Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 21. szám

ILLYÉS GYULA: MAGYAROK

Négy cölöpön nyaláb szalma,
ez a fészer, az a pajta,
közöttük az aklok, ólak
egymás nyakába omolnak.
Egy jó szél, ha kedvet kap rá
az egészet elfuhatná.

Mint ha csupán tegnap este
vetődtek volna e helyre
s azt forgatnák, hogy már holnap
ujra tovább vándorolnak:
amit raknak csak ugy rakják,
ha ledől is, ne sirassák.

Sátor-forma most is a ház,
végiben már a ló tanyáz,
ablak előtt a pitvarba
bundán éjjelez a gazda,
nézi a csillagos eget,
sohajt is hozzá eleget.

Vágyna nyögve már aludni
s ha elalszik: fölriadni.
Szunnyad, ébred, ugy néz körül
mint aki a vizbe merül,
amit elkap a valóbul:
még fojtóbb lidérccé torzul.

A gémeskút az udvaron
forgatja nyakát nyugtalan,
föl-fölszimatol a szélbe,
mintha ugorni készülne,
szökni feszült innal vissza,
honába az ősi sikra.

Oly szomoru, oly nyomoru,
olyan ez az egész falu,
mint egy megtorlott falka juh,
mint egy elvesztett háboru.
Sürü, tömött, mégis olyan,
mint ki a földön maga van.

Hűsöl a kutya a porban,
elnézi magát a holdban.
Mit őrizzen, amit őriz,
lopkodja azt még az ég is.
Ugy dől a panasz belőle,
mintha maga a föld bőgne.

Ezer éve vár igy itten,
ezer éve idegenben,
tépázva a szélben, éjben,
ezer éve utrakészen
ez a falu, ez az ország,
ez az egész Magyarország.

Motoz a hold a ház alján,
nem lel mást egy rossz csupornál,
fölnéz a padlás ablakra,
rozsdás kasza csüng ki rajta
gunyolódva, kötekedve,
mint akasztott betyár nyelve.

Az ucca a kapu előtt
megbánta tán, hogy idejött,
visszatorpan, kanyarogva
mintha görcsben fuldokolna,
jobbról-balról az árkon át
ráejti a palánk magát.

Túl a falun köröskörül
rejtelmes nagy világ terül,
oly idegen, mint valaha
a Volgának Európa,
hatalmas is, tilalmas is,
elvesztél, ha befogad is.

Kik ott élnek, nem is élnek,
jó volnának kisértésnek.
Mintha mind évezrede már
cammogna igy ökre után.
Forog fölöttük a nagy ég,
tereli csillag seregét.

Föl-fölnéznek pislogatva
mintha az is emlék volna,
emléke egy éjszakának,
mikor tüznél danolásztak,
nem szolgáltak semmi urnak,
mikor még vigadni tudtak.

Haj szegény nép, haj magyar nép,
napod vissza mennyi van még,
talán halott is vagy már rég,
nem vagy több mint hiu emlék,
már hantot rád én is vetnék,
ha a te fiad nem lennék.

Emlék, hogy még jobban fájjon,
olyan vagy te már e tájon
búddal s rá nagy keserveddel,
egész lenge életeddel,
a mint rég hangzott jajszó, mellyet
a hegyek még visszavernek.

Hol örököd, hol a földed,
futó barmaid körötted?
Mit az ősök neked hagytak
szép réteid merre vannak
s a kerités: a friss fegyver,
ha a jussot vitatnod kell?

Hol a hazád, mondd meg nékem
eltanyázni békességben?
Hol a hazám, hajh feleljél,
ha nemzettél, ha megszültél.
Az az otthon, mit igértél,
mikor emberré neveltél?

Ne a voltra, ne szavakra
mutass egyszer tenmagadra.
Mit sirassak, mit sajnáljak,
hogyha egyszer itt hagynálak?
Mutass csupán annyi földre,
hol egy ibolyám kikölne...

Szél támad a berek-aljból,
himbál az istálló ajtó,
fölriad rá bent a bojtár,
kérdezd azt is: mit álmodtál.
Ha álmodott, olyat látott,
fölgyujtotta a világot.

Haj szegény nép, haj magyar nép,
megfakult, füstös tükörkép,
nézek beléd, félve nézem
milyen arcot mutatsz nékem?
Mosolygót-e? Kesergőt-e?
Gyilkolásra őrjöngőt-e?

Haj szegény nép, földrerántva
arccal a fekete sárba,
árvábban a fuldoklónál
mintha szivemben forognál,
hogy felnyögjek én is, állván
apám pusztuló portáján.

Forog a kakas a tornyon.
hangot próbál, hogy rikoltson,
hogy kiáltson, hogy röppenjen,
messze fusson ő is innen
ríva e mostoha tájról,
ebből a bús kalitkából.

Felhők közt a véres hold fenn
nyilik, zárul, mint hunyó szem.
Mint borus hir, gyász üzenet
lengenek el a fellegek.
Usznak, usznak kelet felé,
a szivük meg hasad belé.

Az országut két fasorral
integet, mint égretárt kar.
Ha kedves a sorsod, költő,
fuss tova te is e földről.
Amit láttál, amit szántál,
hallgasd el mit megsiratnál.