Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 2. szám · / · Figyelő · / · Vers

Halász Gábor: Te meg a világ
Szabó Lőrinc új verseskötete Pantheon (Kner-nyomda)

Költő, aki a legnagyobb igényekkel lép az olvasó elé. Verseit a legmagasabb feszültségre kapcsolja, a felvevő készülékek dolga, elég erősek-e az áramkörbe kapcsolódni. A megnyilatkozás isteni közönyét senkinél sem éreztem még oly tisztán, mint nála. Az alkotókedv lehet felszakadó gazdagság, kibuggyanó élmény, szinte tárgytalanul áradó ritmuskészség -vannak született dalolók, mint született elbeszélők -, lehet gőgös esztergályosmunka, kiváltságos lélek és vájt fül fényűzése, lehet megmutató gesztus, a gyónás édes gyönyöre, lehet próféta ösztön, uralomvágy az áhítatos tömeg felett és lehet süket, makacs, befelé fordult kíváncsiság, önemésztő nyugtalanság, mélyére járni a magunk rejtélyének, tetten érni az idegek vibrálását, az átrebbenő hangulatot, az érzékek rohamát, a melankólia tespedt kényuralmát, a gondolatot, amely hiú gőgöt ad és amelyen tönkre lehet menni, keresni az okokat és célokat abban az oktalan és céltalan mechanizmusban, ami a lelkünk. Szabó Lőrinc minden verse izgalmas utazás a belső végtelenben; kalandos expedició magáért a fölfedezésért, az önismeretért, legbensőbb magánügy, mégis bolygatott szívvel veszünk részt benne mindnyájan, én, te meg a világ.

Az egyéniség és a kollektivitás viszonyáról sokat vitáztunk az utóbbi időben és sok jó fogásunk is volt, amíg a fogalmak durva hálóját feszítettük ki. Milyen kicsinyes és mesterkélt az ellentét, ha a nagy mű igézetében oldódik fel! Az egyéniség mindig megharcol korával, akár követő, akár ellenző, a lomha történeti erők az ő testén keresztül csapnak össze, kisajtolják belőle a részvétel fájdalmát és lehet-e nagyobb tanuságtétel a «korszerűség» mellett, mint ez a fájdalom?

Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

A felsorolás keménységéből, lefojtott izgalmából kiszökő lírai fordulat (acélból kipattanó szikra) a művészi siker csalhatatlanságával ad számot a küzdelemről; az egyén örök evaziója, tehetetlen dörömbölés a világ börtönfalán, korokfeletti dac és korszerű megalázottság zsúfolodtak belé a végső sikolyba, az elvont probléma megkapta egyetlen versbeli értelmét, a hang bűvös igazolását. A költő állástfoglalt; csak az értetlenek latolgatják, milyen irányban. Kifejezte magát - és az értők szabadkőmíves csapata csillanó szemmel avatódik be a nagy titokba. A költő világnézete a jó vers.

Mégis Szabó Lőrincet ezernyi láthatatlan gyökérszál köti a mához. Nem elkésett széplélek, aki fáradtan melengeti énjét, nem epigon, akit az áramlás a partra sodort és tehetetlenül nézi a tovazúgó habokat; a hangját hallom és már tudom, hogy nemzedéktársam, akiben nem az a fontos, hogy helyesel vagy ellentmond, hanem, hogy ugyanarról beszél, amiről én. Közös élmény és hasonló fogalmazás a fiatalok örök előnye a készek felett, akik már kiforrták a maguk egyéni világképét. Nincs nagyobb egybefogó, mint a keresés. Ha csak a legszembeszökőbb tulajdonságait veszem számba a stílusának, keménységét, a díszektől lefosztottságot, az érlelődő gondolattal együtt fejlődő mondatot, a rövid, csattanó kérdéseket, a bámulatos tömörítést, amellyel a szétágazó, százfelé utaló indulatot gnómikus formába fogja, nem a régi, goethei bontakozó periódussal, hanem lökődő, egymásba kapaszkodó mondattagokkal, amelyek ugy zuhognak elénk, mint a verdéből frissen kihulló pénzdarabok, érzem, hogy mint a prózában Kassák, a versben Szabó Lőrinc a híd az impresszionista tegnap és a határozott ma között. Régi modorának ziláltáságából már csak a feszültség maradt meg, nyugtalan, tornyosuló körmondatait a mellérendelés merész szárazsága váltotta fel, vagy szinte mérnökileg megszerkesztett összetételek, például az «Egy egér halálára» dómszerűen kiépülő sorai. Ilyen mondatok: «A tudás unalom; az újat - csak a kezdet találja újnak - egy darabig», ilyen kérdések: «Mi közöm az olyan világhoz, - amelynek hozzám nincs köze?» borotvaéles hídon járnak a teljes igénytelenség és a raffinált stílusizgalom között. Szabó Lőrinc művészete azonban éppen az élére állított helyzetekben egyensúlytartás.

