Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám

Tersánszky J. Jenő: Az amerikai örökség
Kakuk Marcinak, a csavargónak, további kalandjai (2)

Az udvar végében volt egy szép, nagy kőistálló.

Két ajtója volt. Az egyik ajtó nyilt a nagy istállóba. Ebben volt vagy nyolc tehén az egyik oldalon és vagy tizenkét ló a másik oldalon. Persze egyszerre csak éjjel voltak a jászlak előtt. Vagy a lovak még akkor sem.

A kisebbik istállóba nyitott a másik ajtó az udvarról. Ebben a kisistállóban borjas tehenek voltak és olyan állatok, amiket kímélni kellett, betegek voltak, vagy ellősök. De volt ebben a kisistállóban két kecske is, tengeri malacok is, nyulak is, összevissza a kocsisok gyermekeivel. Mint a Noé bárkája, olyan volt ez a kisistálló.

Itt laktak a kocsisok, amelyik házas volt a feleségével és a porontyaival. Meg a legények is. Mittudomén! Nyolcan-kilencen-tizenketten, a hetesekkel együtt.

Mert ez a kisistálló jó hely volt. Jó meleg, fahídlással és üvegablakokkal, asztal, szék volt benne több, még egy kredenc is.

A nagyistálló, az volt a rosszabb. Annak csak földes volt a padlója. És az ablakai? ... Nahát megvolt azoknak is az üvegnek való rámája, csak az üveg helyett voltak itt szalmával bedugva, ott papirral, meg marhahólyaggal beragasztva, vagy csak deszkával beszegezve, ahol nem a szél fujt be rajtok, ahogy akart.

Nahát ide hoz engemet a kocsis, hogy megmutassa a szállásomat:

- Itt aztán ellehet! - azt mondja. - Van itt hely, nézze meg!

Úgyám! Annyit látok mindjárt, hogy nem látom a pókhálótól a falakat és az istálló hosszában, a közepén, a trágyalélefolyóban úgy áll a trágyalé, mint a tenger.

Mondom is mindjárt a kocsisnak:

- Na igen! Annyit látok, hogy keresztül járni itten a lovaktól a tehenekhez, hogy valaki el ne merüljön ebben a pocsolyában csak úgy lehet, ha az Isten tesz csudát, mint a zsidókkal a Verestengeren.

- Hát magának nem lesz baja a jószággal! - mondja a kocsis. - Itten, nem mondom, csak a szegődéstelen napszámosoknak szokott lenni a szállása. De hát a kisistállóban már nincs hely egy tűnek sem köztünk, lássa. Hiába, hogy maga éves szegődvénnyel van, mint mi, mit csináljunk? Meg aztán tudja, van aki nem szereti, ha annyian néznek a szájába és ágyába mindig, mint nálunk a kisistállóban. Hát ha maga ilyen ember, hiszen legény, akkor itt jobb. Széna, szalma van elég, hogy ne fázzon meg, és itten csinál magának olyan külön kis pucikot akárhol, amilyen jólesik.

Hm! Ebben igaza is van tán! - gondoltam magamban. De persze hangosan így szóltam:

- Hát e pedig nem Istennel való hely, a nyavalya jöjjön a portájukra és falujokra! De majd meglátjuk.

Azzal csakugyan kerestem magamnak egy pucikot fenn a padláson, jól az eresz alatt. Kitakarítottam, szereztem két borvizes ládát, asztalnak, széknek. A lepedőmmel finoman megcsináltam magamnak az ágyamat. Két rossz jászolsaroglyával felpockoltam a szénát kétoldalt, hogy olyan lett a pucik, mint egy kis szoba. Még tükröt is akasztottam beretválkozásra a tetőlyuk elé. Erre elhoztam egy fél ablakot, aminek meg volt az üvegje, lejülről az istállóból. Ott csak két tuloknak sütött be az üvegen a napvilág. Azok a tulkok csak nem beretválkoznak, sem újságot nem olvasnak. Minek az üvegablak nekik? Gondoltam, ha szólnak az ablakért, hát ezt mondom.

De nem hogy szóltak volna, hanem Gábor, a kocsis, mikor feljött azután megnézni, hol kvártélyoztam be magam, hát csak bámult.

Még a többi kocsist is felhozta megnézni a szállásomat, akik otthon voltak és úgy oda voltak mind, hogy milyen ügyes vagyok városi létemre, hogy feltalálom magam egy istálló-hászján.

