Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 17-18. szám

KÁRPÁTI AURÉL: TOLL ÉS ÁLARC

Az ember természettől fogva optimista. Ha nem lenne az, már rég belehalt volna az életbe. Candide karrikatúra ugyan, de megrendítően jellemző, örök karrikatúra. Többek közt ezért is halhatatlan. Nincs hát benne semmi különös, ha a «technika századának gyermeke» megmámorosodva a korlátlan lehetőségek szédítő iramától, az irodalmat is elsősorban a fejlődés szemszögéből nézi s a stílus korszerű elváltozásai mélyén az evolúció nyomait szimatolja. Az átlag-ember hajlandó minden új irodalmi jelszóban, formában és tartalomban igazán újat látni. Valami olyat, ami még sohase volt s ami - a multhoz viszonyítva föltétlen fejlődést jelent. Szinte megható az a naiv, kritikamentes hit, amely például az aktivizmust korunk legmaibb vívmányának tekinti és éppúgy nem veszi észre a mögötte megbuvó jó öreg «tézist», akár napjaink általános intellektualizálódási folyamata alján a tizennyolcadik század racionalizmusának más alakban való visszatérését.

Soha ennyire még nem becsülték túl az aktualitás jelentőségét. A népszerű követelés egyre hangosabb lesz: az irodalom fejezze ki korát. Holott... holott soha mást se tett, mint hogy akarva-akaratlan, így vagy úgy, többé-kevésbé, de kifejezte. Ki várja ma az írótól, hogy kissé az örökkévalósághoz is szóljon? Beszéljen csak a máról a mának, - ez első és legfontosabb feladata. A század, amely a relativitás eszméjére próbálja építeni filozófiai rendszerét, nem ismer változatlan igazságokat és örök szépségeket. A mindenható fejlődés elvének érvényesülését akarja szemlélni az irodalom alakulásában is s az esztétikai értékelést hajlandó gyakorlati, hasznossági és célszerűségi szempontoknak alárendelni.

A lelkesedők nem gondolják meg, hogy az irodalommal kapcsolatban «fejlődést» emlegetni kész komikum. Megengedem, sőt bizonyosra veszem, hogy az írók többsége ma könnyebben és formásabban pusztítja a papirost, mint száz év előtt. Elvégre minden nyelv él, gazdagodik és csiszolódik. Ám maguk a remekművek (már pedig itt csak ezekről lehet szó) fejlődésképtelenek. Evoluciót ezen a téren bajos kimutatni. Avagy jobb regényeket ír Thomas Mann, mint Cervantes és Hauptmann jobb drámákat, mint Shakespeare? «Fejlődött» valamit a tragédia Szofoklésztől Ibsenig? A novella Boccaccio és a líra Villon óta? Változás persze szinte emberöltőnként konstatálható, de fejlődésről beszélni sem lehet. A remekművek függetlenek koruktól, amelynek csupán ismertető anyajegyeit viselik magukon. Ami bennük lényeg: túlnő az idő korlátain. Időtlen. Ezért nem fogják megírni soha a remekművek fejlődéstörténetét. S ezért illuzórius az «új» fontosságának kiemelése is. Homérosz vagy Dante kevésbé fontos, mert «régi»? Nevetséges. Aztán meg: hogy is állunk tulajdonképpen azzal a sokat és büszkélkedve hangoztatott újsággal? Vajjon mi marad belőle, ha pár fejezetet visszalapozunk az irodalomtörténetben? Mondjuk, az imént említett tizennyolcadik századig.

