Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 2. szám

Kosztolányi Dezső: Az elnök

Hollós István dr.-nak

Éjfél után háromnegyed kettőre szólt a találkám, a Torpédó-kávéházba.

Igyekeztem pontosan ott lenni. De nem mindjárt kaptam kocsit. Később ólmoseső esett. Kocsim ekkor csak óvatosan, lépést haladhatott előre. Egynegyed háromra járt, mikor benyitottam a Torpédó különtermébe.

Megjelenésemet fölháborodott pisszegés fogadta. Esti Kornél, aki már javában beszélt, megvető oldalpillantást lövellt felém s elnémult.

Körötte a szokott, szedett-vedett társasága, nyolc-tíz íróféle, egy-két nő. Előtte egy pohár bikavér, egy ezüsttál, abban egy pisztráng mesésen-kecses csontváza és valami halványzöld mártás-maradék.

A barátságtalan csöndben ledobtam a bundám s rágyújtottam. Valaki suttogva tájékoztatott a megkezdett történet előzményeiről.

Ma éjszaka német diákéveiről mesélt, egy előkelő, finom öregúrról, egy darmstadti, közéleti kitünőségről - teljes nevén: Baron Wilhelm Friedrich Eduard von Wüstenfeld -, aki az ottani közművelődési egyesületnek, a Germaniá-nak elnöke volt, de ezenkívül még számos más politikai, irodalmi és tudományos egyesületnek, társulatnak, társaságnak, szövetkezetnek, értekezletnek, főbizottságnak és albizottságának elnöke, illetve igazgatója.

- Tehát - folytatta Esti Kornél - ez mindig úgy történt, ahogy mondtam. Az elnök megnyitotta az ülést és elaludt. A fölolvasó oda sem ért az asztalhoz s az elnök már aludt. Gyorsan, villámütésszerűen aludt el, mint a csecsemők. Az ébrenlét pereméről egyenest az álom fenekedetlen szakadékába zuhant. Szemét lehúnyta. Mélyen, édesdeden aludt.

- A fölolvasó az asztalhoz lépett, megköszönte a tapsot, hajlongott, a fölolvasó leült, rendezgette fenyegetően-púposodó kézirat-halmát, a fölolvasó köszörülte torkát s belé is kezdett értekezésébe, mely vagy «A dinamikus lét lényegszemléleté»-ről, vagy «Heinrich von Morungen szerelmi verseiben előforduló állat- és növénynevekről» szólt, de mindez már nem vonatkozott az elnökre, aki az öntudat világából feltünés nélkül kiszökött egy nem-látható rejtekajtón, csak teste maradt ott zálogul, az elnöki székben.

- Amikor ez a fölolvasó végzett, az elnök a nyomtatott műsorból a másikat szólította a dobogóra, aztán a harmadikat s míg ezek teljesítették kötelességüket, ő is teljesítette a maga kötelességét.

- Értsétek meg: a fölolvasások s az elnök rövid időre meg-megszakadó, de azért kitartó és folyamatosnak nevezhető álma kölcsönhatásban, végzetes kapcsolatban, szinte oksági viszonyban volt egymással. Az elnök megnyitotta az ülést és szemét lezárta. Az elnök bezárta az ülést és szemét kinyitotta. Eleinte ez számomra is rejtélyes volt.

- Fiatalon és tapasztalatlanul kerültem ki Németországba. Akkor már négy évig csatangoltam külföldön a vidám és könnyed franciák között. Párizsban ért édesatyám szigorú sürgönye, hogy azonnal utazzak Németországba, ott folytassam tanulmányaimat, mégpedig csakis tudományokkal foglalkozzam, ne irodalommal, mint eddig. Sürgönyében hangsúlyozta, hogy ha nem engedelmeskedem, megvonja tőlem havi járandóságomat. Ezért-e, vagy az iránta való végtelen szeretetből, kérését tüstént teljesítettem. De máig is hálás vagyok neki, hogy erre kényszerített. Nélküle aligha ismerem meg a németeket.

- Természetesen már hallottam felülők egyet-mást. Tudtam, hogy a világ egyik legnagyobb népe, mely az emberiségnek a zenét és az elvont gondolatot adta.

«Borus és gondolattal terhelt» - amint az ő isteni Hölderlinjük énekli. Bach fugáit és Goethe sorait szoktam dudolni magamban, amikor igazán szomorú vagyok. «Fenyveserdők és hegyek közt él egy elmélyedő, szorgalmas nép - tünődtem magamban, - feje fölött a csillagos éggel s az erkölcsi világrenddel.» Szóval nagyrabecsültem a németeket. Talán őket becsültem legtöbbre minden nép között. De nem ismertem. A franciákat azonban szerettem.

- Micsoda veszteség is lett volna, ha ez a közelebbi ismeretség elmarad. Egy új világ tárult elém. Mihelyt vonatom német területre gurult, egyik csodálkozásból a másikba estem. Szájam úgyszólván állandóan tátva volt, amiből utitársaim azt következtették, hogy félkegyelmű vagyok. Rend és tisztaság mindenütt, a tárgyakban, sőt az emberekben is.