Erre aztán azt mondtam nekik:

- Jaj, hát, hogy nem vagyok falun se ügyefogyott városi létemre, ez azért van, tudják, mert én ugyan a városi nagyfogadóban laktam, a legdrágább szobában, de mikor eljöttem, előbb minden asztalost, lakatost, üvegest, kárpitost megkérdeztem a városban, hogyan kell egy jó szállást berendezni? Hogy addig is meglegyek itten falun a szállással valahogy, amíg utánam nem küldik ide a városi nagyfogadót.

Persze ezek olyan maflák voltak, hogy előbb még majdnem elhitték, amit mondtam. Csak aztán kacagtak meg.

Feljött a három kocsisné is a szállásom csudájára. Ezektől, ha már feljöttek, kértem egy kis lisztet és csirizzel felragasztottam szépen egy csomó képet is a szobámba, a padlásgerendák hosszán. Képes újságokból vettem ki ezeket, amibe a holmijaim voltak pakkolva a motyómban.

Hát mert mondtam, hogy akkor sok holmit szereztem, ameddig Sománéval laktam az olajtörőben.

Na, ez megment estig. Rámjártak az egész udvarból, mint a panorámára.

Az egyik kocsisné elmondta a nagykonyhában a Kasos lányainak, a kisasszonyoknak is, ahogy ők hívták ezeket a falusi fruskákat, hogy milyen szállást csináltam.

Ezek is feljöttek ketten megnézni a szobámat.

Éppen el voltam a kert végében körülnézni, mikor feljöttek ezek a kisasszonyok. Ott leltem őket, hogy a két tucat kártyámat keverik össze a ládán, az asztalomon.

Na ezek nem nagyon barátkoztak velem. Csak megnéztek olyan ijedten és mogorván, mikor megláttak, mintha én túrtam volna össze az ő holmijukat, nem ők az enyimet.

Nem is szóltak semmit. Alig köszöntek a jónapomra. Mindjárt elmentek.

Csak lejülről az istállóból hallottam, hogy vihognak már rajtam, a kocsisnékkal. Igy szoktak az ilyen libák.

*

Tudom, éppen egy szombatnap volt.

Szombatnap az a nap, mikor a szegény ember jókedvű. Ha napszámot kap, ha hetibért, másnap vasárnap pihenhet. Hát szombaton este mulathat, ha módja van rá.

A vasárnap már nem olyan vidám nap, mint a szombat. Mert vasárnap után a hétfő jön, a dologgal és aki vasárnap mulat, annak rossz menni másnap a munkába gaborgyásan.

Elég az hozzá, hogy a kocsisok, ahogy az öreg kocsis kiadta a bérüket, rögtön pálinkát hozattak a korcsmából és aztán ereszd, hogy menjen!

Odaültek a kisistálló elé. Az egyik elővette a furulyát. A másik dorombot hozott elő. Ittak, danoltak, olyan lakadárét csaptak, hogy netovább.

Az asszonyok is velük ittak és vihogtak. Egyik eljárta a ropogósat, a másik a kopogósat, a harmadik a csapdosót. A többi tapsolt, kurjongatott neki.

Persze Gábor utánam is eljött és elhívott oda közibük.

Vissza nem utasíthattam, mert: mi dolgom mondjam? Bepótoltam hát én is a pálinkába és odaültem velük.

Jobb szerettem volna pedig a padláslyukból nézni őket, hogy mulatnak. Mert nagyon tetszett nekem.

Igy, köztük, úgy ültem mint a mafla. Se egy nótát, se egy táncot nem tudtam. Csak elvettem a kedvét annak is közülök, amelyik rám nézett, hogy bámulok, mint a rosszul savanyított ugorka. Hol tanultam volna? Hát a városban, a butikokban, korcsmákban, ahová én jártam, nem tudnak ilyen szépen mulatni, mint ezek a mokányok, mondhatom. Pedig némelyik a bércről jött le egyenesen, a havasi legelőkről, ahol hónapszámra nem látott embert, csak fát, meg sziklát, meg farkast. Mégis különbül táncolt és danolt együtt a társaival, mint a városban egy szolgabíró.

Csak az igaz, ami igaz. A városi emberek, ha urak, ha tekergők, ha az első banda húzza nekik, ha a ragyások, egyebet se tudnak, mint egyik jobban ordít és húzza a nótát, mint a kántor, csak hogy az ő hangja halljék. Meg aztán legfeljebb törnek-zúznak és a cigányok fejéhez vagdossák az üvegeket.