A francia irodalomnak ez a nagy százada tele van a jelen ismerős vonásaival. Már előfutárai (Fontenelle, Bayle, Saint-Pierre) inkább az igazság, az emberszeretet, a felvilágosodás, sőt a világbéke fanatikus hirdetői, mint vérbeli írók. Houdar de la Motte - a szabad vers forradalmárjainak őse - azt vallja, hogy a verses forma nem éri meg a ráfordított fáradtságot. Ezért prózába oldott ódákat ír. Később a költészetet még inkább áthatja a szellem. Az intuiciót pótolja az értelem és a tanultság. A haldokló tragédiát pedig megöli a comédie larmoyante, amely halál helyett - happy end-et oszt. Merivaux darabjainak elmésen okoskodó és mesterkélt szerelmi játékot bonyolító alakjai épp olyan messze esnek a hús-vér valóságtól, mint azok a «modern» szerep-figurák, amelyeknek könnyed szívügyeit a mai színpad kerekíti kerekre a siker jegyében. Montesquieu «Perzsa levelei» a relativitás gondolatát illusztrálják, mintegy előre népszerűsítve Einstein elméletét. Történelmi művei pedig, csaknem olyan engedményeket tesznek a szépirodalomhoz szokott közönségnek, akár a ma divatos «regényesített» történeti életrajzok. Vagy szóljak a memoárok ijesztő áradatáról és közkedveltségéről, a tudományt népszerűsítő enciklopédiák gyors elterjedéséről? Esetileg a műfajok határvonalainak elmosódásáról, Voltaire gyakorlati filozófiájáról és az abszolút uralkodó - ma diktátor - dicsőítéséről? Avagy a természettudomány megváltó erejébe vetett vakhitről s a felébredt polgárság körültömjénezéséről?...

A részletek döbbenetes egyezést mutatnak. A racionalizmus századának induló irodalma számtalan ponton találkozik a racionalizálás századának irodalmával. Ennek a felismerésnek fényénél pedig a sok új-ság, - amely előbb még korunk legsajátosabb kisugárzásaként lebegett körülöttünk - egyszerre veszedelmesen hasonlítani kezd a mult árnyaihoz. Mintha kísértetjárás lenne itt: kétszázesztendős eszmék, vágyak, ideálok sírjai nyílnak meg s belőlük sűrű rajokban kelnek ki a rég eltemetett halottak. A jelen irodalma hűséges tükörképe annak, amely a francia forradalmat megelőzte. Mi ez? Szeszélyes véletlen, vagy valamely titokzatos törvény kényszerű megismétlődése?

Találgatni lehet. Egy azonban bizonyos: nem a fejlődés mellett szóló érv, - akármilyen optimista is az ember.

*

Idézet egy levélből:

Könnyű dolog a közhelyek zsargónjában, két-három divatos eszmével elérnünk, hogy szocialista, humanista, újító írónak tartsanak bennünket. Előfutárjául amaz evangéliumi jövőnek, amelyről a szegények és bolondok álmodoznak. Ez járja nálunk mostanában, hogy immár pirulnunk kell foglalkozásunk miatt. Verseket írni? Regényt komponálni? Márványt faragni? Ugyan! Jó volt ez akkor, amikor a költőnek még nem volt - szociális hivatása. Most minden műnek morális jelentőséggel, hasznos tanulsággal kell bírnia. A szonett legyen filozófiai jelentőségű, a dráma koppantson rá az uralkodó osztály körmére és az akvarell nemesítse az erkölcsöket. Mindenüvé beférkőzik a prókátoroskodás dühe. Mindenütt vadul vitatkoznak, védenek és prédikálnak...»

Ezt Flaubert írta Louise Colet-nak, nyolcvanhét év előtt, 1846-ban. Lehetne ma hívebben és pontosabban jellemezni az általános helyzetet?

Az irodalom és művészet lealjasítása azóta is tovább folyik - az utilitás jegyében.

