcákon át, a kirakatok, mozik ablakai előtt ácsorgott, fülei, kezei majd lefagytak a hidegtől. Betért egy kis vendéglőbe, tormásvirstlit rendelt és egy félliter forralt bort. Nem ízlett az étel. Mintha a gyomrát rontotta volna el, alig csúszott le a falat. De a forró bor jobb volt, egy-két hajtásra ürítette ki az egészet, csak úgy perzselte a torkát. Ezt megismételte. Most már feneketlen düh fogta el az egész mindenség ellen, ahol attól a pár rongy fillértől is megfosztják és tönkre teszik egész életét. Még egy liter muskotályt rendelt.

Már sötét volt, mikor a Haller-téren bukdácsolt. Hogyan került eddig, azt nem tudta. Berugta a lakásuk ajtaját és valósággal beesett a kis sötét konyhába, ahol a sparherdnél, kendőbe burkolva, kis petróleumlámpácska mellett ült az anyja. Valamit varrt. Az ajtó felé fordította tekintetét és megvárta, míg a fiú leül. Akkor feléje tartott:

- Hogy jössz ilyenkor haza?! Hol voltál?... - Még a kis lámpát is felkapta és az arcába világított.

- Voltam!... - motyogta a fiú.

- Disznó! Be vagy rúgva! Hol jártál? Miért jöttél el a munkából? - ostromolta az öregasszony.

- Kidobtak!

Egy pillanatra mély csend támadt. Az anyának a lélekzete elakadt és teljes egészében rázuhant a szerencsétlenség. A rettenetes nyomor, a végeláthatatlan éhség, gyötrődés és minden keserűséggel rontott fiának:

- Kidobtak? Mert nem dolgoztál! Loptad a napot!

- Loptad a napot!... Loptad a napot! . . - rivallt rá a fiú. - Mit jár a szája? Kidobtak, ha mondom, nemcsak engem, egy egész csomót.

- És ezzel én beérjem... Kidobtak és kész... pénz nincs, de zabálni azt igen!... Mint öt más!... Hogy honnan teremtsem elő, az mindegy!... Adjon enni!... azt igen! Hogy miből, arra nem gondol a nagyságos úr!

- Mit jár a szája?!... Menjen a dolgára!...

- Kidobtak!... Nohát akkor én is azt mondom alászolgája... Kész... mehetsz... Nincs ebéd... nincs vacsora... kész! Haza se gyere!...

- Hát nem jövök haza!

Az asszony visszaült a helyére, ott töprengett tovább, a fiú meg lehajtotta fejét az asztalra és elbóbiskolt. Egész sötét volt a konyhában, a dolgoknak, ép hogy a körvonalai látszottak. Mikor az öregasszony látta, hogy a fia elaludt, lassan, mint a macska, összehúzódzkodva, meglapulva, lábujjhegyen, nesztelenül hozzákúszott és zsebeiben kotorászott. Az egyik nadrágzsebben pénz csörrent meg, óvatosan belenyúlt. A fiú felriadt, teljes erejével félrelökte az öregasszonyt, úgyhogy az a földre zuhant.

- Mit kotorász a zsebeimben? - kiáltotta. - Ne kotorásszon, maga piszok!

Az öregasszony felugrott:

- Mit mondtál? - rikácsolta - mi vagyok én?... Énrám emeltél kezet? Te rongy! Te szemét!... Itthon gyötröm magam éhes gyomorral, addig ő leissza magát és pénz van a zsebében!... Te aljas! Az anyádra emelsz kezet, az anyádat ütötted meg?!... Az anyádnak mondod, hogy piszok?! Hát te mi vagy? Majd megmondom. Kidoblak, mert naplopó vagy, mert úrizálni akarsz!... Te szemét!...

- Ne járjon a szája!... Hozza a vacsorát!

- Vacsorát?! Mit akarsz?!... Vacsorát?! Eredj, pusztulj innen!... eredj kérj vacsorát attól...

A fiú, mint egy megsebzett tigris ugrott föl, szemei vérben forogtak és részeg fejébe minden düh felszökött. Úgy ordított, hogy megremegett minden:

- Befogja a száját, maga vén boszorkány, mert... - és gyűlöletes indulattal ütésre emelte a kezét.

