Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 5. szám

Pap Károly: LIDI

Miután cudarkodásaim miatt mindenki elfordult tőlem a családban: Lidivel, a szolgálónkkal szerettem volna barátkozni. Délután, mikor szüleim nem voltak otthon s testvéreim játszottak: lábujjhegen kilopóztam a konyhaajtóhoz. Nehogy szégyenben maradjak, előbb csak a kulcslyukon keresztül leskelődtem Lidire s bele-belezümmögtem a kulcslyukba. Nem felelt rá semmit. Akkor nagyot ágaskodva, nehezen kinyitottam a konyhaajtót. De még nem lestem ki rajta. Hallgatóztam. Majd óvatosan tágítani kezdtem az ajtónyílást, hirtelen ki-kidugtam a fejemet s gyorsan visszahúztam. Lidi ott ült az ablak mellett és varrogatott. Nemrég még sokat gonoszkodtam vele, s most, hogy a multat feledtessem, barátságosan s hívón nevetgéltem feléje.

Ő csak varrt. Lógatta a tű felett nagy, csontos, szeplős arcát, mintha se látott, se hallott volna. Most már egészen kinyitottam az ajtót, kiálltam a küszöbre, aztán lassan nekiindultam. Körüljártam nehányszor s úgy lestem. Nagy, csontos arcán, kemény kék szemében semmise rezdült. Szólítgatni kezdtem: Lidi te ... Lidi te .. - s úgy keringültem körüle, mint valami udvarló galamb, mindenféle hangokkal.

Végre rámemelte a tekintetét:

- Hiába is hízelkedik! - mondta nyersen, - persze, hogy most már mindenki megunta a cudarságait, jó volna a Lidi is! - s megint munkájába mélyedt. Én még néztem.

Jó időbe telt, mikor megint megszólalt:

- Mit akar velem? Tőlem nem kaphat se játékot, se süteményt! Ha meg gonoszkodni akar, apja mondta, hogy csak verjem meg! Hát én meg is teszen!

Megint hallgattunk. Tűje járt. Én lassan megszólaltam:

- Nem akarok én tetőled ... semmitse ... Csak nézlek ... Azt csak szabad?

- Azt megteheti, - felelte.

Megint dolgozott, s én bámultam.

- Te Lidi, - kérdeztem. - szeretsz te itten minálunk?

Hallgatott.

- Mert én nem szeretek itten minálunk...

Keményen nézett rám:

- Nem ám! Mert most már kiűzik magából az ördögöt! Hát nem szeret itten! De ilyen ördögnek sehol se volna jó ám! Mikor ekkora volt, én ringattam! Még a tejemet is odaadtam, mert dajkája is voltam, aztán mégis mindég csak gonoszkodott velem!

Gyanakodva hallgattam. Nem emlékeztem arra az időre.

- Nem is igaz, - kiáltottam, - hogy te úgy ringattál, meg a téj se igaz, csak úgy mondod! Még sohasem mondtad!

- Hát mit mondtam volna? Egy ilyen ördögnek míndegy az, hogy ki tejét szopta! - S megint dolgozott.

Fürkészve néztem. El se tudtam képzelni, hogy valaha kisebb is voltam, olyan kicsi, mint azok, akiket kocsiban tologatnak. Zavartan, sandán mosolyogtam Lidire.

- Úgy fogtál te engemet, mint Oluska a babát? - s mutattam neki, ahogy Oluskánál láttam.

Nem is felelt.

- S olyan kicsi voltam, mint Oluska babája?

Megint nem felelt. Hitetlenül, hangosan kacagtam.

- Mit kacag? - mondta Lidi. - Mit tudja maga, ki volt, meg micsoda? Nem volt még akkor magának semmi esze! Most sincs, de akkor még csak szopott és aludt! Mikor úgy elnézegettem, nem hittem volna, hogy egy-két év mulva máris ilyen ördög váljék magából!

Arca csöppet se változott. Megint varrt, hallgatott. Én meg kezdtem ingadozni magamban.

- Te Lidi! Mondd, hogy Isten bizony igaz, akkor elhiszem.

- Akár hiszi, akár nem, - felelte, - megkérdezheti apját, anyját. Úgy látszik, mégis igaz, - gondoltam.

Hirtelen azonban eszembe jutott valami s kacagtam:

- Á! Nem is igaz az egész! Te nem adhattál nekem tejet, mert te szegény vagy! Anya maga mondta! Nem szabad tőled semmit sem kérni, mert te szegény vagy, neked is kell, amid van!

Lidi rámvetette a szemét, mintha gondolkodott volna.

- Nem úgy adtam én azt a tejet, ahogy maga gondolja. Nem pénzért vettem én azt!

- Hát hogyan? Hogyan vetted?

- Hogyan vettem? - kérdezte. - Innét e! - s a mellére ütött. -

A kicsinyek innét kapják a tejet, nem a boltbul!