*

Korunk hőse a kalandor. Minden megbélyegző vonás nélkül, abban az eredeti értelemben, ahogy a szó származása jelzi és jelenti. Kalandok kergetője, nyugtalan ember, aki ide-oda hányódik s kiváncsira nyitott szemmel bolyong a világban. Talán kicsit lenézett, mint általában Jourdain-ek, de egyre szélesebb rétegeket hódító, valóságban és könyvekben. Az ő regénye a kaland-regény. Ez ma a legdivatosabb műfaj. A divatokat pedig - tudjuk - mindig bonyolúlt, mély, benső törvényszerűségek szabják meg. Szükségképpen való ideál ölt alakot bennük. Miért ne lenne hát napjaink természetes ideálja a kalandor? Ahol és amikor új világ kapuja nyílik meg, rendszerint ő az első, aki átlépi küszöbét. Az aranyásó vagy konkvisztádor. A felfedezett Amerika első hőse Cortez Ferdinánd volt. A francia forradalommal kitáruló új világé Napoleon. A világháború vérválasztóján túl feltetsző, kaotikus új korszak sem igérkezik szegényebbnek nagy kalandorokban. Egy-két név máris ismerősen cseng. De a névnél többet mond maga a tipus. A sofőr-tipus. Itt van köztünk, ezer és ezer alakuló, kiformálódó példányban. Látható, jellemezhető és értékelhető. A sofőr, aki volánja mellett ülve, szédítő irammal száguld keresztül országokon, a pilóta, aki időt és teret legyőzve, óceánok fölött hasítja át a levegőt, a bokszbajnok, aki tömpe orrával és hasadt szájával a diadalmas ököl sujtó erejét hirdeti. Ő ma a reprezentatív hős. Hőse az életnek és regénynek. A legigazabb kalandor, aki valaha egzisztált.

A bolygó zsidó még gyalogszerrel rótta a sarki hómezőket. A nemes manchai lovag egy rossz gebén kocogott. Korunk hőse már gépkocsin rohan, gépmadáron szárnyal. S míg kalandról-kalandra siet, nem arról számol be könyvében, mit érzett és mit gondolt, hanem arról: mit látott és mi történt vele? Nem magyaráz, nem elemez, csak mesél. Izgatottan, lihegve, érdekesen, mint nemrég jubiláló ősei: René, Valjean, Monte-Christo, akikről Flaubertnek olyan rossz véleménye volt. Valahol azt mondja róluk: Fürgék, akár a majmok, erősek akár a bikák s vidámak, akár a cinegék; mindig váratlanul toppannak elénk; egyszer háztetőről ugranak le, máskor csapóajtón bújnak ki; rettentő sebeket kapnak, de gyorsan kigyógyulnak, sőt holtukból is föltámadnak...

Találó jellemzés. A maiakra - ezt minden szorgalmas mozilátogató ellenőrizheti - pontosan illik. És mégis, ki tudja: nem ők-e az igazi regényhősök? Az igazi regény hősei.

*

A regény hőse átmegy a világon. (Ellentétben a dráma hősével, akin a világ megy keresztül.) Ezt a túlegyszerűnek tetsző megállapítást a regény egész története igazolja.

A legrégibb regény, az egyiptomi Hajótörött története, már címével elárulja kaland-anyagát és kalandor-hősét. Az ősi indusregények túlnyomó része kalandok sorozatáról számol be. A zsidó pátriárkák mondájában az eladott József idegen országba kerül és kalandból-kalandba sodródik. A görög Arisztéász megteremti és kedveltté teszi az uti-regényt. Petronius Satyriconjában három pajkos fiatalember kalandozza be az akkor ismert világot. S mit hoz a kereszténység? Mi van az Artus-regényekben, a hősi- és lovag-románokban? Csupa kaland-téma, csupa kalandor-hős. Rabelais Pantagruelje és Gargantuája kalandok dús gyüjteménye. A német Simplicissimus ugyanaz. És a regény első nagymestere, Cervantes, aki Don Quijotéban örök mintáját alkotta meg az igazi regénynek: nem kergeti-e tragikomikus hősét bolondnál bolondabb kalandokba? Lazarillo de Tormes élete, ez a névtelen spanyol szerzőtől ránkmaradt pikareszk-regény, egy csavargó kalandjainak foglalata. És így tovább, a többiek, a Robinson, a Gulliver utazásai, a Candide, a Gil Blas, a Manon Lescaut, egészen a végzetes változás határán álló Wilhelm Meisterig, nem viszik-e mind hősüket végig a világon? Hiszen még Stendhal egyik mottója is arra emlékeztet a Vörös és feketében, hogy a regény: vándorló tükör.