- Hát üss meg!... ide vágj, te rongy, te emberi piszok! Üss agyon, akkor is megmondom, hogy azért dobtak ki, mert egész nap azon a szemeten jár a fejed. Azt gondolod, hogy vak vagyok, hogy nem tudom?! Eredj!... Pusztulj innen!... Az anyádat akarod megütni? Üsd azt a szemetet!... Azt gondolod nem látom, hogy mindig együtt csavarogtok? Takarodj innen azonnal!... De azonnal! - toporzékolt. - Egy pillanatig se maradsz!... Megértetted? Egy pillanatig se!... Pusztulj innen! - és hogy a fiú nem mozdult, a nyújtófát kapta le a falról és azzal ütött a karjára.

- Nem értetted?!... Innen pusztulnod kell!... Eredj ahhoz a szeméthez!

Nem folytathatta. A sparherd mellett állott a kisbalta, aprófavágáshoz, azt kapta fel a fiú, azzal sujtott az anyjára. Egyet-kettőt tébolyodottan, mint a vérengző állat, ütött, sujtott, vert, kalapált, a levegőbe suhintott, a földet csapkodta. A konyha kövezetét morzsákká tördelte, fújt, prüszkölt, hörgött és a baltát messze hajította el a sarokba. Felkapta a kalapját, az ajtót betette maga után és kiszaladt a hideg levegőre. Lélekzete mély sávot vetett előre. Kiment az utcára, átment a kocsmába, felhajtott két stamperli törkölyt. Elindult nyugodt, kényelmes lépésekkel. Cigarettát sodort. A feje zúgott. Nem tudta, hova menjen, csak ténfergett. Átment a kocsiúton, egy autó majd elütötte. Utána kiáltott:

- Marha!

Gondolta mégis találkozni kellene Rózsival. Szegény, most hiába vár a hidegbe. Ah... mégsem! Majd holnap elmond neki mindent. Aztán eszébe jutott otthon az anyja... belesuhintott karjával a levegőbe és hangosan mondta:

- Majd én megtanítom!

Megint csak a kocsmába nyitott, megint két kupicát hajtott fel. Nem tudta mi viszi előre, csak ment... ment, mintha hátulról tolnák előre. Értelmetlenül beszélt magában össze-vissza. Körülötte jobbra-balra siettek hazafelé az emberek, kis csomagocskákba vacsorát vittek, autók tülköltek, villamosok csöngettek, mindenki óvatosan kikerülte a részeg, gesztikuláló fiatalembert.

Egyre erősebben szállt emlékezetébe az otthoni verekedés. Elhessegette magától. Muszáj volt rágondolni.

- Én nem vagyok a hibás!... - motyogta. - Ő kezdte... a fejemre tenni nem hagyok magamnak... Megmutatom neki!...

És hiába minden, mint egy jeges zuhany borította el a félelem. Nem tudott menekülni előle. Nem értette mi baja, de fogai egymáshoz verődtek, egész teste beleremegett. Sietett, szinte futott. A Király-utcába érve, meglassította lépteit. A fal mellett meglapulva várt. Egy mellékutcából több lánnyal a nővére jött kifelé. Csak ép a sarokig. Most látta, hogy új kabát van rajta. Ridiküljét lóbálta a kezében, hangosan nevetett valamin. Aztán megint eltűntek a mellékutcába. Sokáig kellett várakoznia. Nem mozdult el, egy helyben topogott. Végre megint megjelentek. A sarkon különváltak, egyenként szállingóztak erre-arra. A fiú megérintette a leány karját:

- Terus, agyonütöttem a muttert...

- Eregy a frászba, te marha!

A Király-utcából egy prémkabátos férfi közeledett, a leány utána osont.

Kiment a körútra, de ott túlsokan voltak, nem érezte jól magát és megint sötétebb utcába kanyarodott be. Úgy érezte, hogy bármennyire reszket, belülről forróság emészti. Bement, hogy forralt bort igyon. Forrón, jó erősen kérte. Hiába volt. Csak a gyomra émelygett. Józanon, tisztán, elkergethetetlenül állott előtte a konyha. Nem tudott tovább inni, sok volt. Könyökével leverte az asztalról a poharat, meg kellett fizetni. Kiment. Határozottan érezte, hogy beteg. Haza kell mennie. Le kell feküdni. Úgy vágyódott az ágy, a hűs és mégis meleg párnák után. Agyának, koponyájának hátsó részében meghúzódott egy fekete, ijesztő fekély... mindig előtolakodott, hiába űzte el magától. A hideg esti levegő minden mámort kiszívott belőle. Az előbb még émelygett a gyomra, most éhes volt. Jól esne egy kis forró paprikáskrumpli. Megmondja a mutternek... A fekete, irtóztató féreg előretolakodott és elborította elméjét. Oly hirtelen, hogy nyitott szájjal, megmerevedett tagokkal állott meg. Homályosan, zürzavarosan, de határozottan megmásíthatatlanul... a balta... recsegés... egy kis sötét alak támolygó zuhanása . . , és piros... sötét pirosság mindenütt... és a lámpa széttörött, csörömpöléssel hullott a földre és tompa csapkodás, ropogás és akkor az ajtón kitámolygott...