A nyelv árulkodóbb a költő egyéniségére, mint a mondanivaló. Mindnyájan jól ismerjük a benyomást, ha nehezen tudunk is számot adni róla, amellyel sokszor egyetlen sor színe, ritmikus lélegzetvétele, tagolása belénkszívódik, mélységesen jellemzőn a poétára, megkülönböztetve őt mindenki mástól; ugyanaz a versképlet fogalmi tényeken, kedvenc szókapcsoláson túl legbelsőbb szerkezetében is egyéni, a versszerűség más-más íze alig megragadható elemekből szövődik össze, amelyekben ott bujkál a lélek minden jellegzetessége. Szabó Lőrinc «versszerűsége» az értelmi pontosság: éles fordulatok, biztos meghatározások, kegyetlen világos képzetek kapnak költői színt, könnyű, ideges, hirtelen félsorokkal lecsapott formáiban. Sohasem fejteget, mint a Komjáthy-típusú gyanús bölcselkedő lírikusok: végsőkig töményítetten szakad ki belőle a gondolat, a kiviselés gyötrelmétől keserű mondatokban. «Valamit keres, én őt keresem. - Mint a zene. - testtelen bűvös bujaság - előttem a szelleme», «Lelkéből nem jut más nekem. - csak ami gyerek» - beszél az asszony a párjáról és kell-e több lélektani magyarázat s több panasz asszonysorsról, asszonyi szerelemről, mint e szaggatott sóhajok?

De a pontosság mellett egy-egy feldobódó jelző, hasonlat, kísértetiesen érzékletes kép figyelmeztet a lélek mélyebb és örvénylőbb rétegeire. Ha ezt olvasom: «Mint héjj az almát, borít a magány», «...tört-szárnnyal hull vissza a szem madara - a néma testre», szinte tapintom a testi valósággá lett érzést. A halál gyermekünk, «ki húsunk vak terein át - rejtelmes geometriák - kezével építi magát», hogy megszülessen, az anyag az anyánk, jóságos csoda, a fa máglyára dobja testét értünk, a vas karjai nem únják meg házunkat tartani, a lélek oktalan fájdalma féreg, bolond sebész, aki sohasem pihen, a test rózsaszínű sár vagy fülledt, szomjú táj, belsejében a tüdő szivacsbarlangjai és a vér, a «bolond vízesés - föl és alá kering a tűzpiros erekben.»

Ahogy a kemény nyelvi bilincs leköti a gondolatot, amely terjenghetne és szétesne különben, az érzéki kíváncsiság levonja képzeletét a hűvös magasságokból. Talán az egy Donne-on, az angol barokk nagyszerű alakján kívül, nem ismerek költőt, akiben ösztönélet és kutató értelem oly intenzív együttélésben volna meg, aki az érzékelés gyönyörét oly tudatosan tudná végignyomozni és a tudat titkaiba olyan testi borzongással merülne alá, akinek a test, a magáé és a szerelméé, olyan érzékszerveibe és idegrendszerébe felszívódott valóságot jelentene, mint ő neki. «Testem, hazám - te vagy egyetlen birtokom, - te vagy a földem és az ország.» Donne így hajol meztelen kedvese fölé: «Oh my America! my new-found-land, My Kingdom, safeliest, when with one man mann'd, My Mine of precisous stones, My Empery, How blest am I in this discovering thee!» A Testem, Testünk titkaiból, Két sárga láng, A belső végtelenben narcisztikus világát, a Meg fogok halni, a Tenger érzéki képeit végletekig fürkésző, intellektuális képletet alkotta meg. Csak értelmi lény érezheti ennyire a testiség csodálatos exotikumát, szenvedi csontját a hús marcangolását, a visszahulló vágyat, a megalázó kéjt.

Egymást szüli hát és egymást tartja féken elvonatkozás és konkrét szemlélet. Az indítás mindig - nemcsak az erotikában - az érzékeké, de a közvetlen élmény kicsiráztatja és magába olvasztja a kommentárt; a szentjánosbogár, a mosztari tücsök, a hajnali rigók, a döglött kis egér, az ablakán bekandikáló égdarab, az egész természet, csak pillanatokra öltenek testet önmagukért és nyomban telítődnek a közéjük sodródott idegzet kisugárzásaival Jól ügyeljünk, ez nem Ady szimbolikus természetduzzasztása, amelynél csak ürügy a kép a kitáruló egyéniségnek - Szabó Lőrincben őszintébb a benyomás - és nem Illyés Gyula lágy ringatózása az emlékektől felcsapott hangulathullámokon; nem ürügy, nem alkalom, legkevésbé látványosság számára a környező világ, hanem beözönlő ingerek szövedéke, a bőr, szem, fül folytonos élménye, örök izgatószer. Ahogy a szobába ömlő napsugár csillogtatja, táncoltatja a porszemeket, úgy kavarja, világosítja a befogadott impresszió a lélek ezernyi nyüzsgő indulatát.

