Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 12. szám · / · Figyelő · / · Illyés Gyula: VERSENYT AZ ESZTENDŐKKEL!

Illyés Gyula: VERSENYT AZ ESZTENDŐKKEL!
Babits Mihály új versei
2.

Egyetlen nagy mondanivaló tölti be az egészet. Mindegyik vers külön tárgy és hangulatvilága megannyi illusztrációként ehez az uralkodó mondanivalóhoz kapcsolódik, mely nem is gondolati mondanivaló, hanem megfoghatatlan és szóbafoglalhatatlan érzelmi. A kötet egyik legmagasabbra ívelő verse, a Fortissimóra emlékeztető babitsi hév egyik legszélesebb kitörése idézi, inkább indulatával, föl-föltörő és türelmetlenül tolongó szabad hexamétereivel, mint tárgyával. A különös hírmondóról szól, aki hegyi magányában az ősz első szeleire

... föláll, veszi botját, s megindul a népes
völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
és ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van!
nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!

úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
úgy feszül a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
nézek, az őszt érzem, mintha bölcs nyövények és jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké -

Ehez a nagy lírai mondanivalóhoz szolgál preludium gyanánt az esztergomi Verses Napló és ezt zárja le a kötet-záró Az Isten és ördög, két jó hivatalnok, az új Babits tiszta hangú elégiája. De ehez a lírai témához kapcsolódik, mint egyetlen hegyvonal csúcsai, a kötet valamennyi kiemelkedő darabja.

Az elégia, pesszimizmusa ellenére is kibékít a földdel. A felsőbb hatalmak baljóslatú játékaiba fáradt szem megbarátkozik a környezet legapróbb jelenségeivel és úgy tekinti őket, oly figyelemmel és olyan várakozással, mint nemrég a legnagyobbakat. Ezekben a versekben minden kicsinyes és hatalmas, írta Németh László a Verses Naplóról. Az ember valóban kényszerül a legparányibb, a legesetlegesebbnek látszó kanyart is a legnagyobb feszültséggel követni, minden forduló a legmagasabbra dobhatja a költő útját. Már a magyar-szimbolizmus fénykorában is szimbolista-ellenes Babits képzelete sose járt ily frissen, a maga annyira jellegzetes egyéni módján, a valóság és az eszme között, egyikkel sose rajzolta oly pontosan a másikat, sose társított - villanásszerű biztonsággal - ily szélsőségeket. Nincs ürügy. A vers-nyitó kép egy pillanatra tán esetleges, de fölemeli, azonnal egyedülállóvá teszi a megejtő hangulatnak, a léleknek a sorból kizengő szekundálása.

Ez a képzelet legfinomabb fordulataiban is tapinthatóan, néha szinte érdesen anyagszerű. A versek világát ugyanazok a tárgyak, tájak töltik be és ugyanazzal a jelentéssel, mint a hétköznapi világot. A költő nem torzít, nem alakít lelkéhez semmit abból, ami körülötte él. Nem uralkodik rajta, ami a költőknek nemrég még annyira dicsőségükre vált, de nem is töri maga alá. A valóság valóság marad és valóságosan él benne a költő is. Csirke-ólról, malterozó kőművesekről, szemtelenkedő legyekről olvasunk. Egy nyilalásnyi jelképszerűség, mellékjelentés sincs bennük. A legyek valódi, életbeli legyek, ott mászkálnak a költő fülén és zümmögve halnak a ragadós légypapiron. A versbe minden sor újabb anyagot fon és a költemény az összesajtolt víz, vagy levegő példájára sűrűsödik és robban az érzelem érintésére.

Nem az énekes szüli a dalt:
a dal szüli énekesét.

- mondja e kötet egyik jellegzetesen szép versében, majd a főniksz-példázattal így fordítja tovább:

Lobbanj föl, röpits el engem
piros szoknyáid között:
egy dallal ölöm meg azt aki
voltam és már más leszek.

Nehezen megfogható költő. Nincs két kritika, amely ugyanazt mondaná róla, mégha ugyanaz a kritikus írta is. Lelki alkatának minden ismertetése máig kísérlet volt, hasonló a vegyészek munkájához.