A szemeit elborította a könny, az ajkai némán rándultak meg, pupillái kitágultak és úgy suttogta magánkívül:

- A mutter...

Aztán futni kezdett, eltorzult arccal zokogott hangosan, mint egy kis gyerek, akit elvertek, könnyei végigfolytak ruháján, futott eszeveszetten hazafelé, hogy meglássa, meggyőződjön, mert nem lehet igaz, részeg volt, elment az esze... nem lehet igaz, meg kell győződnie. Rohant, hogy a lába alig birta, lélekzete elállt, rikácsoló huhogás jött elő a torkából. Sokszor nem birta már, meg kellett állnia, aztán tovább szaladt.

Csak mikor közelebb ért, lassította meg lépteit. Most már nem mert sietni. Félt. A távolban ott sötétedett a Haller-téri piac... egész testét vastag jégtakaró borította... hiába... igaz... hiába minden, megtörtént. Lassan, kúszva lapult meg a kapunál, nem csodálkozott, hogy a csoportosulást látta, óvatosan csúszott végig az udvaron és ajtójuk előtt is egész tömeg ácsorog... A fal mellett húzódott meg, nem mingyárt vették észre. Megismerte a szomszédokat. Közéjük furakodott. A küszöböt elöntötte a vér, még az udvarra is kifolyt. Valaki nagy lámpát tett az asztalra. Még mindig nem látták meg. A padlón vérben. tócsában egy kis anyóka hevert... ismerte a ruháját, az a nagy mamusz van a lábán, amit a Terus vett neki, a feje nem látszik, csak valami kása... nem a mutter... nem lehet... így sohasem látta... és a kezében egy harisnyát szorongat, az ő harisnyáját... télen mindig azokat a hosszú harisnyákat hordta, amiket a mutter kötött neki és most is még ott van a kezében...

Embertelen, artikulátlan rikoltással vetette magát a halottra, a vértócsában megcsúszott, elvágódott, kitépte a merev kézből a harisnyát és eszeveszett rohanással ugrott ki az ajtón. Mindenki utána vetette magát. Mindenki tudta, ki a tettes. Hallották a lármát, látták kirontani, akkor nem gondoltak semmi rosszra.

Erőt meghaladó gyorsasággal, lépcsőket átugorva, rohant fel a melléklépcsőn. Bevágta a mángorlókamra ajtaját és bereteszelte maga után. Cipőjét hihetetlen gyorsaságal dobta le lábáról, majd harisnyáját és felhúzta helyébe a véres, lyukas harisnyát, amit lentről hozott. Mire rátörték az ajtót, készen volt. Lökdösték, tépték, ráncigálták, kezét megkötözték, autóba ültették. Nem ellenkezett. Ha kérdezték, felelt, ha vitték, ment. Mindent bevallott. Részletesen, ahogy visszaemlékezett, elmondott mindent. Nem volt sok baja vele. Még az éjszaka, átvitték a fogházba.

Mikor az őr a 324-es cella ajtajának kémlelőlyukán benézett, annyira megrémült, hogy fellármázta az egész. fogházat. A fiatal- suhanc halva feküdt az ágyában. Nyaka körül egy erős pamutharisnya volt csomóba kötve. Két végét görcsösen szorította kezében. Ezzel fojtotta meg magát. A pamut sok helyen elszakadt, kezein az erek kidagadtak, szemei kidülledtek az irtóztató erőtől. Orvos is előkerült, szerinte már egy órája is fekhetik halva és csodálta a fiú erejét.

*

Az őrséget leváltották. Egykedvűen cammogott föl-alá a két fogházőr, szemeik majd leragadtak a megszakított álomtól. Egy-egy kereszteződésnél találkoztak.

- Ha csak a legszükségesebbet vetem be - szólt az egyik - már behozza. De egy kis kert az feltétlenül kell.

- Az kell mindenesetre - mondta a másik.

- A szobákat felpadlóztatom. Sokba jön, de ilyenkor az már mindegy. Nézd csak... amint mondtam, a 324-es megint üres.

- Felpadlózás... festés... sokba fog jönni...