Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 20. szám

NAGY LAJOS: A HÁROM ÉHENKÓRÁSZ

A Sült ökör című büffé a Platán-soron, közel a Fészek ucca sarkához, igen jó hely, kitünő benne a koszt, sajtjai, gyümölcsei elsőrendűek, a söre pompás. Egészséges gyomrú embernek már az maga gyönyörűség, ha keresztül sétál rajta s szétnéz az üvegpolcok tartalmán. De üvegajtaja van a Sült ökörnek s óriásiak az ablakai, csupa üveg az egész portáléja, kívülről, az uccáról is lehet élvezni a Sült ökröt. Kirakata is van s a kirakatban látható az egész üzem, legalább is annak lényege, kisebbített kiadásban. Úgyszólván az uccára kirakva hevernek itt az időszakonként változó attrakciók: júniusban kis kosarakban, zöld nagy leveleken eper és szamóca; ősszel szőllő és dinnye, télen alma, sőt almák, mert van calvil, szercsika, ranette és batul; tavasszal pirosra sült libák és barna májak pirosan sárgás zsírban elterülve; de mindannyiszor még más gyönyörűségek is, mint szalámirudak, sárgabélű sajtok, sonkák, zöldpaprika-halmok, zsenge kukorica, tengeri halak és narancs.

Benn a Sült ökörben, az ajtóval szemben ül a pénztáros hölgy, félkövér szőke, hámozatlan szépség; jobbra az ajtótól az ennivalók pultja; balra az italok, ott mérik a sört, bort, oranzsádot és málnaszörpöt, a szódát és kristályvizet, ott főzik, közel az ablakhoz, a virslit, - ez a része az üzletnek csupa fehér és bronzfényű fém, csupa üst, rézcsap, színes üvegfogantyú, csillogó üvegpohár és üvegkorsó.

Egy hűvös, feketén lucskos novemberi éjszakán három éhenkórász állt meg a Sült ökör előtt. Kiskabátosak, vacogó fogúak, kissé kopottak, kissé rongyosak, álltak és befelé bámultak. Ide-oda szálló tekintetük nem is érintette a kassza tündérét, a gyümölcsök fölött is csak úgy elsiklott, a füstölt nyelvekhez s a vadászkolbászokhoz maradozón tapadt, de végül is vágyakozva sugározta be a virsliket, melyeket egy fehérkötényes legény kis vaspálcikával emelt ki a gőzölgő vízből s rakott fehér porcellántányérokra, reszelt tormát hintve, vagy barna mustárt kenve melléjük. Egymásra is pillantottak a három éhenkórászok, igen tanácskoztak, de csak úgy szemmel, mozdulattal, helyhez merevítő habozással. Végül is az egyik odalépett az ajtóhoz, megnyitotta, bement a büffébe, a másik kettő meg kullogott utána. Odabenn, mivelhogy a hideg elől is jöttek, a virslifőző üst körül csoportosultak s mielőtt hangot adhattak volna, már lendült a fehérkötényes legény keze s fölharsant a hangja, mint egy lovasrendőré:

- Tessék helyet engedni!

Igen, mert egy fiatalember a kasszánál váltott blokkal ugyancsak a virslik félé indult.

A három éhenkórász kissé széthúzódott; egymásra néztek, az egyik mosolygott, a másik kettő csak úgy a szemevillanásával vette tudomásul ezt a véleményt, már mint a fehérkötényes legényről. Az éhenkórászok különben így festettek: az egyiknek, amikor nem mosolygott, akkor is mosolygó volt a képe; a másik sovány és magas volt; a harmadik tömzsi és fekete. A mosolygó éhenkórász fölfelé bökött a fejével, bele a levegőbe - s ezt kérdésnek szánta: na, hát mi lesz? A sovány magas felelt a kérdésre: előhúzta nagy vörös kezét a zsebéből, mutatta a tenyerét, egy ötvenfilléres hevert rajta. A tömzsi fekete is valami pénzt kapart elő. Megegyeztek, a mosolygó éhenkórász blokkot váltott és rendelt:

- Két pár virslit, három kenyeret.

- Tormával, vagy mustárral?

A mosolygó kérdőn nézett vissza a másik kettőre.

- Tormával! - adta meg a feleletet a tömzsi fekete és ebbe a sovány magas is belenyugodott.

