Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 20. szám · / · FIGYELŐ

BABITS MIHÁLY: KÖNYVRŐL KÖNYVRE

A legérdekesebb könyv. - Kicsit nehezemre esik beváltani az ígéretet hogy ebben a számban folytatom kalandos kritikai portyázásomat “könyvről könyvre". Voltakép ma csak egyetlenegy könyv érdekel: a magamé amit most kell sajtó alá tataroznom, rövid hetek alatt. Az író számára legérdekesebb könyv mindig a saját készülő munkája. Minden egyéb írást titkon és többé-kevésbbé tudatosan arra vonatkoztat s avval vet össze. Kivált már így, a végső simítások napjaiban. Műve még itt van, előtte; minden lehet, tökéletes remek vagy gyökeres hiba. Idegen könyv mit jelenthet neki? Lehet segítő vagy földresujtó; egyébként közömbös, legalább addig míg a sajátján változtathat. Mert abban a pillanatban amint az gyógyíthatatlan nyomtatásba mered s visszavonhatatlanul kiesik hatalmából: könyv lesz mint a többi, szerzője szemében gyakran halottabb és érdektelenebb bármely idegennél.

Igazában csak az eleven ami nem létezik. A “legérdekesebb könyv" mindig az ami még nincsen megírva - nincs egészen megírva, s talán sohasem lesz. Nem az a papírtömeg izgat ami már szép rendben hever itt mellettem, látszólag készen, befejezve, s csak a nyomdát várja. Az a másik mű izgat amelyet elképzelésemben látok s amellyel ez még nem azonos; még távolról sem azonos, s talán sohasem lesz. Ez az amivel semmiféle létező könyv érdekessége nem tud versenyezni. Néha hetekig, hónapokig nem olvasok semmit: egy nem-létező könyv tart lekötve.

Nem-létező - szeretném megértetni magamat - ez nem egészen pontos kifejezés. Ahogy egy könyv amit nem olvastam még végig, azért nem kevésbbé létezik, és létezik akkor is, ha sohasem is fogom végigolvasni: úgy van talán avval a könyvvel is ami nincs még egészen megírva. Ha nem léteznék, ha most teremteném, akkor azt írhatnám bele, amit akarok, szeszély szerint. De szó sincs róla hogy azt írhatnám. Minden szó mely művembe illik s amelynek ott helyet kell foglalnia, már eleve megvan határozva; s ha nem azt a szót találom leírni amelynek az illető helyen állnia kell, azonnal érzem hogy ez csak pótlék, hogy ez csak ideiglenesen állhat meg mert a valódi szó most nem jut eszembe. Amint eszembe jut, rögtön ráismerek: ez az!

Nem találomra “költök". Megnemírt, “nem-létező" munkám valahogyan és valahol bennem megvan már. “Praeexisztál", ahogy a filozófusok mondják, - mielőtt egyetlen szót is leírnék. Mintha valamikor kívülről tudtam volna az utolsó betűig, s most csak vissza kellene emlékezni. Micsoda misztikus emlék ez? Milyen születés-előtti életből származik? Miféle plátói “eszmék-világából"? Vagy micsoda különös matematika fűzi össze az írói munka mindenegyes szavát, hogy minden szó époly kicserélhetetlen, előre meghatározott, (s mind egymástól-függő), legyen benne, mint a matematikai feladványban a számjegyek?

*

Minden a szón múlik. - Minden igazi író aki önnön alkotásának folyamatát figyeli, rájön előbb-utóbb hogy az írói mű kitünősége vagy elhibázott volta legvégső fokon stíluskérdés. Szavak, átmenetek és fordulatok ügye - legalább amennyire az író azt láthatja és megállapíthatja. Egész biztosságal érzem hogy regényem jósága, történetem valószínűsége, s még alakjaim élethűsége is, minduntalan egy-egy megtalált vagy megnemtalált szón fordul meg. A legmélyrehatóbb tanulmányokat végeztem; gazdag vagyok élményekben és emberismeretben; őszinte és erős érzelmek hevítenek. Mindez nem ér semmit. Ha a kellő szó a kellő helyen nem áll rendelkezésemre: művem papirosízű, rajzom élettelen.

Ez is az irodalom misztikumához tartozik. A szavak bölcsebbek a gondolatoknál.