- Valami kis fürdőhelyen szálltam ki először, hogy lemossam magamról a port. Senkit se kellett megkérdeznem, hol a tenger. A söpört, tiszta utcácskákon, pontosan minden tíz méterre csinos kis oszlop állott, azon fehér zománctáblán mutató kéz, alatt a szöveg: «Út a tengerhez.» Lehetetlen lett volna jobban kalauzolni az idegent. Kiértem a tengerhez. Ott azonban kissé elhültem. A fövenyparton, a viztől egy méternyire, egy valamivel magasabb, de a többihez teljesen hasonló oszlop keltette föl figyelmem s azon egy valamivel nagyobb, de a többihez szintén hasonló fehér zománctábla ezzel a szöveggel: «A tenger».

- Én, aki latinok közül érkeztem ide, ezt eleinte merőben fölöslegesnek éreztem. Hiszen előttem tajtékzott a háborgó végtelenség s nyilvánvaló, hogy az Északi Tengert senki se tévesztheti össze egy köpőládával vagy egy gőzmosodával. Később beláttam, hogy tévedtem ifjúi felületességemben. Bölcseleti hajlamuk követelte, hogy lezárják a tételt s az eredményre rámutassanak, amint a számtan-tudós is gyakran írja egy levezés közben 1 = 1-el, vagy a logikai bizonyításban is gyakran megállapítják, hogy Péter = Péter (és nem Pál).

Darmstadtban egy kádármesternél béreltem szerény kis diákszobát. Ott is a meglepetések sora fogadott. A család kellemes volt, előzékeny, nagyon tiszta. A kádármester apja, egy öregúr, aki egyszerű embernek látszott, jóságos emberi szeretettel foglalkozott velem, az idegenből idevetődött senkivel. Esténként, amikor hazaértem, mindig ezt kérdezte tőlem: «Nos, fiatalember, mondja el nekem, mit tapasztalt ma 1. Emberileg, 2. Irodalmilag, 3. Bölcséletileg?» Erre a kérdésre nem mindjárt tudtam válaszolni. Nemcsak azért, mert németül még alig beszéltem. Zavarba hozott ez a nekem szokatlan mélység, ez a német agyvelőnek annyira otthonos osztályozás. Pallérozatlan agyam majd megpattant. Eszembe idéztem, hogy aznap délelőtt a könyvtárban Hegel-t olvasgattam, utána a diákvendéglőben kapormártást ettem, délután pedig Minnával csavarogtam a városi kertekben. Vajjon a könyvtár emberi élmény-e, a kapormártás irodalmi élmény-e, Minna pedig bölcséleti élmény-e vagy megfordítva? Nekem ez a három eddig egy volt. Összekevertem a könyvtárat a kapormártással és Minnával, az emberi, irodalmi és bölcseleti élményt. Jó időbe került, míg - a folytonos elmetornák során - szét tudtam választani őket.

- Titokzatos nép ez, mondhatom. Nincs nép, mely ennyire titokzatos volna. Folyton gondolkodik. Egymás után találkoztam olyan sihederekkel, akik «elvből» csak nyers dolgokat ettek, akik reggelenként «elvből» légzési gyakorlatot végeztek, akik este «elvből» kemény fekhelyen takaró nélkül háltak, csikorgó télen is., Csak olyanokkal nem találkoztam, akik elvből éltek volna. Műveltségük káprázatos. A gimnáziumból az egyetemre mennek, de akkor se fejezik be tanulmányukat s élek a gyanúpörrel, hogy utána valamennyien beiratkoznak a világegyetemre is. A világegyetem miriád csillagjával ott van számításukban, sőt előjegyzési naptárjukban is. Még a leányok és asszonyok is úgy emlegetik, mint valami közismert mulatót. Általában a német nők érzelmesek és regényesek. Hasonlítanak a francia nőkhöz. Csak tán az a a különbség közöttük, hogy a francia nőknek inkább a szemük nagy, a német nőknek pedig inkább a lábuk és a lelkük, mely minden nemeset és szépet azonnal befogad. Megismerkedünk első percében kimerítően, okosan és elvontam jellemzik magukat. Föltárják lelki életük tengelyét és keresztmetszetét, két vagy három sarkalatos tulajdonságát és általános tüneteit, mint a beteg szokta az orvosnak a betegsége történetét. Roppant őszinték. Hibájukat se titkolják. Ami emberi, azt nem szégyenlik. Egy bájos, elvált asszonyka, alig kezdtem udvarolni neki, a hársak alatt, egy sárga, őszi délutánon bevallotta, hogy a gyermekszüléstől aranyér-csomót kapott s emiatt sokat szenved ma is. Mindezt nem az én érdeklődésemre tette, pusztán azért, mert ez őszinte és emberi. Szédületes egy világ ez.

- Egymás után nyiltak ki előttem a legjobb otthonok ajtai. Körükbe fogadtak, mintha nem is volnék idegen. Ami kevéske érték volt bennem, méltányolták. Amennyire ragaszkodnak nemzeti voltukhoz, éppannyira megbecsülnek minden más nemzetet. Nem hirdetnek nemzetközi elveket. Gyakorolják azokat. A németek ösztönösen emberiek. Családi asztaluknál megvolt az én helyem is. Nem titkolom azonban, hogy itt is csodálkoztam egyen-máson. A vacsora végén például egy hosszúkás, rúdalakú, sápadt-fehér, igen büdös sajttal kínáltak, melyet ők «hulla-ujj»-nak neveznek (Leichenfinger). Poharamba sötétvörös likőrt öntöttek, melynek a gyár hivatalos cimkéje szerint is ez a neve: «Vérkelevény» (Blugeschwür). Mint jólnevelt ember, beleharaptam a hullaujjba s a vérkelevény ragadós váladékával öblítettem le.