A környezet kényszere alatt mégis féltékenyen őrzi függetlenségét és magányát. Szabó Lőrinc egyéniségének alapja vad, keserű önzés. Minden ő érte van és minden ellene; minden külső dolog az alattvalója és ellensége. «Mi nékem a világ nélkülem?» - kérdi gőggel, de a gőg magában hordozza a kétségbeesést. «De hol az a csók? az a feledés? - szépség, akármi, hol?» Egyedül van, egyetlenegyként és árván, mint az isten, hiába rejtőzik mélyre, magába, hiába készül új lelke, acél, hiába veti meg az idegent, hiába a kényúri szerelem, a testi mámor, a gondolkozás ópiuma; a lélek gyötrődik, vesztét érzi, mint egérfogóba szorult egérnek, nincsen menekvése. Szabó Lőrinc a legnihilistább költőnk; tétova érzelmei hasztalan keresnek fogódzót, az ész nyugodt fölénye csak percek vigasza és önmagát rombolja le, a tudás éppoly kevéssé kielégítő, mint a hit. «Szivárványos Fény? mit érek vele? ... akár - te vagy az uram, akár a homály - tehetetlen agyam valami hit - zsákmányba marad: ott lesz rab vagy itt.» A lázadásnak és a robotnak egyformán nincs értelme, a megnyugtató csupán a halál semmittevése.

Könnyű lenne a nihilizmus csődjét fejére olvasni, ha költészetéből nem szólna mégis érett harmónia, feloldó béke hozzánk. Egyszerű volna idejét mult érzelmeket emlegetni, ha a vívódás, csüggedés, kétely nem rejtőzne örök teherként harcos fiatalságunk mélyén. Hálás lehetne felelőssé tenni őt az elhanyagolt tömegekért, ha a tömeg felelősséget érezne a mi lelki épségünkért. Amidőn magára maradt és látszólag mindent elveszített, megtalálta a tehetségét, legegyénibb, legmegfelelőbb hangját. Próbált felolvadni a világban, síkraszállott az emberiségért, átkozta a pénzt, üvöltötte a nyomort, akarta a tettet és a nagy költészet váratott magára. Nem mintha a tévelygése haszontalan lett volna, szükség volt a kerülőkre is. És most, amidőn az utolsó kötet biztos menstvárából visszatekintünk a megtett útra, itt is, ott is felfedezi szemünk a rejtett irányjelzőket, amelyek mai maga felé mutattak. Legközelebb állott - különös - tíz év első kötetében. (Föld, Erdő, Isten.) A természet még ízesebb volt számára, pihentetőbb, békítőbb, de már zsibongottak húsában az erek, a «céltalanság fájó szavai» ömlöttek ajkáról, tudta «hogy az életben akadály a lélek és a szellem» s öntudatlanság az igazi cél, önző is volt már és nihilista; néha rábukkant a nagy képre: «örök lelkem, e rémülettelen - belső szélcsönd», néha megrendítő erővel fogta el az igazi hangot: «Sok sanda bűnöm a halálba láncol - sok hiú bölcsesség, sok balga ok; - kunyhóm fölött az ősz fényálma táncol, - barátaim a fák s a farkasok». Akkor magyarázott, bőbeszédű volt, most határozott és szűkszavú lett, a nyelve színesebb volt, de puffogóbb, erőtlenebb, akkor klasszicizált, most klasszikus. Öregedett, meghiggadt; de akkor is, most is ellenzék volt, közvetlen a háború után a zűrzavarban, ma a vasrendben.

És közben - résztvett. Résztvett kora «evulúciójában», Kalibánt idézte még elég szerencsésen, fényt, fényt, fényt kívánt őrjöngő meggyőződéstelenséggel: «Fiatalság, feszülő élet és - kicsattant vágyak! erjedés» - bíztatta önmagát; a sátán műremekeit árulta: «Mérget! Revolvert! Gyorsvonat elé!» - bíztatott mindenkit. Zárt formáit, amelyekről csak most látszik, mennyire szükséglete, szétfeszítette, hajlékony, sima stílusát eldurvította (ez sem volt persze hiába, így lehetett sejtetőn kemény), rajzoló áhítatát plakátra vitte át. És a kritikus, aki hisz az utolsó évek verseinek csodáiban, itt már nem hallgathatja el aggodalmát. Mai szerencsés korszaka fejlődésképes-e a költői élmény szempontjából, vagy bármilyen mélyrehatolón is, csak állókép, keresztmetszet öntudatának különféle rétegeiről? Ha sorsa a megmaradás, talán a szárazság leselkedik reá, amelynek finom pora egyes lapokról sejtelemként és rögtön elenyészve arcunkba csap, ha kitör, esetleg újra erőszakolt és hamis lesz a hangja. Valamire, úgy látszik, mégis szüksége van még a léleknek, amelynek eddig elég volt az erő és a szenvedés.