Hármuknak két pár virslire s három kenyérre tellett. Osztozkodtak a zsákmányon, a virslidarabokat egy-kettőre lenyelték, a kenyeret azonban lassan majszolták, hogy tovább melegedhessenek. A büffé tulajdonosa, kis kopasz ember, valahonnan hátulról bukkanva fel, körüljárt az üzletben, jobbra-balra hajlongott, észrevette s megnézte a három éhenkórászt, szagolt is feléjük s hangosan kérdezte a fehérkötényes legénytől:

- Az urak már ki vannak szolgálva?

A mosolygó éhenkórász ezen is mosolygott. Hogy ki vannak-e már szolgálva. Meg hogy az: urak. A három szempár összevillant: na ezzel az urral is tisztában vagyunk.

De nem zavartatták magukat különösebben, csak úgy lógtak benne a sárga fényben s a langyos levegőben. És rágicsáltak.

Ekkor robogott be a büffébe a nagytestű pohos. Hat felől is köszöntötték, hangos, kiemelt és kövérbetűs alászolgájával, ő nem köszönt, csak odaállt a pult elé s gyors szemlét tartott az ennivalókon. De már körülötte mocorgott a kis kopasz tulajdonos, üdvözölte, jóestét méltóságos uram, - rebegte s kezének lendítésével és szemének ide-oda futó tekintetével kínálta a finomnál-fínomabb holmikat.

A nagytestű pohos kiskabátban jött, mert ő csak úgy leszaladt a szomszédból, a klubból, a Fészek uccából, ahol ilyenkor egy kicsit szünetel a kártya s ő, rendes szokása szerint, inkább itt eszik valamit a büffében, mintsem odafönn. Mert itt válogathat, nézhet, szagolhat, sokféléből csipegethet, kedve szerint. Különösen nézelődni és szaglászni szeret ő, minden ételt kitanulmányozni, kérdezősködni, hogy friss-e ez, honnan való az, valódi prágai-e a sonka, gellérthegyi-e a füge, meráni-e a calvil-alma, francia-e a rokfort; falánksága úgy kering a húsok, kolbászok, sajtok és gyümölcsök fölött, mint vércse a csibék fölött s néha-néha lecsap a keze egyre, szinte kár, hogy élettelenek a májak és uborkák, hogy nem remegnek, csipognak, sírnak, visítanak s érintésre halál előtt minden porcikájuk vonaglása közben kómikus hangtalansággal kegyelmet nem esdenek.

Ott állt a nagytestű pohos a pult előtt, egészen föléje hajolva s tágult és reszkető orrcimpával szítta magába a fűszeres húsok illatát. Külön-külön megnézte, fölmérte, képzeletben halálra ítélte az almákat, amelyeket úgy hasít ketté a kés, mint kard a koponyákat; a narancsokat, melyekbe mint eleven nyakba harap bele az ember; azután magába szítta a sajtok lelkét, az ementáliét, a sárga eidamiét, az ezüstös lemezen is kellemesen kereszüt bűzlő camenbert-ét, de úgy, hogy az illatokat és erőket fölcsippantva képzelete szerint merő szivacsok maradtak a tálcákon, - végül hirtelen elfordult a pulttól, de majd hogy föl nem lökte a kis kopaszt.

Ebben a pillanatban látta meg a három éhenkórászt. Hát ezek kik és mik? Mit keresnek itt? Ezeknek ilyesmire is telik? Csak nem? Micsoda viszonyok! Micsoda felfordulás! Miért nem lókolbászt esznek? Talán még isznak is! Fenhangon szerette volna kivetni magából e kérdéseket, indulattelten, elsodorva és megsemmisítve a három éhenkórászt, mert hiszen ő a másik pulthoz akart átlibegni s a három éhenkórászok, amint ott lógtak és rágicsáltak, éppen útját állták. De a nagytestű pohos, aki utolsókat szívott egy füstölgő cigarettacsutkán, nem szólt, csak egy keserveset fútt s úgy döntötte ki magából a füstöt, mint egy viziló orrán, száján a párát. Az italos pult előtt szeme a friss sajtos rudacskákon akadt meg. Két ujjával nyakon fogott egy ártatlan rudacskát, fölemelte a tálcáról, meglógatta, beleharapott s a falatot minden idegszálával érzékelni kezdte: az ízét, a szagát, a halmazállapotát, a hőfokát, tészta és sajt elkeveredését, ó; talán még a talpa is bizsergett.