- Csak egy dologgal nem tudtam megbarátkozni sokáig. A mustártartóikkal. A jobb családok asztalán egy fölöttébb furcsa mustártartó állt, melyből - mint később értesültem - a gyáros meggazdagodott, áruját mindenütt kapkodták, nem is győzött belőle eleget gyártani. Ez a mustártartó egy pirinyó, fehér-porcelán, vízzel öblíthető árnyékszéket ábrázol, a rácsappantható, barna fedődeszkával, csalódásig utánozva mindent, csak fölírásra árulja el, hogy: «Mustár» (Senf). Ebben tartják ők a barna-sárga mustárt, melyet kedélyes falatozás közben a véreshurkára kennek. Kezdetben nem értették, hogy csak mérsékelt étvággyal tudtam enni, mikor előttem kacérkodott ez az elmés, kacagtató tárgyacska. Ők mulattak rajta. A menyasszony és vőlegény is mosolyogva szemlélte s előre tudta, hogy alapítandó otthonukban is lesz majd ilyen. Tiszteletreméltó családanyák, akiknek jelenlétében lehetetlen volna egy kissé borsosabb célzást megereszteni, bohókásan nyújtották oda a vendégnek. A kisfiúk arcukat elfintorítva bele-beleszagoltak, lenyalogatták a porcelán-csészére tapadt barna pöttyöket s a kisleányok, akiket jóságos szüleik összetett kézzel, imádkozva fényképeztettek le, kéjelegve kotorgatták a benne megalvadt pépet és mint szenvedélyes csatornatisztítók ecettel hígították föl.

- Bevallom, egy darabig idegenkedtem ettől az egészségesen-kisdiákos jókedvtől. Előzőleg pedig már átestem a párizsi iskolán, élveztem a montmartrei tarka színházak minden vastag disznóságát és vékony kétértelműségét s tanulmányoztam a dekadens költészetet is, mely sokszor a fajtalanságot és rothadást ülteti trónra. De ettől idegenkedtem. Éppen a nyiltsága döbbentett meg, a sátániságnak ez a kuncogó családiassága. De ki érthet meg egy népet?

- Ismétlem, kifürkészhetetlenül-titozatos ez a nép. Hűséges, okos és figyelmes. Ha megbetegedtem, háziasszonyom maga vetette meg ágyamat, fölrázta, letapsikolta kispárnám, borogatásokat csavart, meghőmérőzött, hársfa-teával itatott s ápolt, anyai szeretettel és milyen tudományos szakértelemmel. Csak a német nők tudnak ápolni. Orvost is hivattak. A német orvosoknak nincs párjuk. Legkisebbjük is fölér egy külföldi egyetemi tanárral. Nefelejtskék-szemük megértően pillant a lázas homlokra, kimondhatatlan tárgyilagossággal és szeretettel. Gyógyszereiktől, melyeket a föld legelső vegyi gyárai ontanak, millió változatban, azonnal meggyógyulunk, mihelyt rájuk pillantunk. Gyakran mondogatom, hogy csak a németek közt szeretnék beteg lenni és meghalni. De élni lehetőleg másutt szeretnék: itthon, szabad időmben pedig Franciaországban.

- Én azonban nem is élni mentem oda, hanem tanulni. Mindenekelőtt megtanulni az ő kissé kemény és érdes, kacskaringós és bonyolult, de gyönyörű és ősi nyelvüket, melyen még csak gyarlón és fogyatékosan gagyogtam. Sokszor nem értettem, amit ők mondtak. Sokszor ők nem értették, amit én mondtam. Ez a két hiány nem semmisítette meg egymást, hanem növelte. Az volt minden becsvágyam, hogy németül tudjak. Úgy füleltem, mint egy titkos-rendőr. Mindenkivel szóba álltam. Eleven nyelvtanok és szótárak futkostak körülöttem. Igyekeztem forgatni őket. Még a hároméves gyermekeknek is előre köszöntem, mert nálam jobban tudnak németül, pedig én eredetiben elolvastam és megértettem Kant Prolegomeniáit. Ha egy utcai szófoszlányt nem értettem meg, elborult a kedélyem. Egyszer majdnem öngyilkosságot akartam elkövetni, mikor egy kereskedő észrevéve különben tűrhető beszédem idegen hangsúlyát, nem válaszolt kérdéseimre, hanem - bizonyára figyelemből - jelekkel mutogatott, mint a süketnémáknak, vagy a vadembereknek szokás. Ernyedetlen szorgalommal dolgoztam és semmit se mulasztottam el, ami haladásomat biztosíthatta. Sajnos, sok kudarc ért. Egy diáklakoma után későéjjel bérkocsin hajttattam haza. Megkérdeztem a kocsistól, mivel tartozom neki. Valószínűleg félreértettem és keveset nyomtam markába. A kocsis üvöltözni kezdett, tetves fickónak nevezett, még az ostorával is felém suhintott, de én csak ámuldoztam, hogy mily remekül használja a rendhagyó igéket, mily mesterien egyezteti az alanyt az állitmánnyal, mily gazdag és változatos a szókincse s ironomat keresgéltem, hogy mindezt följegyezzem. Erre maga a kocsis is ámuldozni kezdett. Nem a saját szókincsén ámuldozott, hanem azon, hogy ily megadóan tűröm mocskos gorombaságait. Azt hihette rólam, hogy valami vallásalapító vagyok, vagy őrült. Pedig csak nyelvész voltam.