Ezek a mokányok itten vigyáztak mindig, hogy amelyik elugrott danolni és táncolni, a többi csak segítse, rikkantással, vagy tapssal. Mert aztán sorra-mindre rákerítették a sort, hogy eljárja a magáét.

Igy engem is eléfogtak, mit tudok?

Na, mert már volt nekem is egy kicsi a fejemben, hát nem akartam hagyni magam.

Táncolni persze nem kezdhettem. Amit én tudtam a városból, a hopszpolkát csak nem járom el ezeknek itt, hogy kiröhögjenek. Hát azt mondtam:

- A városit úgy sem tudjátok húzni a talpam alá, hát úgy meg én nem járom. De ha kell, énekelek nektek egyet.

Azzal rákezdtem erre a nótára, amit éppen egy faluból való tekergőtől tanultam, hogy:

Öreg anyám pendelye
Sövényre van terítve,
Öregapám őrizte
Hogy a szél el nem vitte.
A szél el nem vihette,
Mert a folt nem engedte.
(Sej!) Rajta csak a cérna
Meg a folt
Három forint
Áru volt.

Na ez a nóta tetszett nekik. Még egyszer el kellett énekeljem. És kettő már meg is tanulta belőlük. Egyik asszony is. A furulyás is megtanulta.

Egy jó darabig mind ezt énekeltük.

Azután még akartak hallani tőlem más nótát is. De már hirtelenében nem jutott eszembe más olyan jó nóta, amit itt eldanoljak. Hát húzózkodtam, hogy: majd máskor.

Igazis, hogy közben a két legfiatalabb kocsis összeszólalkozott.

Egyik felugrott és leköpte a másikat. Erre az is felugrott és letakarított egy csárdást a másiknak.

Hát akkor az első rögtön a csizmaszárának kapott és a kacorját rántotta elé.

Az asszonyok, lányok már visítottak, hogy kiontja egymás belit ez a két vadmarha.

De szerencsére ott volt az öreg kocsis.

Ez egy fehérhajú öles ember volt. Az arca olyan piros volt, mint egy pólyásgyereknek. És a hosszú fehér hajába egy nagy körfésűt viselt, mint a városi lányok közül némelyik.

Az ember nem is gondolta, hogy egy ilyen vén ember ilyen könnyen mozog.

Csak megkapta az egyik legényt a nyakánál, a másikat mellbe ragadta. Megrázta őket, mint Krisztus a vargát:

- Az anyátok keservit!

Azzal összecsapta őket, mint a tököt. Meg széjjelrántotta. És az egyiket ide csapta a fal tövibe, a másikat oda a kerítés aljába.

Na, ez különb rendet tudott itt a népe közt tartani, ez az öreg Gyuri bácsi, mint akár tíz csendőr.

A fehércseléd már mind kacagott és kiabáltak, hogy üljünk vissza mulatni.

A két verekedő legény pedig meg se pisszent. Csak úgy morgott egymásra és törülte a térdét a portól, ahogy feltápászkodott.

Mindjárt mondták is nekem ottan, hogy az egyik lányért veszködnek mind a ketten, a faluból.

Az egyik legény dicsekedett az elébb a másik előtt, milyen jóban van ő a lánnyal. Erre a másik legény a lányt «kocának» nevezte. Itt kapta aztán a csárdást a képére a másik legénytől.

- De sohse ess kétségbe! - mondta nekem Gábor: - A mult héten én is dicsekedhettem volna. Ez olyan kislány. Ha akarod, még te is dicsekedhetsz vele.

- Én nem hasíttatom fel a hasamat egy fehérnépért sem! - mondtam erre Gábornak: - Csak a frányának kell olyan szoknya, amit kacorral őriznek.

- Nahát pedig kalamajka mindig van, ha fehércseléd után jár az ember, ha csak valaki nem nyálas és el nem szalad! - feleli nekem Gábor.

- Akkor rossz rend van itt falun! - mondtam erre: - Ha a városban nálunk is mindért kacorra menne az ember ahány kedvese van, akkor így szombat este úgy nézne ki a város, mint a vágóhíd.

- Már pedig itt így megy! - szólt Gábor: - Még a fehérnép se szereti az olyan legényt nálunk, amelyik nem veri be érte a másik fejét. Van amelyik erre is uszít. Még megláthatod.

Láttam ezen a mokányon, hogy egy kicsit már a pálinka is akar ijesztgetni engem, a fejéből. Henceg itt nekem!