Néztem a mellét, ahová ütött. Nem láttam ott semmit. Nem értettem, hogy lehet ottan téj.

- Ha azt akarod, hogy elhigyjem, - mondtam, - mutasd meg nekem, ott azt a tejet! - s melle felé mutattam. - Adjál belőle most is nekem tejet! - s melle felé mutattam. - Adjál belőle most is nekem tejet, ha ottan igazán van!

Jó ideig nem válaszolt, aztán hirtelen, kurtán mondta:

- Már nincs! Mit akar? Maga itta ki!

- Akkor mutasd meg, hol volt!

- Ördögöt mutatom! Eleget látta, amíg szopott!

- Akkor semmitse hiszek neked!

- Úgy is jó, - felelte s tovább varrt.

Én közelebb mentem hozzá. Megérintettem a l ábát. Hagyta. Akkor egészen megfogtam a lábát. Átöleltem. Éppen a térdéig értem, ahogy ott ült. Most azonban megrázta a térdét.

- No csak sipirc! Hiába is hízeleg, nincs már se tej, se tömlő! Ami volt, mondom, kiitta! A tömlő meg elszáradt, elvitte a hó!

Én simogatni kezdtem a térdét. Felágaskodtam rá, s odafektettem az arcomat csontos térdére.

- Mutasd meg, - könyörögtem, - no mutasd meg! Hogyan adtad nekem a tejet? - S hogy még jobban tessek neki, elkezdtem őt magázni.

- Mutassa meg, kérem szépen, Lidi, - s néninek neveztem.

Se mozdult, se szólt.

Akkor a térdei közé akartam befurakodni s így akartam valahogy felnyúlni oda, ahol a tejet mutatta. De ő csak összecsukta térdét keményen.

- Hagyjon már dolgozni! - mondta. - Aki nem hisz, az úgyse érdemli meg, hogy megmutassák neki!

Feszegetni kezdtem a térdeit. Hiába, nem engedett. Csak nézte erőfeszítéseimet, magosról, szoborszerűen, csontos arcával, kemény kék szemével. Kegyetlenül. Nyersen nézte, én meg csak tusakodtam térdei körül, rövid karjaimat melle után nyújtogattam, izzadtam ,piros voltam, nyögtem. Néha engedett egy kicsit, de csak azért, hogy becsapjon, aztán annál keményebben zárta össze a térdét. Egyre veszettebbül erőlködtem, s bámultam arcába. Nem tudtam leolvasni róla semmit. Nem látszott rajta, kínozni akar-e, visszaadni gonoszkodásaimat, vagy valóban nincs is ott semmi téj, talán sohse is volt, csak hazudozott nekem, s nem akarja, hogy rájöjjek...

Belefáradtam a sok erőlködése. Megálltam lihegve. Valamicskét összébbhúzta két szemét s úgy nézte lihegésemet, hosszasan. Aztán hideg, kemény szájáról, mintha letisztította, törölte volna azt, amit magában gondolt, s amit nem akart kimondani.

- Elég volt már, ugye? - kérdezte, - ehhez még nőni kéne egy kicsit! Megállj csak kicsit, galambom! Fogod te még eleget feszegetni a lányok térdeit! Fogsz te még eleget gonoszkodni velük! Az ilyen úrfinak úgyis ez az első dolga, ha megnő! Az ilyen ördögnek!

Aztán megint varrogatott. Kérlelni kezdtem. Megígértem neki, hogy sohasem csúfolom többé baka-bakával. Nem fogom csipkedni a talpát, ha térdepelve a konyhát mossa majd; sohase ugrok többé a hátára. Aztán nem mázolom fel többé fekete fénymázzal a tűzhely falait, s a smirglivel kicsillagozott edényeit nem fogom hamuval bemocskolni. Csak engedjen be, legalább a térdei közé, legalább onnét hadd nézzem meg, honnét adta a tejet!

Csak hallgatott. Fel sem emelte már a tekintetét.

Most hirtelen eszembe jutott a szék. Volt még egy a konyhában. Odacipeltem magamnak nagynehezen Lidi mellé. Ő hagyta, hogy felmásszak rája nagykeservesen. Onnét akartam az ölébe ugrani. De ahogy ugrottam: elkapott, visszatett a földre s minduntalan jól megrázott. Vagy ötször is megpróbáltam. Mindég hagyta s keze, szeme sohsem lágyult meg.

Már támolyogtam; elestem, hasmánt néztem fel rá. Hátha segít. Nem mozdult. Felkuporogtam s úgy bámultam. Csak varrt. Neki akartam rohanni a lábainak, dühösen. Egy kezével feltartott s most nyersen kicsit kacagott magában. Aztán felemelt s gyorsan visszavitt a szobánkba. Letett a szőnyegre, s szó nélkül rámzárta az ajtót.

Testvéreim még mindig játszottak. Egy ideig dörömböltem keservesen... Aztán azzal vígasztaltam magam, hogy semmitsem hittem el abból, amit a Lidi mondott...