- Hát eljártam mindenüvé, ahol nyilvánosan vagy nem nyilvánosan németül beszéltek. Kevés olyan szenvedélyes látogató volt a Germanianak és egyéb közművelődési egyesületnek, mint én. Törik-szakad német szót akartam hallani, minél többet s nem törődtem azzal, hogy mit.

- Engedjétek meg, hogy e hosszú, de szükséges elkalandozás után végre visszatérjek báró Wüstenfeldre, az elnökre, aki mikor otthagytuk, aludt, de biztosítalak benneteket, hogy még mindig alszik. Hogy mit szóltak ehhez a darmstadtiak? Hát megszokták. Később én is megszoktam. Eleinte azonban - emlékszem - egyik fölolvasó-ülésen azzal a kérdéssel fordultam egy mellettem ülő darmstadti polgárhoz, hogy miért alszik mindig az elnök. A darmstadti polgár csodálkozott kérdésemen. Rám tekintett, majd az elnökre tekintett s azt felelte - tárgyilagosan -, hogy az elnök tényleg alszik, de végre ő az elnök és vonogatta vállát, mintha azt kérdeztem volna, hogy miért süt a nap. Az elnök azért elnök, hogy aludjék. Annak idején tudomásul vették ezt s napirendre tértek fölötte.

- Bocsánatot kértem kíváncsiságomért. Mult az idő s rájöttem, hogy nekik van igazuk. Az elnök öregember volt. Nagyon öreg volt és nagyon fáradt. Nyilván ezért nevezték mindenütt «a közművelődés fáradhatatlan harcosá»-nak. «A közművelődés éber őré»-nek is nevezték s nem vásott gúnyból és nem alaptalanul. Ez a nagyműveltségű, széles látókörű férfiú háta mögött egy hosszú pályával reggeltől-estig serénykedett, szerepelt a közélet terén. Már koradélelőtt megnyitott egy rendkívüli közgyűlést, délben összehívott valami előkészítő albizottságot, délután egy politikai tanácskozást vezetett és este valami díszvacsorán köszöntötte föl az ünnepeltet. Általában mindenütt elnökölt, mindenütt csöngetett, mindenütt bevezető, vagy zárszót mondott. Közben meg is jelent mindenütt, ahol kellett és neve sohase hiányzott a jelenvoltak névsorából. Csoda-e, hogy az évek terhétől tetézve elbágyadt ennyi lázas és hasznos tevékenységtől?

- Bizony, nem volt csoda. Lassanként magam is természetesnek tartottam azt, amit egész Darmstadt, egész Hessen, sőt egész Németország természetesnek tartott. Amikor mint hebehurgya diák sebbel-lobbal berontottam a Germania tiszteletreméltó, faburkolatú termébe s meg akartam bizonyosodni, hogy jókor érkeztem-e, nem a falon ketyegő ingaórára pillantottam, nem is a fölolvasó-asztalra, nem is a közönségre, csak az elnöki dobogóra. Ha az elnök aludt, akkor tudtam, hogy az ülés megkezdődött. Ha az elnök nem aludt, akkor tudtam, hogy az ülés még nem kezdődött meg s kisétáltam a folyosóra és elszívtam egy-két cigarettát. Valósággal belém edződött a tudat, hogy az elnök alvása egyszersmind a szellemi munka megindulása is s csalhatatlan ismertetője, tudományos fokmérője annak.

- Maguk a fölolvasók is így vélekedtek? Hogy nem zavarta, nem sértette-e őket elnökük e szokása? Ellenkezőleg. Amint az elnököt az ő fölolvasásuk első szava ellenállhatatlan erővel álomba ringatta, azonképen ők is bátorságot, ihletet merítettek az elnök álmából. Ha észrevették, hogy még ébren van, inkább vártak egy kicsit - vizet ittak, igazgatták a lámpát -, de nem sokat kellett várniok, mert az elnök már réges-rég az igazak álmát aludta. Némelyek az első percekben alig mertek beszélni. A bevezető részleteket halkan rebegték el, szinte suttogtak, mint anyák a gyermekük bölcsője mellett, gondolataik és érzéseik szinte lábujjhegyen tipegtek, csak aztán emelték, öblösítették hangjukat, csak aztán adták oda magukat a szónoki fokozás szép örömének, miután meggyőződtek, hogy az elnök álma elérte a kellő mélységi fokot és többé semmi se ébresztheti föl. Kell-e megjegyeznem, hogy a fölolvasóknak ez a különben megindító gyermeki figyelme, ez a mélységes tiszteletből fakadó óvatossága minden esetben fölösleges volt?

- Jaj, barátaim, hogy tudott az aludni. Soha még elnököt nem láttam így aludni, pedig elhihetik nekem, hogy én sok elnököt láttam aludni Németországban s Európa egyéb kis és nagy államaiban. Már elég jól társalogtam németül s csak azért jártam a Germania-ba és egyebüvé, hogy őt bámuljam. De nem én voltam az egyetlen, akit hasonló cél vezetett ide. Zwetschke is csupán őt tanulmányozta, ez a nyulánk, fiatal, éleseszű idegorvos, akivel ezen a réven kötöttem barátságot. Külföldiek is akadtak - norvégek, angolok, dánok -, többnyire elnökök, akik messze országukból hajlott koruk ellenére csak azért zarándokoltak el Darmstadtba, hogy ellessék csodálatos kartársuk módszerét, titkát, fortélyát s tapasztalatukat majdan az ő nehéz, felelősséges pályájukon, a maguk hasznára gyümölcsöztessék.

