Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 19. szám

TERSÁNSZKY J. JENŐ: AZ AMERIKAI ÖRÖKSÉG
Kakuk Marcinak, a csavargónak, további kalandjai (8)

- Én se tudom! - mondom Kasosnak: - Csak úgy, ha egy kicsit elpaskolom, beszélek hozzá. Megismer és elhallgat. Csak így. Még jobb, ha egyedül vagyok vele. Ha más is látja, inkább ordít.

- Na csak kezelje! Kimegyek akkor! - mondja Kasos és kiáll csakis a kamraajtó elé.

Dehát én is sandítok odafele, hogy nem les-é meg?

Úgy megyek oda Jánoskához. De mikor leülök hozzá a szalmazsákjára, hát nem kezdem vele azon, hogy elhallgattassam mindjárt, hanem mint egy doktor, elkezdtek beszélni neki:

- Na Jánoska! Hát mi bajod? Fáj valami neked, hogy így bőgsz? Na, hallgass el szépen!

Így kezelem Jánoskát Kasosnak, hogy lássa, van vesződség vele. Na! Éppen mint a számadást.

Hadd törjön egy kicsit a nyavalya az ajtóban! - gondolom. És lapogatom, símogatom Jánoskát tovább. Ráncigálom a füleit, a frufruját neki.

Kasos már be is szólt:

- Na mia? Magának se hallgat?

- De mindjárt! - mondom. - Mindjárt! - Azzal tovább babusgatom ezt a hülyét és hallgatom Kasost az ajtóból.

Most meg a Jánoska pesztráját, az öreg Márist szidja:

- A tetű egye meg a maga vén fejét! Hát nyolc éve, hogy gondozza ezt a lükét, és maga arra nem vitte vele, hogy kitudja tőle, minek ordít? Hogy kell elhallgattatni? Hát most még egy gondozót, egy nevelőt tartsak emellett a lüke mellett? Maga nem elég? Ketten fogják itt nekem ajnározni?

- Hát a doktor se tudta megmondani, minek énekel Jánoska! - feleselt az öreg kocsisné: - A doktor is csak azt mondta, a kincstári is, a társládától, hogy ez a nyavalyája ennek, hogy énekel. Így fog meghalni.

Nahát eleget várattam már Kasost! Gondolom, elhallgattatom már ezt a hülyét neki.

Az orra alá tartom tát Jánoskának a két ujjam összeszorítva és aztán a hátuljához értetem a kezem.

Affenét! most vagyok jobban megijedve. Jánoska ügyet se vet az ujjamra. Bömböl tovább, mint a szellentyű a gyárban.

Ez lesz szép, ha én sem birok vele! De szerencsémre mindig volt gombostű az ujjasom gallérjába tűzve.

Hát kapom ki a tűt és ezzel döfök a Jánoska hátuljába. Jól van minden! Jánoska elhallgat.

Szólítom is be Kasost, hogy lássa, hogy vigyáz utánam Jánoska. Csakis Kasos látja, hogy felültetem Jánoskát az ágyon. Hivom. Felkel. Utánam jön.

Kasos és az öreg kocsisné mintha csudát látnának, úgy tátognak rám. Kasos mondja:

Na maga vajákosságot tanult valahol. Hogy csinálja ezt vele? Mink hiába kértük szépen is, símogattuk is.

Meg püföltétek, rugdostátok is hiába! - gondolom: - Láttam a sok kék foltot Jánoskán!

De csak az a beszéd, hogy Kasos hiába próbálta firtatni tőlem tízszer is, hogyan kezelem Jánoskát, csak azt hallotta:

- Hát én sem tudom! Csak szépen beszélek hozzá. Utoljára megismer és hallgat rám! - mondtam.

Nahát Kasos utoljára is azt mondja:

- Az Istenegerét! Idestova reggel van. Már le se érdemes feküdni nekem. Várjon Marci fiam. Kapok még valamit magamra és hozok egy kis gyomorerősítőt. Üljön le ide!