A tizenkilencedik századdal indul meg a «tiszta műfaj» romlása. Benjamin Constant Adolfjától kezdve a regény egyre érezhetőbben drámai hatás alá kerül. Befelé szemlélődik és külső kaland helyett a lelki kalandot keresi. Balzacnál már erősen észrevehető ez a változás. Flaubert meg egyenesen megveti a kalandot. Bezárkózik előle otthonülő remeteségébe. Bovaryné, Frédéric Moreau, Bouvard és Pécuchet: álló és nem járó regényhősök. A Goncourtoktól Bourget-ig, vagy éppen Proustig, mindinkább önmaga vizsgálatára szorítkozik a regény hőse. De főkép az oroszoknál süllyed borzongató mélységekbe a lélek mérőónja. Dosztojevszkij regényeit a szó szoros értelmében szétveti a benső történés drámaisága. Hol vagyunk már a kalandtól...

S az irodalomtörténet mégis úgy beszél a tizenkilencedik század második feléről, mint a regény kifejlődésének tetőfokát jelző korszakról. Holott ez az az idő, amikor a valóságas kaland színessége lelki kalanddá halványúlt, a világot járó hős suton gubbasztó Oblomovvá lustult, a regény kötetlen kompoziciós-szabadságát szinte a drámai egység követelményei verték békóba és Don Quijotét az önkínzó aszkézis a croisseti dolgozószobába zárta. Micsoda ellentmondás lebeg itt, a «tiszta műfaj» sírja fölött.

*

Figyeljük meg: Amerika felfedezése táján tombolni kezdett a lovagregény divatja. A kor kalandos hőse bevonult a kalandregénybe. Előbb naív, mondjuk: romantikus korát élte, azután, Cervantes fölléptével, megkezdődött szatirikus korszaka. Ugyanez a jelenség ismétlődött meg a nagy forradalomnak Napoleonnal végződő zárótétele nyomán. Ekkor jöttek Victor Hugo kalandor-hősei, a naivak, a romantikusok, mígnem Flaubert gyilkos szarkazmusa halálba kergette őket. (Bár ma már tudjuk: a romantika sárkányölője maga is romantikus volt.) S most, épp a francia romantika centenáriumán, megint kinyílik a «kék virág». A halhatatlan kaland korunkkal visszatér és hőse, a kalandor, újra világhódításra készül. A filmen már jóideje hódít is. Naivan, romantikusan, a sofőr-tipusért való kritikátlan lelkesedés formájában. Szatirikus korszakától még nyílván messze vagyunk, annak elkövetkezését azonban majdnem bizonyosra vehetjük - a mult tapasztalatai alapján. Csakhogy, míg száz év előtt a «tiszta műfaj» feltámasztásának kísérlete Victor Hugoval és Eugčne Sue-vel egyszerre kezdődött: ma csupán a Sue-ket látjuk. Az előbbi még késik. Ami elég kár. Egy Hugo száz Suet tenne feleslegessé, sőt lehetetlenné. Nem is szólva arról, mennyire elképzelhetetlen nélküle az igazi regény tiszta műfajához való visszatérés. Ilyen átformálásnak elvégzése csak lángésztől telik ki.

Addig pedig... olvassuk inkább a L'Éducation sentimentale-t. Mert műfaj ide, műfajtisztaság oda, ami biztos, mégis csak biztos.