- De hát, hogy aludt? Mesterien, bámulatraméltóan, tökéletesen aludt, utolérhetetlen művészettel. Ez érthető is. Már mint fiatalember - huszonnyolc éves korában - megkapta ezt a díszes tisztességet s azóta - immár egy emberöltő óta - állandóan viselte a Germania-ban s egyéb közművelődési egyesületekben. Óriási gyakorlatra tett szert. Két oldalán a dobogó egy-egy alelnök vette körül, mint a jobb és bal lator. Professzor dr. Hubertus von Zielenzig és Professor dr. Eugen Ludwig von Wuttke. Nem mondom, ezek is bóbiskoltak, szenderegtek, szúnyokáltak, sőt aludtak is, de csak félszemmel, mint a nyúl és idegesen, mint a kutya. Az éles megfigyelőnek elég volt egy pillantást vetni rájuk, tüstént észrevette, hogy mi a különbség a mester és a kontárok között, hogy ezek csak tanítványok, csak alelnökök és sohase lesz belőlük elnök. Ő azonban, aki közöttük mély meggyőződéssel és szakértelemmel aludt, az elnök volt, az igazi elnök. Isten is annak teremtette. Darmstadtiaktól hallottam, hogy ez a ritka képessége már gyermekkorában megnyilatkozott s míg bohó társai a mezőn viháncolva labdáztak, ő félreült egy emelvényszerű dombra és ott elnökölt.

- Jelentősen aludt, szigorúan és tekintélyesen, leirhatatlan méltósággal és önérzettel. Ezzel közel sem akarom azt jelezni, mintha éber állapotában e kívánatos tulajdonságok bármelyikét is nélkülözte volna. Ébren is tekintélyes volt. Szeretetreméltó, de jéghideg, méltányos, de komoly. Ha állig-gombolt szalonkabátjában, készen-vett fekete nyakkendőjében, élre vasalt nadrágjában bárhol is megjelent, az ajkakra fagyott a mosoly. Barátjaink beszélték, hogy egy nyáron, amikor a német természetbúvárokat fogadta és hivatalosan kalauzolta a darmstadti erdőben, mihelyt az erdő területére lépett, a rigók, a cinegék s az összes énekesmadarak egyszerre abbahagyták a helyzet komolyságához nem illő éneküket. Tekintélye azonban még növekedett, amikor aludt. Ilyenkor önmagának rejtélyes szobrává vált. Az álom afféle felületes, rögtönzött halotti álarcot tapasztott arcára. Egy kicsit Beethovenhez is hasonlított.

- Azonkívül finoman is aludt, választékosan, úrian, hogy úgy mondjam, előkelően és udvariasan is. Például sohase horkolt, sohase csorgott a nyála. Mértéket tudott tartani. Végre báró volt, főúr. Kissé vállai közé húzta a fejét. Szemét pedig lehúnyta. De úgy húnyta le, mintha látási érzéke kikapcsolásával csak figyelmét akarná növelni, mintha ezzel csak a tudománynak és irodalomnak akarna hódolni. Arca át is szellemült a belső elmélyedéstől, valami templomi áhítat ült rá. Bizonyos, hogy az agg fő, melyet a tarkó izomszalagai már lazán tartottak a következő pillanatban a szabadesés könyörtelen törvényei szerint bukott alább és alább a zöld posztóval vont elnöki asztal felé s a fő maga után vonta a mellkast, majd a törzset is. Sokszor attól féltem, hogy arca az elnöki csengőre bukik, mely ércével mágnes gyanánt vonzotta s szája megcsókolja az elnöki csengőt. De megnyugtathatlak benneteket, ez sohase történt meg.

- Épp ez volt a csodálatos. Öntudatosan és gazdaságosan aludt. Mihelyt kóválygó feje elérte a mélypontot, önmagától fölfelé emelkedett, a törzs kiegyenesedett s akkor újra kezdődött az egész. Uralkodott magán. Ismerte a végtelen ürben azt a számára kiszabott vadászterületet, melyen szabadon csapázhat, az illem és jómodor sérelme nélkül. Álmában is tudta, hogy tilalmas dolgot művel s csak föltételesen engedélyezte magának az aggkor e bocsánatos bünöcskéjét, mely oly édes és érthető, mint a tubákolás. Fegyelmezettsége akkor vetett véget neki, amikor éppen kellett.

- Egyetlenegyszer se fordult elő, hogy valamelyik fölolvasót túlaludt volna. Maga ébredt föl, mégpedig mindig egy-két másodperccel a fölolvasás befejezés előtt. Hogy mitől? Örök rejtély előttem. Zwetschke, idegorvos-barátom szerint maguk a fölolvasók figyelmeztették erre, akik a befejezést a hatásra pályázva lendületesebben, hangosabban adják elő. Nem fogadtam el magyarázatát. Hiszen a lírai költemények fuvalmas záró-szaka, édesen-sejtelmes, elhaló zenéje szintén ébresztőleg hatott rá s ő minden alkalommal résen volt, készen állott az őrhelyén, mint a tudomány és irodalom virrasztó szelleme s mint aki már régesrég ébren van, írígylendő tájékozottsággal, talpraesett, kerek mondatokban köszönte meg elnöki jogánál és kötelességénél fogva «a magvas, elmemozdító és mégis szórakoztató értekezést», vagy «a színpompás, magas színvonalú és mégis hangulatos költeményt».