Elmegy Kasos! Jött, hogy kacagjak ott magamban, hogy most már házidoktornak álltam be itten.

De jobban evett a kíváncsiság, minek ugrattatja magát ez a Kasos gatyában, ingben ki a meleg ágyából, álmából ezért a hülyéért, aki eddig a disznókkal volt egy soron? Itt valaminek lappangani kell a bokor mellett!

Kasosné és a lányai ki se dugták az orrukat, a hálókamrából. Ámbár Kasosné fenn volt. Mert hallottam, hogy osztozik az ágyból Kasossal, hogy az: mit kalamistrál a pohárszékben?

Elég az, hogy Kasos eléjön egy nagy cilinder narancshéjjas pálinkával és édes pereccel. Kiteszi az asztalra és odaül velem.

Már tudtam, hogy Kasos beszélni akar és ennek a hülyének a dolgát is megtudom tőle. Azért nem is szólok, nem is kérdek semmit. Csakis Kasos elkezdi:

- Na Isten éltessen mindnyájunkat! Magától így is tanácsot akarok kérni. Mert tudom, csudálja, hogy ezt a lükét behozom a házba ide és az álmomat rontatom vele. Hát ezt hallgassa meg.

Elébb elküldte Kasos a vén kocsisnét, most meg kinézett az ajtón, nem hallgatózik-é? Így mondta nekem tovább.

*

- Tegnap reggel Pecek odahivat a községházára. Onnan is elvisz az ő szállására. Ott elévesz egy levelet. Hát én nem tudok írást. De mutatja, hogy itt a pecsét a levelen, az amerikai pecsét, nézzem meg. Csakis ezt már ismerem. Hát a húgom iratta a községhez Amerikából. Mit gondol? Azt iratja, hogy: ő már nem fordul hozzám, az édes húgom, hanem a jegyző úrhoz, hogy intézkedjék neki hivatalosan az ő Jánoskájáról nálam. Ő megbeszélte ott Amerikában, hogyha Jánoskának a részére nekem azt a pár dollárt küldi, az csipi-csupi elhasználódik, semmi látszatja, több a postaköltség vele. Hát a húgom megértekezte Amerikában valami ügynökkel, hogyha ő öt évig ottan egy takarékba viszi a tíz dollárt, amit ide nekem Jánoskáért küld, hát mint nálunk az asszekurációs intézetek, öt év mulva Jánoska egy summába kap... na most ne tátsa el a száját! tíz darab ropogós ezrest. Érti? Az amerikai forint, öt miforintunk, hát kétezer dollár tízezer pengőforint. Ezt írja a húgom, a jegyzőnek! Dehát most jön, hogy: mi a kérése a jegyzőhöz?... Őneki a faluból megírták, hogy a bátyja vagyis én, Jánoskát a telelendő disznókkal egy sorban tartjuk. A padláson hálatjuk és kötéllel kötjük oda, hogy ne bódorogjon. Verni annyira verjük, hogy a Jánoska ordítása messze kihallik a faluba és a népek is botránkoznak rajta. Hát mármostan a jegyző tegyen róla, hogy engemet hivatalosan kivizsgáljon, hogy vagy rendesen a házban tartom Jánoskát, gondoztatom, tisztán, szépen a családom közt, vagy pedig ha nem, akkor vegyék el tőlem és adják oda valami becsületes szegény öregasszonynak a faluban Jánoskát. Azé legyen öt év mulva a Jánoska biztosítása. Azon akár földet és házat vehet valaki. És aztán azé legyen a Jánoska minden örökrésze, aki Jánoskát a két kezével gondozza... Mert... azt iratja a húgom tovább a jegyzőnek... hála Istennek, nem tagadja húgom, nem megy neki rosszul Kopasz Bálint mellett Amerikában. Megvan, amit szeme szája kíván. Egy kis korcsmájuk és házuk és földjük és fűrészmalmuk van. Ez mind a Jánoska öröksége lesz félrészben, ami az anyja szerzeménye. Mert a húgomnak nem lehet több gyereke, ha egyszer már orvostanár is megoperálta belső bajjal. Dehát, Jánoska, ha hülye is, mégis az ő szíve alul való, az ő vétke, gyermeke. Nem hagyja el és nem tagadja meg őtet, ha nem is veheti magához és haza se kívánkozik jőni értte, mikor ottan Amerikában a gyarapodásuk igen nagy a vagyonukban... Hát egyszóval a húgom majd végrendelkezni is fog Jánoskának és egyelőre ezt a kétezer dollárt kapja tőle Jánoska őt év múlva, aminek látszatja legyen. De azt kiköti, hogy a jegyző úr hivatalosan intézkedjék, hogy én vagy jól gondozom Jánoskát a családomban, vagy adják inkább oda Jánoskát becsületes, jószívű idegen gondjára.