Hát nem mondom, csudára takaros volt nem egy ezek közül a falusi cefrék közül és biztosan észrevette rajtam, hogy ugrál a szemem feléjük, mint a csíz a kalickában. De hát csakis eszembe jutott, hogyan ütötte agyon az én Kukuj szusztársam a városban egy lányért azt a kotrót, a szemem láttára. Azért eléggé megrettyent az inam a Gábor ágálására mostan.

Csakhogy ne hagyjam magam mégse egy falusi mokány előtt, ezt mondtam:

- Jó-jó, hátha úgy volna itten nálatok ezzel a verekedéssel, ahogy mondod, akkor csupa holtember maradna a fehérnépeknek köztetek. Én pedig úgy ismerem a fehérnépet, hogy utána megy az olyannak is, aki ijedős, csak értsen a szaván. Majd én egy ilyet keresek magamnak. Nem olyat, amelyikért a társamat kell elébb meglékelnem kacorral.

Na aztán itt megint elkezdte a furulyás és tovább danoltunk és rúgta a port, amelyiknek kedve volt.

Az istálló falára kiakasztottak két szekérlámpát is, mikor beesteledett. Az asszonyok vacsorát hoztak.

Mulattunk na, jól, egyszóval. De én csak nagyon módjával ittam. Inkább volt a kocsisok közül olyan, amelyiknek megártott a tütü. Az aztán eldöglött valamerre, vagy bevitték az asszonyok. Volt olyan is, amelyik megelégelte a dalidózást és azért feküdt le. Kivált az asszonynép szállingózott el tőlünk lassan.

Elég hozzá, hogy a végin már csak alig öten maradtunk együtt az istálló előtt.

Az öreg Gyuri bácsi, egy másik öreg, akit Hertye bácsinak hívtak, mert heregve beszélt (majd mindjárt megmondom miért). Aztán egy fiatalabb kocsis. Ez volt a soros az istállóban. Ennek kellett vigyázni a jószágra, etetni, itatni. Mert itt olyan rend volt az öreg keze alatt. A soros nem ihatott csak módjával. Ha kámforolt volna, az öreg úgy elpáholja, hogy ép csontja nem marad.

Hát ezek maradtak csak ott. Na és én, meg Gábor.

Csak úgy csendesen csak a számat tátottam ott arra, amiket ezektől hallottam.

Ezek mind a havasokat, a rengeteg erdőket, bérceket járták valaha lovakkal, juhokkal. A medvékről, farkasról, vadkecskékről úgy beszéltek, mint mi a városban a kutyáról, macskáról, tyúkról.

Az öreg Gyuri bácsi ott mesélte el, mikor fiatalabb korában csángó lókötőkkel volt társ. Hogyan hoztak el egy ménest, valami borzasztó nagy vizek mellől, hét nap hét éjjel, mindig nyeregben. Fele a ménesnek lopott ló volt és muszkák, oláhok, törökök, akik a fejüket borotválták és szakállt hagytak, meg még kutyafejű tatárok is, hogyan ólálkodtak a nyomukban és üldözték őket olyan hosszú puskákkal, mint a boglyakarók.

Na aztán rá elkezdte a másik öreg. Az juhok mellett is volt, havasi karámban. Hát mit csináltak télen, mikor a havason a forrás úgy befagy a tűz mellett is, hogy mindig ki kell ásni reggelre a jégből. És aztán, mikor a nagy hóesés jön, borzasztó zegernyék, hát hogyan is kell akkor egész éjjel körbe terelni a nyájat, hogy letapossák a havat, be ne temesse őket. És hogy járnak a farkasok! Hogy ugranak fel két öles fonott kerítésre. És a nagy lompos juhászkutyák hogy esnek nekik, nemhogy félnének tőlük, de a kutyák tépik szét a farkasokat, úgy hogy sokszor a bojtárok kergetik el a farkasokról a kutyákat, hogy hasznát vehessék az irhájuknak. Mert a bojtárok is agyon tudják hajítani baltával a farkasokat, mikor beszorultak a karámkerítésbe. Van olyan bojtár, aki egy legyet kettévág a falon a baltájával, úgy tudja hajítani, hiszen egész életén keresztül a kezében van a balta.

*

Ilyeneket meséltek, hogy csak meresztettem a szemem.

Ne is mondjak egyebet. Az az öreg Hertye bácsi azért hertyegett úgy, mert megölelte a medve. Mindenki mondta.

Váltig kértem, hogy beszélje el, hogy: hogyan történt ez? Nem akarta.

