Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · FIGYELŐ · / · DISPUTA · / · Gyergyai Albert: KATOLIKUS KÖLTÉSZET

Gyergyai Albert: KATOLIKUS KÖLTÉSZET
I.

Kezdjük a végén - in ordine intentionis primum est finis - vagyis a cikk gondolatmenetén és legvégső következtetésén. Illyés megmérte s könnyűnek találta a mai magyar katolikus költészetet, vagyis azt a négy papköltőt, akiket ebbe a meghatározásba szorít s közepes költői eredményeikért a magyar katolicizmust teszi felelőssé, amely szerinte mindaddig szolgai, szűkkörű és meddő marad, amíg - francia példára - le nem mond hatalmáról és vagyonáról. Mert «az anyag - mondja Illyés, aki nem fél az apodiktikus közhelyektől - bilincsbe köti a szellemet»; s éppen ezért a francia «próbát» melegen ajánlja a magyar Egyháznak is, amely így, megkönnyebbülten, talán majd mégis csak kiszáll az új világszemléletért való küzdelemre! Az okfejtés tetszetős és szinte megvesztegetően keresztényi; csak az a kérdés, komoly-e? Valahogy az az érzésem, hogy Illyés, aki prózában-versben szereti a rejtőző pajzánkodást, mintha itt is csak kötekedne s huncut ötletekkel operálna. Tréfál, mikor Mécs Lászlót két lapon át és kéjjel vesézgetve, egyszerre arról a «fájdalomról» beszél, amellyel e szellemes vesézést írta; tréfál, mikor ugyancsak Mécs Lászlóra azt a «katolicizmust» olvassa rá, amelyet ő az «egyházatyák szerint» másképp ismer; s tréfál, hogy is ne tréfálna, mikor «az Egyház vagyonvesztésétől várja talán nem is egy új világ, talán nem is egy új szemlélet, csak egy új költészet hajnalát, mintha - óh Dózsa literátor-ivadéka! - az anyag, a vagyon, a «nehéz föld», minden jó és rossz kútforrása, átszellemítné a nincstelent is, de csak ha odaadják néki, s átszellemítné az Egyházat is, de csak ha elveszik tőle, s mintha az Egyház legfőbb célja s a nincstelen legfőbb vágya a költészet virágzása s a költő-látnok vezetőszerepének sürgős biztosítása lenne! De nézzük meg komolyan az «anyag» és a «szellem» kapcsolatát: csakugyan oly egyszerű volna, mint Illyés hiszi? Vagyis, hogy a vagyon megbénítja, a szegénység meg fellendíti a szellemet? Félek, egyik tétel sem igaz s vallásban, irodalomban, művészetben mindkettőre s ellenkezőjükre egyformán találhatunk példákat. Amennyire e példákból, amelyeket mindenki ösmer, szabad és lehet valami ingatag általánosságot kihámozni, legfeljebb olyasmit állíthatnánk, hogy az anyagi virágzással - főkép talán a képzőművészetekben - esetleg párhuzamos a szellemi, míg a hitélet vagy a költészet épúgy fellendülhet a jólét, mint a nyomor és az üldöztetés idejében. A francia katolicizmus, amelyre Illyés hivatkozik, külsőleg tán a XVII-ik században volt a legerősebb s mégis - vagy talán éppen azért? - ugyanez az egy század épülhetett egy egész sor francia szent és költő izzóan vallásos géniuszán. Viszont - tétele kedvéért, amelyhez törik-szakad ragaszkodik - nem túloz-e nagyon is Illyés, mikor a mai francia Egyházat egyrészt oly szegénynek és üldözöttnek, másrészt olyan merésznek és hősiesnek festi? Ez Egyháznak, latifundiumok híjján, iskolái, lapjai, írói és szervezett milliói vannak, akik, ha nem is állami, de erkölcsi, társadalmi, sőt anyagi szempontból is époly biztos menedéket nyujthatnak híveiknek, mint az ellentábor, ami azt is bizonyítja, hogy vannak országok és népek, ahol tekintélyt és vagyont nemcsak a föld, vagy a hivatalosság osztogathat. A magyar Egyház szellemiségéről Illyés állapítja meg, nem én, hogy a költészet területén sem a multban, sem a jelenben nincs szerepe, holott tudjuk a történetből, hogy helyzete s puszta léte nem volt mindig egyformán biztonságos; akkor pedig?... Illyést mintha öntudatlanul is az a szép és romantikus felfogás vezérelné, amely minden romlottságot a gazdagok palotáiban s minden jót és minden szépet a szegények kunyhóiban keresne. Itt azonban nem a vagyon minél helyesebb felosztásáról, hanem hitről és költészetről van szó s ezek sokkal kényesebb és titkosabb palánták, hogysem szabad növésüket bármily külső törvénynek alávetnék. Minden törekvés rokonszenves - és ilyen az Illyésé is - amely az ember nyomorán és az élet igazságtalanságain valahogy enyhíteni próbál; s mi szebb és mi természetesebb, mintha egy költő a költészet létfeltételein tünődik? Azonban van-e híd és mi az e kétféle törekvés, az esztétika és a közgazdaság között? A dantei tanuságtételt a vagyonos és világias Egyház ellen - amelyet közben maga Babits hoz fel Illyés és tétele védelmére - megvallom, szintén nem érzem perdöntőnek. Nem, mert Dante nemcsak roppant költő, hanem szenvedélyes pártember is s Babits remek tanulmányából tudom, hogy az Egyház vagyontalanságát nem irodalmi s nem is csupán szellemi vagy erkölcsi, hanem politikai okból is, a római császárság, az olasz egység kedvéért óhajtotta. Amellett hol a leghalványabb hasonlóság a középkori s a mai egyház között? S végül éppen Olaszországban s akár a Dante Olaszországában lehet-e párhuzamba vonni a vallásos, a művészi és a morális fellendülést? Sem püspöki jószágigazgató, sem pedig teológus nem vagyok, - de nem hinném, hogy a hit vagy a szellem lendülete a vagyonon vagy a vagyontalanságon múljék; a szellemen - lényegében - mégis csak a szellem változtathat, nagy elmék, nagy művek, nagy példák, nálunk épúgy mint a franciáknál - s mivel Illyés egész cikke ezen problémán épült, elsősorban ezt kellett szemügyrevennem.