Ki csudálná, hogy a szemem is elmered erre, amit Kasostól hallok? Ennyi pénz egy hülyéért!... Csakugyan bolondnak bolond a szerencséje!

Még Kasos is ezt mondta! Mert ez olyan volt, magáról is kimondott mindent őszintén és mindent, mi dolog ahogy állt.

De már mondja tovább is:

- Na de most adjon tanácsot!... Pecek, ez a zsivány, azt mondja, hogy ezt a levelet ő tulajdonkép át kellene adja a jegyzőnek. Csak azért vette ki külön a községi postából, mert látta, hogy az én ügyem. Hát most aztán nem lehetek háládatlan neki. Ne szaporítsam a szót, Pecek száz pengőt kér tőlem, ha jól elcsinálja a dolgomat Jánoskával. És úgy eldugja azt a levelet a jegyzőjétől az akták közé, hogy sohse talál rá. Amerikába pedig majd a jegyző helyett a községi pecséttel ő ír, Pecek, a húgomnak. Azt ő már elintézi. Mit szól?

Már erre én is csak egyet szólhattam, akárhogy utáltam azt a segédjegyzőt, hogy rá kell bízni ezt a Jánoskával való ügyet. Még nem is sokallottam a száz pengőt Pecektől ilyen nagy haszonért.

- Úgye nem sokallhatom? - kérdezte egyre Kasos is tőlem. De aztán még azt mondja: - Csakhát van neki, Peceknek még egy kívánsága tőlem. Mit gondol? Hogy adjam ki neki a kezemből a tavalyi számadást, a kincstári bérföldekről. Mert azt mondja, neki nem szabad a községtől másnak is írásmunkát végezni és minek hagyjon más kezében olyan írást, amivel őtet feladhatják? Ő bízik bennem. De az ember halandó.

Ajha! - gondoltam. - Megérezted a büdöst, te ronda pennarágó.

- Hát! - azt mondja Kasos: - Nem firtattam a dolgot. Hagytam. Kár egy rossz szó már nekem ezzel az emberrel. Jobban belemásztam már vele elég mindenbe. Minek szólalkozzam össze vele?

- És kiadja neki a számadást? - kérdem.

- Ki! - feleli Kasos.

- Na és, - mondom erre, - ha az az amerikai levél csak hazugság és kicsalja vele magától a számadást és aztán feladja magát a kincstári árendás földekért, akkor a maga kezében nincs semmi, amivel őtet is tömlöcbe teheti?

Kasos meghökkent egy percre. De aztán azt mondja:

- Az semmi, hogy én ne fogjam a Pecek nyakát, ha ő fogja az enyémet. Van nekem a kezemben tőle járlat, marhalevél, olyan jószágokról, amiket vagy loptak, vagy betegen vágták le őket és megetették a községgel. Van nekem Pecektől hamis számla húsz is, a községnek végzett fuvarokra. Ha arról van szó, lezárathatom én őtet ebben az órában is. Csak az, hogy akkor engem is mellé raknak a tömlöcbe. Kelljen ez nekem?