Ne higyjetek a “rögös és ügyetlen stílusú remekművek" érvének és babonájának. A legrögösebb és legügyetlenebb stílus épúgy stílus és épolyan döntő mint a legügyesebb és legsímább. Csak el kell képzelni az Ember Tragédiáját tökéletesen zengő versekben, vagy a Bánk bánt lecsiszolt és könnyenfolyó nyelven. Mindegyik egyszerre nagyon távol kerülne attól a remekműtől aminek ma látjuk és érezzük. Végelemzésben itt is a szavakon múlik minden, akár a nyelv és verselés legnagyobb virtuózainak munkáiban.

Az én új regényem, amely színre büszkén, a befejezettség kövérségében, de önmagával még elégedetlenül néz föl az asztalról alkotójára, egészen más mint amit tiszta művészkedésnek szokás tekinteni. Eszem ágában sem volt szép szavakkal hatni, vagy stilusbeli effektusokat létrehozni. Ellenkezőleg: valami mondanivalóm volt a világhoz, valamire figyelmeztetni akartam az emberiséget... Az író nem hallgathat. Még ha tudja is hogy művét az emberiségnek csak igen kis része fogja olvasni: ő megtette kötelességét, ő beszélt. Tehát mondani akartam valamit, megmutatni egy lehetőséget, amely rémített és lidércnyomásként ült a lelkemen; s erre egyetlen mód volt egy képzelt történetet elbeszélni, de egyszerűen, minden cicoma nélkül, tisztán az alakokra, a történetre (a lehetőségre) fordítva a figyelmet. S mégis a szavakat vizsgálom, a stílusfordulatokat mérlegelem... Jól tudom hogy egy szó mindent elronthat. De egy másik szó sokat helyreüthet. Ama bizonyos eleve meghatározott, misztikusan már magamban hordott szó, amelyre csak vissza kell emlékeznem...

*

Karinthy és a stíluskritika. - Így lesz érthetővé hogy a legmélyebbreható, leginkább elevenbevágó bírálata az irodalmi alkotásnak a stíluskritika (s nem például a szerkezet vagy az alakok elemzése). A kevés írás között amely a legnagyobb munka közben, s a nemlétező “legérdekesebb könyv" árnyékában is még lekötni és izgatni tud, itt van legfelül a Karinthy új műve: Még mindig így írtok ti... Az irodalmi paródia épen az a műfaj amely az írót mint írót érdekli; s nem is csak abból a kaján örömből melyet írótársai modorának leleplezése okoz. Sokszor megírták már hogy Karinthy karrikatúráiban stíluskritika van, s az új Így írtok ti megerősíti ezt: Karinthy maga így foglalja össze, paródisztikus szinopszisban, művének lényegét: “Európai írónak megvan a véleménye a csődbemenő európai irodalomról..."

Nem akarom elemezni vagy jellemezni ezt a módját a stíluskritikának. Kosztolányi Dezső a kötet elé írt pompás tanulmányában megtette ezt, olyan kitünően hogy szinte feleslegesnek érez az ember minden egyéb bírálatot vagy méltatást. Hadd emeljek ki mégis valamit ami engem most kiváltkép érdekel: azt hogy Karinthy stíluskritikája végső következtetéseiben az egyéni stílus ellen irányul. Karinthy már másutt is - éspedig komoly cikkben melyet Madáchról írt - kifejtette eretnek álláspontját, mely szerint a stílus annál jobb mennél kevésbbé egyéni. Paródiáiban a tétel fordítottját látszik bizonyítani: a stílus annál rosszabb, mennél egyénibb.

Eretnek tétel, s eretnek volt főkép abban az időben mikor Karinthy első irodalmi karrikatúrái megjelentek. Ez az idő, mint mondani szokták, az egyéniség tobzódásának ideje volt irodalmunkban. Manap ez a tobzódás mindinkább csillapodik: az új ízlés Karinthy tételének látszik igazat adni. Mi is, idősebbek, akik ama régibb nemzedékből jöttünk, mennél tovább haladunk a korban, annál zavaróbbnak érezzük a szavakat melyek magunkból, a saját egyéniségünkből jönnek tollunk alá: mintahogy zavaró a zúgás vagy csengés mely saját fülünkből jön, mikor valami fontos üzenetre vagy felénkhangzó zenére akarunk figyelni. A műre akarunk inkább figyelni, a “legérdekesebb" (s még nemlétező) könyv szavaira, melyek hiába zengenek felénk tiszta és kicserélhetetlen rendjükben, ha saját lelkünk esengése, zúgása nem engedi kivenni, vagy disszonáns lármába fojtja a hangjukat.

A műre figyelni, és nem önmagunkra: ez az amit a franciák új klasszicizmusnak neveznek. Klasszicizmus - de nem száraz és iskolás.

Misztikum van benne.