Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 13-14. szám · / · FIGYELŐ · / · ILLÉS ENDRE: FIATAL ÍRÓK, ÚJ REGÉNYEK

ILLÉS ENDRE: FIATAL ÍRÓK, ÚJ REGÉNYEK
3.

Budapest külvárosaiban egyik gyárnak füstöl a kéménye, a másik hallgat és még a kapuja is rozsdás... A Dunán, a Műegyetem táján hidroplánok keringenek a víz s a város felett: a kormánykeréknél jóképű pilóták, az utasfülkében unatkozó fiatal hölgyek... A «Vörös Tégla» mulató előtt autók, motorbiciklik hosszú sora, bent jampecek, kis nők s szakszofón... Mindenütt gép, gép... Motorok, dinamók, vezetékek, paternosterek, magasfeszültség, vigyorgó halálfej, ó amerikanizmus! S e sok gép között valami erjedő új szellemiség: a második s harmadik internacionálé hatalma megingott, belga missziós papok diadalmas keresztényszocializmust hirdetnek. Ime, a Ma arca, - hamar elő a blokkot, lejegyezni, megörökíteni minden jellemző vonást, gyorsan, gyorsan, mielőtt elmulna az aktualitás huszonnégy órája.

Dékány András regényének, A gyár-nak - D. A. esztétikája szerint - egyetlen komolyabb hibája van csupán: Hitler s a Harmadik birodalom még nem szerepel az utolsó fejezetben. De ebben sem a szerző hibás: amikor a regény - nyilván egy agyongyűrt kis ujságírói noteszben megszületett - Hitler még nem volt kancellár s a Harmadik birodalom is regényzárta után győzött. Különben minden, igazán minden «benne van» ebben az írásban, a szerző «nem maradt le semmiről».

E regény korszerűsége, mélysége, próféciája s filozófiája tehát, akár az ujságé: «romlandóbb, mint a málna vagy hal». S fölösleges is volna A gyár-nál tovább időzni, ha Dékány Andrásban nem érezném mégis a többre s a más feladatokra hivatott, nehezen bontakozó írót, aki talán még nem is író, nem igazi alkotó, de lehet az. Fejlődésére mindenesetre kedvező körülmény, hogy az ujságírás megrontó «könnyű klasszicizmusa» hiányzik írói eszközei közül. Dékánynak azonban sokat kell még tanulnia. S le kell vetnie azt a naiv és hímporos fiatalságot, amely egy missziós prédikációnak, egy gyári munkásfelvételnek, egy hidroplán-utazásnak szenzációján annyira felbuzdul, hogy élményeihez azonnal s késedelem nélkül tízíves regényt rögtönöz. «Regényt», amelyből ezek az élmények úgy duzzadnak ki, mint óriáskígyóból a lenyelt nyul... Az emberteremtés titkát is el kell még lesnie; ma bizony ösztövérek még az alakjai, éppen csak egy-két hiányos s összefüggéstelen vonás jelzi profiljukat, - csak a szándékból sugárzik itt is, ott is valami meghatározhatatlan nemesség-féle. S ebben a nemesebb szándékban A gyár - bár elég bizonytalan lépésekkel s végül is feladott akarással - a társadalomkritika magaslatára kíván sokszor emelkedni.

Társadalomkritikus Lovass János is. De a kör, amelyet Lovass von írása köré, jóval nagyobb Dékányénál. Dékány munkájának középpontjában egy gyár áll, Lovasséban egy ország. Regénye az ismeretlen Toney Island-ról szól. Ez a Toney Island képzeletbeli kis sziget; egyébként kesernyés s zavaros szimboluma a mai Magyarországnak. Közel negyedszázadot zsufolt Lovass a regényébe, Magyarország iszapos, utolsó negyedszázadát. A társadalmi osztályok közül a parasztság nem érdekli, a munkásság sorsát is éppen csak surolja, annál élesebb s vakítóbb fénybe mártja a középosztályt, s hull ebből a fényből néhány magnézium-lobbanásnyi az arisztokráciára, sőt egy-két sugár még feljebb is téved. Magánélet s közélet, béke és háború, forradalom s ellenforradalom egyformán érdekli, egyformán forró mondanivalója akad mindegyikről, annyira forró, hogy nyiltan, meztelenül nem is mondhatja már ki, - mondanivalóit transzponálnia kell egy másik síkra, oda, ahová a kimondhatatlan igazságok ősi s bevált jogon menekülnek a földi hatalmasságok elől: a szatira síkjára.