*

Shakespeare, Balzac, Zola. Itt most úgy találkoznak össze, mint rókák a szűcsnél.

Gondolunk Learre, Goriotra és Fouanra, A király, a polgár és a paraszt tragédiájára. Mind a három megrendítő példázat az elöregedett hatalomról, amelyet megbuktat a lázadó fiatalság. Mennyi benső közösség van ezekben a gyenge apákban, akiket hálátlan és kegyetlen gyermekek ölnek meg. Saját fiaik és leányaik. Mindhárman szuverének, de épp azért, mihelyt lemondanak az uralkodásról: végzetük beteljesedik.

Lear király önként osztja fel birodalmát gyermekei között. Könnyelműen és gyanutlanul hívő szeretetből. Kisebbik hiba, hogy Cordélia hallgató hűségét nem veszi észre. Az igazi baj ott kezdődik, hogy egész koronájából két fél tojáshéjjat csinál. Goriot apó, a szülői szerelem mániákusa, már valami titokzatos parancsnak, az önfeláldozás gyötrő kéjének engedelmeskedve fosztja ki magát pazarló leányaiért, csakhogy boldogoknak tudja őket. Fouan, a vén, zsugori paraszt, viszont kétségbeesetten harcol földéhes fiai ellen. Ám végül is megtörik és odaadja nekik mindenét - kényszerűségből. Fogcsikorgatva enged az erőszaknak. Sorsuk mégis egy. Leart őrületbe kergeti Regan és Goneril szívtelensége, az öreg Goriot koporsóját leányainak csupán üres hintója kíséri ki a temetőbe és Fouant orgyilkossággal veszejtik el türelmetlen, mohón habzsoló fiai.

A lemondó, vagy lemondatott hősökből egyképen áldozatok lesznek, akiknek utolsó kiáltása: átok. Apák átka gyermekeik fejére.

*

Királyok nem lehetnek mások, mint «Isten kegyelméből valók.» Ez az ő egyetlen jelzőjük. Legerősebb címük és jogcímük. Hatalmuk legbiztosabb alapja. Ha ebben elvész a hit - oda az egész királyság. Mert bizony úgy igaz, ahogy a ponyvaregények közhelye hirdeti: a király nem lehet ember...

XVI. Lajos sorsát sem az a forradalmi törvény pecsételte meg, amelyik kimondotta, hogy a polgár is ember. Sőt, hogy épp olyan ember, akár a király. A vérpad árnyéka a tétel fordított igazságában rémlik fel. Abban a felismerésben, hogy a király is csak olyan ember, akár a polgár. Tehát neki is elválasztható a feje a törzsétől...

Úgy tetszik: a hatalomról nem lehet büntetlenül lemondani. Sem kényszernek engedve, sem belátásból, sem nagylelkűségből. Minden hatalom lényege, a zsarnokság. A letett kard pedig védtelenül maradt gazdája ellen fordul.

*

Lear megőrül. Királyi téboly ez, felséges elmebetegség. Több annál: fenséges. Holott az őrültségben - minden tragikus vonás ellenére - mindig van valami ellenállhatatlan komikum. A szavak és cselekedetek értelmetlensége bizonyos határon túl nevetségessé válik a józan szemlélő számára. Shakespeare jól érezte ezt, azért adta Lear mellé kísérőül a Bolondot. Az őrült király helyett az épeszű clown hányja a cigánykereket, mert a korona méltósága és fensége még az őrületben sem süllyedhet a csörgősipka komikumáig. A téboly tragikumának szerves kiegészítője itt a Bolond komédiázása. Lear őrülete így kapja meg teljességét. S valóban, megfigyelhető, hogy mihelyt a Bolond valahol elmarad: a király aggasztó dolgokat kezd művelni. Seprőn lovagol és egerekkel csatázik, - ami már veszedelmesen közel jár az őrültségből kiütköző komikumhoz, hajszál híjján a nevetségességhez.