- Zwetshcke megfigyelte, hogy műfajok szerint aludt. Azt mondta, legmélyebben aludt a bölcseleti értekezések és legfelületesebben a lírai költemények alatt. Ő úgy okoskodott, hogy az elnök nagy tapasztalatára támaszkodva az egyes műfajok terepviszonyaihoz alkalmazkodva tagolja álmát. Ezt a magyarázatát se fogadhattam el. Inkább hajoltam arra a föltevésre, melyet újabban több tudós is vall, hogy álmunkban, öntudatunk legmélyén állandóan számontartjuk az időt, mégpedig a föld forgását követjük ősi ösztönünkkel, az szolgál nekünk időmérő gépül s innen van, hogy mikor igazán föl akarunk ébredni időre, mindig föl is ébredünk és mikor útra készülünk s keltőóránk mutatóját öt órára igazítottuk, akkor mindig föl is serkenünk öt óra előtt egy perccel. Ez az ösztön működhetett a mi elnökünkben is.

- Megesett - nem tagadom -, hogy olykor ebben-abban, jelentéktelen dolgokban, ő is tévedett. Végre bármilyen rendkívüli lélek és páratlan szellem is volt, ő is csak ember volt, mint mi. De csak kétszer tévedett. Dr. Max Rindfleisch, titkos tanácsos olvasta föl egy részletét Barbarossa Frigyesről szóló verses történelmi regényének. Tíz percig sem olvasott, amikor az elnök kinyitotta a szemét. Ez általános feltűnést és döbbenetet keltett. A hallgatóság susogni kezdett. Egyesek fölálltak, hogy jobban lássák. Ő maga is megrémült. Gyanú villant lelkében, hogy esetleg észrevették szendergését és kissé pironkodott. Erre, hogy becsapja a hallgatóságot, ördögien-ravasz cselhez folyamodott. Elhatározta, hogy nyomban újra behúnyja szemét s azt is elhatározta, hogy aztán nyomban kinyitja többször egymás után, ezzel jelezve, hogy céltudatosan tartja húnyva szemét, mert csak így tud figyelni. Szemét be is húnyta. De nem nyitotta föl többé. Szemhéjai azonnal összeragadtak az álom édes, langyos mézétől, feje a szokott röppályán elindult az asztal felé s onnan vissza és így imbolygott ide-oda, amíg dr. Max Rindfleisch titkos tanácsos be nem fejezte különben tartalmas és tanulságos regény-részletének bemutatását.

- Mi is volt a második eset? Ja igen. A második eset még megrázóbb volt. Tudnotok kell, hogy ebben a közművelődési egyesületben egy fölolvasás legalább másfél óráig tartott. Professor dr. Blutholz, udvari tanácsos, az ismert bölcselő, aki épp kedvenc és Németországban igen népszerű tárgyáról: «Az intelligibilis világ elsőrendű metafizikai gyökereiről és négy metafizikai meghatározójáról» olvasott föl, kissé belemelegedett izgatóan-vonzó fejtegetésébe és már két teljes órája olvasott egyfolytában. Az elnök ekkor nyitotta ki ködös szemét. Mint aki valahonnan a legmélyebb metafizikai mélységből bukkant föl, nem tudta hol van, nem tudta, hogy már a zárszó következik-e, csak nézte a fölolvasót s közönségét, mint egy lidérces látományt. Szerencsére azonban Professor dr. Blutholz udvari tanácsos épp ebben a pillanatban jelentette ki, hogy e «rövid bevezetés után végre rátér tulajdonképeni tárgyára». Ez a mondat úgy hatott az elnökre, mint az a kloroform, melyet a kíméletes altató-orvosok pótlólag csöpögtetnek a műtőasztalra szijazott, nyugtalanul nyöszörgő betegek sisakjára, akik a műtét közben fölébrednek. Ő is azonnal lecsillapodott s ő is «áttért tulajdonképpeni tárgyára»: tovább aludt, szépen egyenletesen.