Az üldözött s menekülő igazság mindig rokonszenves. Lovass minden igazsága is az lenne, ha gyökere körül nem volna némi baj. A szatira nagyonis a valóság talajában gyökerezik. S a szatirikus írás hitele: a legmeztelenebb, a legigazabb valóság. S éppen ez a lényegig hatoló lemeztelenítés: a valóságos világ tiszta látása, a jelenségek pontos és hűvös értékelése hiányzik Lovass Toney Islandjából. Rokonszenves naivitása, mindenre megmozduló impresszionista kedélye, rögtönzésre kész hajlandósága erősen rokon Dékányéval. Érezzük: az író szivacsszerűen teleszívódott s megtelt korával. Amit az utolsó huszonöt év politikai, gazdasági, társadalmi élete felvetett, úgy látja: mind csupa aljasság, cimboraság, csalás, szenny. Pillanatnyi késedelem nélkül arcul kell már ütni azokat, akik ezeket az aljasságokat rendezték, s szembeköpni mindazokat is, akik résztvettek bennük. De a sorsunkat intéző hatalmasságokat álruhában lehet csak megközelíteni. Öltsük hát fel Toney Island bohócruháját s indulhatunk is bosszuló útunkra.

Amint Lovass így tisztázta s meghatározta célját: toronyiránt el is indul feléje. De első lépéseinél kiderül már: csak célját tisztázta, s nem anyagát. Ez a huszonötévnyi óriási anyag úgy mered fel előtte, mint egy tüskés, bozótos, indás rengeteg. Minduntalan eltéved benne. Kis guerilla-harcokban pazarolja el töltényeit. Beleesik minden árokba, megtépi minden bokor. Nem tudja, merre tanyáznak a nagy vadak, kis gerinctelen puhányok után veti magát. S amikor aztán véletlenül mégis eléje kerül a rengeteg egy-egy királyi ragadozója, ezekre a fegyverét képes már csak ráfogni, golyója nincs.

«Mit» kellene támadnia, nem tudja, s «hogyan» kell támadnia, csak egyféleképpen tudja: ájtatos arccal természetesnek elfogadni a fehér izzásig hevített gazságot. Ezzel a fogással, kétségtelen, elér némi hatást, különösen eleinte. De amikor az író arca, mint a fából faragott szenteké, mindig egyformán ájtatos marad, s amikor minden szúnyogcsípés sokemeletnyi igazságtalansággá dagad: kezdünk betelni az író tehetetlenségével. Ebben a mohóságban szétfolynak még jó s elfogadható megfigyelések is, az egész mű pedig parttalan s határozatlan lesz, tartalomban s hangban egyképpen.

Lovass regénye végeredményben rossz írás. Rossz írás, noha Toney Islandot vastag köldökzsínór köti a Candide-hoz, s ezt a köldökzsinórt Lovass nem vágta el. De a Candide-nak, úgy látszik, csak a vénás vére áramlott át Toney Islandba, a piros artériás vér nem. Mégis, kár ezért a regényért. Kár, hogy ilyen összecsapott. Kár azért a néhány figuráért, akik nem tudják ugyan az egész regényt feledtetni, de önmagukért helytállnak. S kár végül az anyagért is, amely szigorúbb rostálást, forróbb hőfokot, nem törékeny öntöttvas-halmazállapotot, de acélkeménységet érdemelt volna.