De mélyebb értelme, drámaibb jelentősége is van ennek a Bolondnak. Nem hiába minden bolondok legkeserűbb bolondja: mindig kimondja az igazságot. Szimbolum ő, Lear tiszta pillanatainak vetülete, a felvillanó önvád, beismerés és lelkiismeret-furdalás megszemélyesítője. Lear maga - a lucidum intervallum tükrözésében.

Ezért foglaljuk bele komikus figuráját ugyanabba a torkot-szorongató részvétbe és könnyes megindultságba, amelyet az elhagyatott, viharban bolyongó, tragikus vén király iránt érzünk.

*

Tizenöt év előtt írtam: A tragikus hősben mindenkor egy megingott társadalmi rend első, szinte öntudatlan bírálója jelentkezik. Az első kétkedő, aki a megáporodott közösség nyügnek érzett formáit kezdi ki, anélkül, hogy forradalmiságának tudatában lenne. Ösztönszerű lázadó. Még elbukik s bukásával még megnyugvást kelt a tömegben, de ajkán már felhangzott a tiltakozás első szava minden ellen, ami régi és megszokott. Alig észrevehetően hanyatló, túlérett társadalmak virágoztatják ki a nagy tragédiák korszakait. Szofoklész után hiába következik «aranykor», már útban van a görög bomlás. Shakespeare a megrendült feudalizmus költője. A feltörő angol polgárság a tizenhetedik század elején már a forradalmat készíti elő. És Ibsen? Ő nyilván kimondta a polgárság utolsó szavát a színpadon. Nyomában mindenfelé kaosz kavarog...

S most hozzáteszem: A vígjáték egy lépéssel tovább megy. Határozottabban destruál, sarkában járva a tragédiának. Szofoklész kiegészítője Arisztofanész, Shakespeare-é Moličre, Ibsené Shaw. Ha úgy tetszik: véletlen. De három ilyen meglepő véletlen már majdnem a törvényszerűség erejével hat.

*

Ha jól megnézzük Moličre kedvenc figuráját, a zsarnok apát: különös vonásokat figyelhetünk meg rajta. Parancsoló kényúr, aki nem tűr ellentmondást. Saját akaratát mindenek fölé helyezi. Fiai, leányai rettegnek tőle. Ő választ számukra menyasszonyt, vőlegényt. Úgy rendelkezik családja tagjaival, mint lovaival és ökreivel. Önkéntelenül a korlátlan uralkodót juttatja eszünkbe, az autokrata királyt, aki gőgösen vallja: az állam én vagyok. S mi történik ezzel a rettegett családfővel? Fiai, leányai, ravasz szolgái és furfangos szobalányai keresztülhúzzák számításait, felborítják terveit. Moličre zsarnok apáját egyszeruen kijátszák az alattvalók. Nyiltan ugyan nem mondanak ellent neki, még kevésbé mernek vele szembeszállni, de a háta mögött már kinevetik. Gyermekei szövetséget kötnek a szolgáival - ellene. Titokban összeesküvést szőnek, amelyet sikerre is visznek. A leány ahhoz megy feleségül, akit szeret, a fiú azt veszi el, akit ő választott. És az apa? Csakhogy fenntarthassa veszélyben forgó tekintélyének látszatát: arcot vág a gonosz tréfához. Végül is megbékül, kiengesztelődik. Kiegyezik a fiatalsággal, amely erősebb nála...

Moličre valósággal leleplezi a zsarnok tehetetlenségét alattvalóival szemben. Bosszút még nem áll rajta, de álarca alól nyelvet ölt rá. Ártatlan képpel kicsúfolja. Száz év multán a forradalom majd irgalmatlanabbul bánik el vele.

Mi már világosan látjuk ezt. Mert nemcsak Moličret ismerjük, hanem a francia történelemnek azokat a fejezeteit is, amelyeket XIV. Lajos még nem olvashatott.