Mert azt mondta, hogy már azt annyiszor elbeszélte fűnek-fának, hogy a szája görcsöt kap, ha elkezdi újra. Tudja itt mindenki! Meséltessem el magamnak akárkivel, hogyan birkózott ő a medvével.

De hát már ha akartam volna is ezt, arra se lehetett módom.

Mert eddigre már a két öreg is megelégelte a tanyázást. Mentek lefeküdni.

Gábor is ásított és nyujtózással ropogtatta a csontjait: hogy ő is lefekszik. Hát csak a soros kocsissal maradhattam volna.

Annak meg éppen a nagyistállóban akadt dolga a bivalyokkal. Mert volt az is itt három pár. Az egyik a borjára döntötte a rekeszdeszkát és megvadult ettől, a láncán. Bőgött. Veszkődött!

Egyszóval azt gondoltam, nekem is elég lesz már. Megyek aludni.

Felmászok hát a hászjára, amíg a soros kocsis a megbolondult bivalyra akkorát vágott egy nagy karóval, hogy úgy szólt, mint a kincstári banda nagydobja, végig az istállón.

Felmászok a pucikom felé eső padláslyuknál és vigyázva megyek a sötétben a pucikom felé, mert sorban a szénáshájsza közepén egyre-másra volt a padláslyuk, ahol a szénát eresztették a jószágnak a jászol-saroglyába. Lebukhattam akármelyiken.

Gyufát nem mertem még gyujtani. Mert hallottam a regulát, hogy a szénapadláson csak istállólámpával lehet járni. Gyufát, pipát el! Mert megrak az öreg Gyuri bácsi. Azt hittem, ezt megtartják itt mind. Hogy a veres-kakas ne szálljon az istállókra.

Holdvilág volt künn egy kicsi. Csillag elég. A padlásablakon is jött be annyi világ, hogy megtaláljam az ágyamat és levetkezhessek!

Sündörgök hát lassan, a két kezem magam előtt, a padláson, az ablak-világ felé, ahol a pucikom van.

Nem is nézek a lábam alá. Úgy, hogy rálépek a vackomra, amit szépen megvetettem a délután magamnak.

Egyszerre majd a hideg nyavalyatörés ér ottan.

Először szinte azt hittem, mint már mesét hallottam ilyet, hogy az ágyam vált elevenre és az ugrik a lábam alatt egyet. Mi az istenhét-csudája.

Puha embertagra léptem? Ember fekszik itt a vackomon?

Már látom is a setétes pucikban, hogy ott fekszik valaki lenn. Éppen a hasára léphettem. Mégse mozdult. Tán nem holt?

Úgy futkosott a hideg a hátamon végig, mint a gyik a kövön, mikor lehajoltam, hogy: nézzem, hát holt ez?

Dehát szuszogott. Csak nem ébredt.

Már gondolom: regula ide, regula oda, gyufát gyujtok, ki feküdt az ágyamba.

Azzal sirc-serc!

Nézem.

Csakis egy ember. Látom fiatal. Olyan húszéves kölyök. Megrázom félkézzel. A másikkal vigyázok a gyufára:

- Hé koma! Ki maga? Ezt az ágyat magamnak csináltam!... Na mi az? Nem érti?... Nem ért magyarul?

A gyufa már a körmömre égett. Alig tudtam elmorzsolni a parazsát. Gyujtanék már másik gyufát. De minek? - gondolom. - Hiszen csak láttam a szememmel, hogy ki volt nyitva a szeme ennek a fiúnak. Nézett rám. Csak nem szól ... Részeg tán? ... Akkor is! ...

Belerugdosok hát gyengén:

- Hé földi! Mozogjunk! ... Nem ért engem? ... Mit keres az ágyamon?

Dehát hiába beszélek neki. Hiába rázom, rugdosom. Meg se nyikkan.

Gyujtok másik gyufát. Úgy világítok a képébe és szólítom. De csak bámul rám... Szimatolom: érzek-e rajta pálinkát? ... Nem! Semmit.

Utoljára is csak egyet gondolhatok: ez hülye!

Megrántom a kezétől. Felrántom ülve. Ha jól látom, vicsorog rám. Nem haragszik!

De hát mit csináljak veled? Az istenjankódat! Ölbe vigyelek el? Hova vigyelek? Ki vagy? Mi vagy?

Megyen én lefelé a soros kocsishoz. Hagyom addig itten ezt a hülyét.

(Folyt. Köv.)