- Vajjon miről álmodott ilyenkor? Ebben a tekintetben véleményeink különböztek. A német nők, akik - mint érintettem - érzelmesek és regényesek, azt mondták, hogy álmában nyilván kis őzikéket lát és rég elmult gyermekkorának rétjein futos, lepkefogóval kezében. Zwetsche, aki már akkor érdeklődött a lélek-elemzés iránt, valószínűnek tartotta, hogy az elnök olyan álmot sző, mely alvását elősegíti s minthogy vágya csak az volt, hogy aludjék, szerinti az álom csak e vágyának teljesülését tükrözheti kecsegtető képecskékben: a fölolvasó lezuhan a dobogóról, koponyája szétloccsan és szörnyethal, a hallgatók vak zűrzavarban rontanak egymásnak, irtóháború tör ki közöttük, mind vérükbe fagyva jajveszélyeknek és haldokolnak, a csillárok kialszanak, sötétség borul mindenre, a Germania falai leomlanak, az elnök végkép berekeszti az ülést s hazamegy pelyhes ágyába aludni. Elvben egyetértettem ezzel az álomfejtéssel. Csak az fájt, hogy az elnöknek, akit a világ legnyájasabb emberének ismertem, ilyen szerepet szánt a jeles idegorvos. Én föltételeztem, hogy ő még álmában is tartózkodik a gyilkosság és erőszak gondolatától. Ki is fejtettem barátomnak, hogy az elnöknek nem érdeke az ülés berekesztése, hanem az, hogy minél tovább tartson. Inkább azt képzeltem tehát, hogy az elnök álmában szüntelenül Tolsztoj Leó grófot látja, aki ellátogat az ő szerény, darmstadti egyesületébe s ott a Háború és béke három vaskos kötetét olvassa föl, elejétől-végig, ami elsősorban megtisztelő a német közművelődésre, másodsorban legalább is egyheti zavartalan álmot biztosít a Germania elnökének. Máig is büszke vagyok, hogy magyarázatomat a kitűnő Zwetshke is elfogadta.

- Ismétlem, jóságos ember volt az elnök, nemes, elnéző és szabadelvű. Szabadelvűségből aludt. Mit is tehetett volna egyebet? Én, a makkegészséges, vasidegzetű, húszéves fiatalember, aki csak háromnegyed éve hallgattam napról-napra azokat az előadásokat, melyeket neki mint elnöknek már ötvenkét éve kellett volna hallgatnia, felőrlődtem s aggasztó jelek mutatkoztak rajtam. Attól a bárgyú émelygéstől és hóbortos handabandától, melyet általában lírai költészetnek neveznek, attól az unalmas és ellentmondó szamárságtól, melyet általában tudománynak neveznek, attól az emberboldogító szalmacsépléstől, az elméletnek attól a kotyvalékától, melyet általában politikának neveznek, egy éjszak kis diákszobámban dührohamot kaptam, egyszerre bandzsítani és ordítani kezdtem s két óra hosszáig torkom szakadtából ordítottam, mindaddig, míg az ágyamhoz siető, hűséges Zwetsche scopolamin-oltást nem adott, amellyel - mint tudjátok - a dühöngő őrülteket szokás elcsillapítani. Képzeljétek el, mi történik ezzel a tiszteletreméltó, igazán jobb sorsra érdemes elnökkel, ha nem találja meg idejekorán az egyetlen megoldást s egészséges szelleme nem védekezik a rontás ellen úgy, ahogy védekezett. Ezt egyszerűen az önfenntartási szelleme sugalmazhatta neki. Vele pedig nemcsak önmagát mentette meg, hanem megmentette a közművelődést, a tudományt és irodalmat is, megmentette nemzetét, de megmentette a haladás felé törő emberiséget is.

- Igen, az ő álma maga a nemzeti és emberi kötelességteljesítés volt. Amint tárgyilagosan, részrehajlatlanul, pártatlanul és elfogulatlanul aludt, jobb és balfelé egyaránt, a nők felé éppúgy, mint a férfiak felé, a keresztények felé éppúgy, mint a zsidók felé, szóval amint kor-, nem- és valláskülönbségre való tekintet nélkül aludt, úgy látszott, hogy szemet húny minden emberi gyarlóságra s nemcsak «úgy látszott», hanem tényleg úgy is volt. Higyjétek el, az álom az igazi helyeslés. Az alvó bóbiskol és ezzel helyesel mindennek. Merem állítani, hogy a Germania tiszteletreméltó, faburkolatú termében néha a legtürelmesebb hallgató is a fenébe kívánta a fölolvasót, azt kívánta, vajha kapna agyvérzést, vajha a nyelvrák némítaná el, dagasztaná föl locsogó pampuláját, csak egyetlen ember mutatkozott irányában mindig elnézőnek, az elnök, aki mindig aludt. Az ő álma kiterjesztett angyalszárnyként lebegett az emberi szellem millió és millió ostobasága és hiusága fölött, a meddő történetét és a silány becsvágy, az irígység és aljasság vitustánca fölött, mindama rondaság és hiábavalóság fölött, amit közéletnek, tudománynak és irodalomnak hívnak. Qui tacet consentire videtur. Az, aki hallgat, mindenbe beleegyezik. De van-e olyan igazi beleegyezés, mint az alvás? Az ő álma a rombolással szemben az építés volt, a biztatás és a társadalommentés: az ő álma maga volt a megértés és megbocsátás.