- Ugyebár finom? - kérdezte együttérzőn a kis kopasz.

- Jó. Ámbár nem eléggé porhanyós. Az ilyennek, tudja, omlania kell, mintegy elalélnia az ember szájában, mielőtt nyelv, szájpadlás és inyek összeroppantanák. Az íze különben jó.

Kipusztította a sajtosrudacskát. Szegény sajtosrudacska, szörnyű átalakulás után néhány gramm zsírlerakodás lesz belőle a nagytestű pohos hasán. Egyéb gyalázatos futamról nem is szólván. Azután megszagolta a nagytestű pohos az olajbogyós ringlikkel telt dobozt, egy pohárkából fogpiszkálót húzott ki, beledöfte egy ringlibe s a ringlit bekapta. Még egy ringlit és még egy harmadikat.

- Egy krigli világosat! - vezényelte a csaposnak.

A nagytestű pohos megragadta az üvegkancsót, kicsit várt, hogy a habzó fehér réteg megfogyjon, azután szájához, sőt ha szabad róla ilyesmit mondani, ajkaihoz emelte, fölhajtotta, lenyelte a sör kétharmadát. Mialatt ivott, azalatt csak úgy a korsóból kifelé, félig lehúnyt pillák mögül rálesett az éhenkórászokra. Mit bámulnak ezek? Mért nem mennek a fenébe?

Az éhenkórászok magukról feledkezve, rágcsálást abbahagyva, szájtátva bámulták a nagytestű pohost, illetve a sört s annak ivását. Hirtelenében rettentő szomjuságot éreztek mind a hárman, szinte kórusban. A fele életüket odaadták volna egy korsó sörért. Sőt a nagytestű pohos egész életét. De hát hiába, nem ihattak. És nem is ehettek, pedig most már éhesebbek voltak, mint mikor jöttek. A tömzsi feketének s a nagytestű pohosnak a tekintete találkozott is. Mit néz ez az ember a gyomromba? - fortyant föl újra a nagytestű pohosban, mikor a korsót letette. De megelégedett egy böffentéssel s szája széléről csíkos zsebkendőjével letörölte a habot. A tömzsi fekete elfordult s csak úgy magának, maga elé lihegte:

- Az anyáád!

A nagytestű pohos visszalejtett az ételekhez. Egy kirántott borjúszeletre esett a választása.

- Csak a felét! Vágja ketté... úgy.

És fölmérte, hogy a két fél közül melyik a nagyobb.

- Ebből a csalamádéból is!

A szerbsalátát nevezte csalamádénak, ami cukros ecetben, vékony szeletekre vagdalva eltett uborka, sárgarépa, paradicsom, zöldpaprika és hagyma. De tovább kutatott s mielőtt a borjúszelethez látott volna, másra is kedve kerekedett:

- Előbb ebből, kettőt!

Sárga szeletekre mutatott, melyek olyanok voltak, mint holmi szinehagyott cékla. Rajnai lazac volt ez, egy kerek üvegedényben.

A nagytestű pohos megette a lazacot, kiitta maradék sörét s csak azután kezdett bele a borjúszeletbe, szerbsalátával . .. Pompás! Oly puha a hús, mint a gyenge csirke. Semmi csont, semmi mócsing s jó vastag a tojásos prézliréteg rajta. A három éhenkórász csaknem síró szemmel bámulta őt. A nagytestű pohos az étel után a mennyezetre nézve merengett el. Néha egy-egy szót szólt a szüntelenül körülötte settenkedő kopasznak, dirigálta a személyzetet, kis szalvétát kért, fogpiszkálót, állt, sétált, a kasszában ülő hölgyhöz is beszélt, egészen beléje hajolva s egy kis nyálas ételmorzsával pontosan szemenköpve őt, amit az bájos mosollyal törült le; aztán megevett még három mignont, egy csokoládésat, egy linzert s egy diósat, megevett egy fürt szőllőt; több szőllőfürtöt megemelt, meglóbált, a világosság felé tartatta s vizsgálta a szemeket, mint mikor a tojásokat lámpázzák, mérte a fürtöket s persze szagolgatta is őket.

A három éhenkórászok, mintha gyökeret vert volna a lábuk, egyhelyben álltak, mozdulni nem tudtak. Némán figyelték a nagytestű pohost, síró tekintetük minden falatot elkísért a nagytestű pohos szájáig, a torkáig, mintha azok sírgödörbe zuhogtak volna alá.