Megint jött hogy kacagjak magamban, hogy Kasos ezt olyan őszintén kimondta. De azután azt mondom Kasosnak:

- Mondok egyet Kasos úrnak. Adja hát ki a számadást Peceknek. De követelje érte ezt az amerikai levelet tőle. Akkor legalább én elolvasom és magának is van a kezében valami és más nem tud róla.

- Hüjj hallja, ebben igaza van! - örvend Kasos erre: - Csak maga tud nekem tanácsot adni. És nem is mertem volna kérni azt a levelet, mert azt mondta Pecek, hogy az ajánlottan jött a községnek és be kell tenni számmal az irattárba. Csak eldughatja a jegyző elől.

- Legyen nekem krajcárban a zsebemben, ahány oklevelet ez a Pecek nem tesz be az irattárba, meg kivesz abból! - mondom. - Azt is mondhatja, magának járt, hát kiadta.

Ebben meg is egyeztünk Kasossal, hogy délelőtt elmegy Pecekhez a községházára és elhozza a számadásért és száz forintért az amerikai levelet.

- Lássa Kasos úr, most megint száz pengője bánja, hogy ezt a Peceket tartja kancellistájának. Engem csak jutányosabb tartani itt magának a szénahaszján és répahordásra, mint eleivel voltam itt.

Na Kasas erre himgetett és hűmgetett nekem, utoljára is azt mondja:

- Hát most pedig éppen rossz szemmel fogja nézni Pecek, hogy magát a házba fogadom. Dehát igaz, télvíz idejére így sem gémberedhet meg az istállóhászján és hozzon le tetüt nekem ide, ha hivatom. Hát tudjamit? Talán elférnek itt Jánoskával ketten ebben a ruháskamrában. Így is csak maga tudja kezelni ezt a hülyét, hogy az utcára ne halljék az ordítása. Költözzön hát le ide. Majd szólok a feleségemnek, hogy tegyen be magának is egy váltó ágyneműt és küldje vissza a kisistállóba a vén kocsisnét, akit itten Jánoska mellé tettem.

*

Hát így most már végleg a házba szállásolódtam be, a hászjáról.

De most már nem is vártam semmire. Futottam fel az istállóhászjára, ahogy Kasos elment mosdani és összecsaptam a motyómat.

Mire Kasosné és a lányai a reggeli fiketőt kötötték a fejükre, már ott vártam őket a holmimmal a ruháskamra előtt.

Az ágy, amit nekem tettek be a ruháskamrába, úgy se volt jó Jánoskának, mert mindig lefordult róla és összekokasozta a kobakját a földön. Hát Jánoskának egy szalmazsákot tettek a földre. Én aludtam az ágyon, mint egy bíró. Kasosné úgy megvetette nekem vánkussal, dunnyhával. Még a lányai is segítettek neki.

Már különben a Kasos egész családja barátságos volt hozzám.

Kivált mikor Kasos elment hazulról és az egész családja körülvett engem, hogy tudják meg tőlem a Jánoskával való dolgot.

Kasos bár nem mondta nekem egy szóval sem, hogy eltitkoljam az amerikai levelet, mert nyilván elfelejtette, de én tudtam, hogy baj lehet belőle, ha dobra verődik és a jegyző fülébe jut az amerikai levél, hogy azt a segédjegyző kiadta Kasosnak. Hát elébb csak azt hajtottam Kasosné és a családja előtt, hogy nem tudok semmit.

De ez a Kasosné úgy tudott nézni az emberre, azzal a szép fekete szemével, hogy az emberből kimócorgott a szó, mint a tehénből a bornyú.

