Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 17-18. szám · / · FIGYELŐ · / · KISEBB BÍRÁLATOK

Fenyő László: Szász Menyhért: Húsból és vérből. (Versek.)

Két nemzedék malomköve közt őrlődni - ez a mai negyvenév-körüli költők sorsa. A nagy Nyugatnemzedék utócsapatában egy-egy magányos pont, fáradt bandukoló - s még innen a fiatalok nemzedékén, amely csak az utolsó egy-két évben ébredt és ébredhetett jogosan a maga nemzedéki-összetartozására - mily különös hogy a kettő között csak a szép indulások és nem a beteljesülések költőit említhetjük; egy-egy nevet, melyet már-már emlékképen kel felidéznünk. E sorba tartozik Szász Menyhért is, akinek most megjelent kötete majdnem két évtized munkásságára nyujt visszatekintést.

A fiatal Szász Menyhértet a Nyugatban Ady Endre fedezte fel és háborús verseit Kosztolányi méltatta. Az a három vers (Húszévesek, Lovak panaszkodnak, Szürke), amelyet a költő ebből a régi anyagból szerencsés kézzel új kötetébe átmentett, ma is helytáll magáért, ami háborús versekről lévén szó, dupla elismerést érdemel.

Annak is van vagy tizenöt éve, hogy - diákfővel - olvastam egy folyóiratban a «Rút férfiak énekét» s íme, itt a kötetben, ahogy viszontlátom, ma is tud még imponálni költői szándékának nagyvonalúságával, hibátlan építettségével s mindezen túl, ízének általános-emberi s mégis sajátosan pesties fanyarságával.

Ha már most az egész kötetet nézzük, a különböző időszakokból való versek nem egyszer szembeszökő stiluskülönbséget mutatnak. Ami természetes is. Hisz ez a könyv tulajdonképen antológia. S aztán Szász 1914 és 1933-as verse között korántsem olyan lényegremenő a változás, mint mondjuk - hogy nemzedékemből vegyem a példát - Szabó Lőrinc «Fény-fény-fény!» versei és az öt évvel későbbiek között.

Igy találunk iskolaszerű impresszionista verset «Az első»-ről, más helyütt a csillagokat idézi, mint Kosztolányi s az ő csillagai sem «a régi csillagok» már - innen elég hosszú az út a «Halott cigány», a kötet kiemelkedő darabjának, földízű, lényeget-látó plaszticitású képeiig.

Feltűnő érzéke a groteszk iránt. Egyik versében leírja éjszakai útitársát a vonatban: - A lelkén szájkosár volt, a szája harsogott csak. - Aztán csomagból evett és elaludt. Leírja, hogy lába keresztbe téve, ádámcsutkája mozgott, hortyogott s mindez apró részletfestés összegezéseképen ez a váratlan és szinte döbbenetes félmondat következik: Így gyűlöltem meg lassan... Felismerhető szimbolumról van szó, amely a költő és a filiszter örök és egyoldalúan tragikus ellentétét példázza.

S itt érkeztünk el Szász legsajátosabb s legsajátabb verseihez, melyekben a groteszk marcangoló öniróniával és a mazochizmus határán járó öszinteséggel keveredik. Minden költői műben van egy elhatározó, többieken túlnövő nagy élmény, ez olykor szembetűnő, olykor ki kell hámozni a mű mögül. Szász költészetének ez az életreszóló-nagy élménye nem a tálcán kínálkozott világháború, hanem egy felejthetetlen személyes seb, amelyről egész sereg vers már a címében is tanuskodik: Szemem maradj behúnyva, A kedveséhez megy, Magányhoz verve, Rabló, Gyilkosom, Vidd a nőt. A megcsalt férfi panaszai. Ezt a «témakört» Szász avatta magyarul «költészetgazdagító elemmé».

Aki ezeket a verseket megírta, az eredeti költő, sajátosan különálló jelenség s ha költészete oevrenek szűkös, beteljesülésnek kevés is, csúcsteljesítményeiben elég ahhoz, hogy túl a költő negyvenedik életévén - a jövőben is mindig érdeklődéssel, sőt meglepetést várva nyúljak majd a vers után, amely alatt a Szász Menyhért nevét olvasom.