A nagytestű pohos még a szőlő után is nézelődött, szaglászott egy ideig, de úgy látszott, befejezte a napi éjfélutáni pótvacsorát, elég volt; egy sajtosrudacska, három ringli, két lazacszelet, borjúsült, szerbsaláta, három kis sütemény, szőlő, sör. Elég ez, az ember nem ehetik annyit, mint egy kapás és nem ihatik úgy, mint egy kefekötő.

- Remekek! - sóhajtotta a tulajdonos, rámutatva még a zöld fügék halmára. - Olyanok kérem, mint a bifsztek.

- Ó köszönöm, majd talán holnap megkóstolom. Sietek vissza, még dolgoznom kell, mert csunyán vesztek.

- Ja, a poentőrök! Néha kifosztják a bankárt. Ravasz nép.

- Több mint ezret leadtam ma, - mondta a nagytestű pohos könnyedén mégis elvárva a részvétet. Mert a több mint ezer az övé volt s most, egyelőre, a ravasz népé.

A három éhenkórászok figyeltek és értették ezt a dolgot. Mind a három agyban valami olyan gondolat mozdult, hogy jó lenne már valami okosabbat kitalálni: mint az az engedély nélkül űzött alkalmi hordárság. Kis és nagy madzagokkal, kötelekkel, targoncával, csak néha, néha, akkor is csaknem izomszakadva, izzadva, görnyedve, rogyó csontokkal, mégis néhány fillérért... Azután, mialatt a nagytestű pohos egy bankjeggyel fizetett szótlanul vonultak kifelé. Kívülről még visszasandítottak. Hej, haj. A mosolygó odakinn megindult az ajtó elől.

- Hová mégy, te málé?

A mosolygó csak hívón intett. Utána ugrottak.

- Hová mégy erre?

A mosolygó, kezét fölemelve ajánlott csendet. A sarkon, pontosan a Platán-sor és Fészek ucca sarkán, megálltak. A mosolygó jobbra-balra tekintett, sehol egy rendőr, sehol senki. Helyes. Kihúzott a zsebéből egy gombolyag madzagot, az egyik végét a sovány magas kezébe nyomta s tekintetével mutatott a járda szélén meredő lámpaoszlopra. Zavartalanul értette meg a másik, mintha ketten, sőt hárman egy fejjel gondolkoztak volna; egykettőre kifeszítették a madzagot, egyik végét a lámpaoszlopra, másikat a sarokházra szegelt földigérő hirdetőtáblára, az azt tartó alsó vaskapocsra erősítve. A föld fölött egy arasznyi magasságban feszült a feketésen piszkos-szürke madzag, keményen, szinte pengőn. Pompás. És rohantak át a három éhenkórászok a Platán soron, a Fészek uccába húzódtak, a fal mellé lapultak s fejüket ki-kidugdosva kémleltek. De rettentő komolyan.

Nyilott a Sült ökör ajtaja. Kilépett rajta a nagytestű pohos. Kezét zsebben tartva, kemény lépésekkel tartott a sarok felé... A három éhenkórászok remegték az izgalomtól. Kis üzlet, amilyen épen akad. Mégis, mintha a világcár útjába helyezett bomba robbanását várták volna... Na most! A nagytestű pohos óriási zuhanással vágódott hasra. Fölfelé röpültek a lábai s úgy terült el, mintha egy emeleti ablakból hajították volna ki. Másodpercekig nem mozdult. Nyilván megbénult az ámulattól. Azután föltápászkodott, eszmélt, újra lehajolt, kutatott a földön, fölfedezte, megfogta, próbálgatta a madzagot, kiugrott a kocsiútra s föl-aláfordulva, beleordított az éjszakába, rendőrért, többször egymásután.

A három éhenkórászok úgy szaladtak végig a Fészek uccán, mint a nyulak. Némán, merev arccal futottak, mint a versenyzők. De amikor megálltak, elkezdtek röhögni. Köhögve, zihálva, hajladozva, egymásnak dőlve, falnak esve röhögtek vagy negyedóráig, hogy majd megszakadtak.

Rongyosak, fázók, éhesek és szomjasak a három éhenkórászok, pénzük nincs, azt sem tudni mivel foglalkoznak, mert hisz' az a kis podgyászcipelés néha ha akad, bizonyára munka nélkül valók, - de van bennük kedély.