Elég az, hogy Kasosnéval kiküldettem a lányait a kamrából és Kasosnét megeskedtettem, hogy nem ad ki se az urának, se senkinek engem. Azzal aztán elmondtam neki az amerikai levelet töviről hegyre, mint nekem Kasos.

Persze a nagyobb csudától Kasosné is odalett!

De fehérnépekkel az már úgy van, hogy szót adni átal nekik annyi, mint száraz szérűn tüzet rakni.

Már Kasosné azzal kezdte rágni a fülemet, hogy: nézzem csak, nem lesz jó, hogy az ő mostohalányai azt türjék, hogy ő csak velem suttog olyanról, ami az egész ház dolga! Ő megesketi a lányokat, hogy hallgatnak és elmond nekik annyit-amennyit Jánoskáról és az amerikai levélről.

Ez a Kasosné így is betege volt annak, hogy a mostohalányainak ő útjában van. Lehettek akármilyen jó szívvel hozzá, mégis azt hitte róluk, hogy gyűlölik, utálják, mint mostohájukat.

Mit csináljak?

Kasosné is behívta és megeskettette a lányait, hogy ha ki nem kotyogják, elmondja nekik egyszóig, amit tőlem hallott Jánoskáról és anyja leveléről Amerikából.

Tyüha! Aznap délelőtt kevesebbet suhogott a tollseprő és a törlőrongy a Kasos lányai kezében, mint Jánoska amerikai örökségéről sepetéltek együtt.

De a legnagyobb galabalát az öreg kocsisné csinálta mégis.

Ez Kasosné elé állt és azt mondta:

- Hát velem mi legyen ténsasszony? Az úr nekem azt rendelte: itt háljak a ruháskamrában ezentúl és Jánoska mellett maradjak. Most meg Marcit is ide teszik hálni? Az nem lehet.

- Minek ne? - mondta erre Kasosné: - Tán keveslett magának az uram egy legényt hálóra!

Erre a Kasos lányai persze visogva szaladtak szerte a nagyszobába. Úgy tépték egymást a kacagástól. Azért is szerették legjobban ezt a mostohaanyjukat, mert ennek ilyen helyre, huncut kiszólásai voltak akárki előtt.

De elég az, hogy a vén kocsisné erővel engemet akart kiköltöztetni a ruháskamrából. Ott sórált, lefetyelt egész, míg csak Kasos haza nem jött a községházától. Akkor Kasos elé állt, hogy: mi legyen vele?

Hát aztán Kasos persze úgy rendezkedett, hogy a ruháskamrából a vén banyát tette ki helyettem. Csak Jánoskát etetni, mosdatni, tisztába tenni kellett neki bejárni a kisistállóból.

Na erre a vén szipirtyó megbikacsolta magát: hogy ő akkor nem vállalja a Jánoska gondozását!

Persze Kasosnak ez éppen jól jött volna. Kasos nem bánta volna, ha a felesége gondozza Jánoskát. Tán még azt se, ha a lányai. Semmit ez, ha spórolhatott.

- Megtehetnétek ezt ti, a dolgotok felől, a húgom fiának. Utóvégre is unokatestvéretek! - mondta Kasos.

Dehát Kasosné és a lányai egyik jobban lepetelt, feleselt Kasossal mint a másik: hogy ők Jánoskát gondozzák? Inkább elszöknek a háztól!

Ne is mondjam minek! Ha egy olyan nagy legényt öltöztetnek és vetkeztetnek tetőtől talpig fehérnépek, mit látnak, akár hülye, akár nem.

A vén kocsisnét is bosszantották az udvarban eleget ezért. Én is hallottam, mikor mondták neki, hogy:

Máris néni, csak magától fogják megkérdezni, hogy Jánoska házasodhat, vagy se.

Elég az hozzá, hogy Kasossal nem lehetett sokat kukoricázni. Megfenyegette a vén kocsisnét, hogy az urának is felmond, úgyis öreg, ha nem gondozza tovább Jánoskát.

Így azután a vénasszony morogva és átkozódva elvállalta újra a Jánoska gondozását.

*

Na Kasos aztán odavitt engem magával a kancelláriájába és elévette a levelet.

Mondta, hogy Pecek először huzakodott kiadni neki a levelet, hogy mert az számmal van már az irattárba téve. De utoljára mégis ideadta: na olvassam!

Elolvastam hát ottan, úgy suttogva Kasosnak a levelet. Dehát csak az volt benne szórul-szóra, amit én is hallottam Kasostól. Pecek nem hazudott.

Igy már Kasos is megnyugodott, hogy a segédjegyző nem puffra csalja ki belőle a számadást és a száz pengőt.

Azzal azt mondja nekem:

- De most menjen ide félre a ruháskamrába. Mert ide rendeltem Peceket, hogy itt kapja meg tőlem a százast és a számadást. Legalább tanum lesz maga is.

Csakis bemegyek hát a kamrába, Jánoskához.

Onnan minden szót hallott az ember, a búboskemence kuckójából, ahol a Kasos kancelláriája volt. Kivált, ha nyitva hagyta az ajtót.

Nem is kellett várjak semmit, már jött Pecek csakugyan.

Na adjonisten, fogadjisten, Kasos mindjárt kezdi:

- Rendben van minden társam! Itt van neked a számadásod. Legalább átnézheted mégegyszer, nem hibáztál-é benne? De ne félj, akkor se keresem már rajtad. Itt van a száz forintod is.

Kasos ezt olyan hangosan mondta, hogy halljam a kamrából jól. De hallhatták volna az udvarról is.

Pecek csitította is:

- Jó, jó, mit kiabálod ki ezt annyira? Úgyis kell még egyet mondjak neked.

- Halljam! - kérdi Kasos.

- Hát én kitaláltam, hogy nem lehet nekem se bajom a levélből. Add vissza nekem a borítékját. Azon már rajta van az irattári szám így is, Neked is bajod lehet belőle. Azt a borítékot visszatesszük az akták közé. A levél maradhat nálad.

- Jó, hát azt meglehet! - szól erre Kasos: - Ámbár megfizettem én neked jól ennek a levélnek a borítékját is.

- Marad még rajta hasznod! - mondja Pecek.

Azzal még nem tudom már mi szót vált Kasos Pecekkel, mit nem, de kiált a feleségének, hogy hozzon egy kis papramorgót oda a vendégnek.

Hát Kasosné éppen akkor hozta oda cintálcán a pálinkát és mézeslángost, mikor bejön Gábor, a kocsis.

A kohótól üzentek vele, hogy siessen oda Kasos valami extra fuvarokra költségvetést csinálni.

Erre Kasos hallom a feleségének:

- Na kínáld hát Rózsa a segéd urat és ne engedd. Igyon! Nekem, látjátok, szaladni kell. Isten éltessen mindnyájunkat.

Így Kasos ellomolt Gáborral.

*

Egyszerre, nem is hiszem, hogy jól hallok, Kasosné azt mondja Peceknek:

- Na maga aztán hallja, egy kalodába való pernahajder! Megint száz forintját vasalta ki szegény uramnak.

Pecek erre kacag:

- Nem tudja azt maga, édes Rózsika, mi bajt hárítottam el én ezért a pénzért magukról és mi szerencsét csináltak vele.

- És ha tudom? - kérdi Kasosné. - Ha tudom, hogy Jánoska örököl az anyjától? Azt így is tudtuk. A törvény szerint. Szóbeszédek után meg így sem lehet idegeneknek adni tőlünk ezt a lükét. A bolondházba meg is etetnék méreggel. Az anyja így is okvetetlenkedik mindig, amióta tartjuk neki. Irt az máskor is a faluba.

Így pereg a Kasosné nyelve Pecekre. Már a lányai is hívták. De dolgukra küldte őket és tovább csepüli a segédjegyzőt.

Pecek már utoljára is nem kacag, úgy mondja:

- Hát ha annyira fáj magának az ura száz pengője...

- Fáj hát, fáj! - mondja Kasosné.

- Hát akkor tudjamit? Megfelezzük. Megfelezem magával! - mondja Pecek.

- Mit beszél? - kérdi Kasosné és hallom, hogy mintha az én kamrám ajtója felé hátrálna Pecek elől: - Na, na, na, na, na!

Csakis, már ott állnak az ajtó közt. Én hirtelen odalapulok az ajtó megé a falhoz. Ne lásson meg Pecek.

De az tán így se lát-hall most, ahogy a Kasosné derekát próbálja elkapni és azt mondja:

- De akkor mit kapok érte? Akkor igen?... Rózsika?... Igen?...

Hát erre Kasosné úgy heppen a kamra közepére Pecek elől, mint a jérce, a kánya elől. Még én reszketek ott az ajtó megett, hogy ha Pecek tán most Kasosné után ugrik, hát meglát.

De nem kell félni. Pecek még az ajtóból sem ér előre tenni egy lépést. Már Kasosné előtte van. Csak hallom, hogy egy olyat csattan a Pecek képe, mint a légycsapó a legyen.

- Nesze neked! Ez a tiéd! De most elhordd innen magadat. És be ne tedd többet ide a lábadat, te utolsó zsebrák... Kiáltok! Akarod, hogy kiáltsak? .. . Csak megmozdulj!... Takarodj, takarodj, takarodj!

Fujha, Pecek! Ezt se nekem adták!

Makoghatsz te akármit, Pecek, az ajtóból. Künn a szobából. Ide és vissza. Így és úgy is.

Kasosné csak: zsivány, tolvaj, pernahajder, takarodj!

Úgy kellett szegény Peceknek elmenni, mint a kurta kutyának.

Ez aztán megkapta!

*

Én még abban voltam, hogy talán Kasosné nem is tudja, hogy én a ruháskamrában vagyok. Tán, ahogy ő a lányaival ki és be járt a takarítással, azt hitte, engem kiküldött Kasos. Én abban voltam.

Dehát nem! Mert Kasosné, ahogy az utolsó áldást mondta a tornácajtóból Pecek után, hát egyenesen hozzám jött oda a ruháskamrába.

Már kacagott, kacagott és vele jött két lánya. Azok is a kacagáson kezdték, mikor Kasosné odajött hozzám:

- Na maga hallotta! Ez megkapta tőlem. Legalább tőlem kapjon, ha már az uram nem meri megtanítani annyi tolvajságért őtet! Hát hogy én hallja, szeretője leszek neki, azért a pénzért, amit az uramtól csalt el. Nem is gondolja rosszul! De megkapta!

Így Kasosné mindent elmondott Pecekről a lányai előtt. A másik két lány is rögtön beszaladt: mihallani. Összedugták a fejüket, úgy tárgyalták vihogva a segédjegyzőt.

De már én akármennyire örvendtem, hogy Kasosné kiadott innen ezen a Peceken, azért magamban szinte megszeppentem. Mert azt gondoltam: ha ez ilyen mérmondó és kardinális asszony, akkor majd én is egy ilyen csárdást kapok tőle a pofámra, csak nagyon közelről nevezzem őtet Rózsikámnak. Ha ugyan az ura és a vejei nem raknak el, ha kikezdek vele.

Elég az hozzá, hogy szaporítottam amennyi szót szaporíthattam ott Kasosnéval és a lányaival, ők aztán dolgukra mentek.

Én meg, mit üljek ilyen szép napon a házban? - mert nagyon szépen sütött a nap egy darabig, akkor úgy tova ősz derekáig, - kimentem a rendes helyemre, az istállók elé.

Kivittem magammal ezt a hülye Jánoskát is. Azt éppen megköszönhette nekem Kasosné a lányaival.

(Folyt. köv.)