- Barátaim, egy alvó mindig megértő és megbocsátó. Egy alvó sohase lehet ellenségünk. Mihelyt elalszik valaki, hátat fordít az életnek, minden gyűlöletnek, minden gonoszság megszünik a számára, akár egy halott számára. A franciák azt mondják, hogy «elutazni annyi, mint meghalni egy kicsit». Ezt sohase hittem, mert szeretek utazni, s valahányszor vonatra szállok, úgy érzem, hogy újra éledek. De aludni igenis annyi, mint meghalni egy kicsit, nem is egy kicsit, hanem nagyon, annyi, mint eltávozni az életből, mely végeredményben nem egyéb az öntudatnál, annyi, mint meghalni tökéletesen, rövid időre. Épp ezért az az ember, aki alszik, leszerel, akaratát - az éles, ártó hegyével - befelé fordítja s oly közönnyel viseltetik irányunkban, mint aki már régesrég föloszlásnak indult. Ki akar ennél nagyobb jóindulatot a földön? Én mindig tiszteletet követelten az alvóknak s nem engedtem, hogy jelenlétemben sértegessék őket. «Az alvókról csak jót, vagy semmit» - ez volt a jelmondatom. Őszintén szólva nem is értem, miért nem ünnepeljük néha az alvókat is, miért nem dobunk ágyukra, ha nem is koszorúkat, de legalább egy virágszálat, miért nem rendezünk elalvásuk után egy kisebbszerű, szívderítő halotti torocskát, hogy ideig-óráig megszabadultunk sokszor terhes, sokszor unalmas társaságuktól s ébredésük idején miért nem zengetünk meg tréfás gyermektrombitákat, eképen harsonázva mindennapos föltámadásuknak? Ennyit mindenesetre megérdemelnének.

- Ő többet érdemelt volna, sokkal-sokkal többet. De az emberiség nagyobb része javíthatatlan tökfilkó s tele van fontoskodó előitélettel, álszeméremmel. Bizonyos idő multán őt is kikezdték. Főkép a költők áskálódtak ellene, ezek az izgága, hibbant lények, akik apostoloknak hazudják magukat, de ha ketten vannak, a harmadikról lerágják a húst, a költők, aki mindenkitől, még a koldusoktól is csak egy kis hírt, csak egy kis szeretet, csak egy kis szobrocskát kunyorálnak az utcasarkon, a halhatatlanság alamizsnáját a haladóktól, ezek a széllelbélelt, irígy, sápadt önfertőzők, akik lelki üdvösségüket is eladják egy rímért, egy jelzőért, akik a piacra rakosgatják legbensőbb titkukat, akik hasznot húznak még apjuk, anyjuk, gyermekeik halálából is s később évek multán «az ihlet éjszakáján» feltörik sírjukat, kinyitják koporsójukat, s a hiuság tolvajlámpájánál «élmények» után kutakodnak, mint a sírrablók aranyfogak és ékszerek után, aztán vallanak és picsognak, ezek a hullafertőzők, ezek a kofák. Bocsássatok meg, de utálom őket. Ott Darmstadtban, fiatalkoromban utáltam meg. Nem szenvedhették ezt a fennkölt elnököt. Volt is rá okuk. Ők, aki okádatos verseikben minden alap nélkül az «álmok lovagjai»-nak és az «álmok álmodói»-nak nevezik magukat, irígyelték ezt a nemes öreget, aki a szó szoros értelmében álmodó volt. Unos-untalan sületlen, kaján térfákat faragtak reá. Azt mondták, hogy már évtizedek óta a legteljesebb nyilvánosság színe előtt végzi alvási szükségletét, mint az a koplaló-művész, aki hivatalosan lepecsételt üvegkalitkájában éhezik, a közönség szemeláttára. Azt mondták, az ülések alatt csak azért nem veszi le orráról a pápaszemét, hogy álomképeit annál élesebben láthassa, mert oly rövidlátó, hogy különben álomképeit se látná s unalmában fölébredne. Azt mondták, hogy mióta ő működik a közélet terén, értelmét vesztette az a szép szállóige, hogy «az élet rövid álom», hiszen az élet azóta igen hosszú álomnak látszik. Kezeim összetéve kértem számára kíméletet és irgalmat. Hangsúlyoztam, hogy a legkiválóbbaknak is van valami kis gyarlóságuk s ezt el kell néznünk egyéb jelességük miatt. Fejükre olvastam Horatius versét is: Quandoque bonus dormitat Homerus. Erre azt felelték, hogy ez ugyan igaz, de az elnök nemcsak néha szundikál, hanem örökké alszik s egyéb tehetsége nincsen is.

- Kétségbeesve küzdöttem. A növekvő ár azonban hovatovább mindent elborítással fenyegetett. Olykor a költők haragja egy élclapban, egy támadó cikkben már nyilvánosan is jelentkezett. Gyűlölték őt. Hogy mi volt ennek az oka? Hát valószínüleg fellengzős-érzelgős világszemléletük. Ezek, akik céltudatosan szemétdombbá teszik életüket, csakhogy egypár színes bolondgomba nőjjön rajta, nem bírták el ezt a tisztaságot, ezt a hatalmas, senkihez se mérhető vezéregyéniséget, ezt a feddhetetlen szellemóriást. Amíg nyugalmasan aludt elnöki székében, ők mindenféle rémképet láttak, természetesen oktalanul, mert az ő tekintetük mindig görbe, az ő ítéletük mindig ferde. A hajó kormányosa jutott eszükbe, akit a kormánykeréknél elnyom az álom s közben a hajó jéghegyre fut. A vasúti őr jutott eszükbe, aki a váltónál horkol, háta mögött pedig már a csontváz vigyorog, az igazítja helytelen vágányra a végzetébe robogó vonatot. Micsoda hamis eszmefűzések, micsoda sántító hasonlatok. A hajóra meg a vonatra csakugyan vigyázni kell. Ezek valóságok. Baj is történhet, ha összeütköznek egy másik valósággal. Kérdezlek azonban benneteket, hogy mi baj történhet a tudománnyal és irodalommal? Kérdezlek benneteket, kinek vagy minek ártott ez az igazán tiszteletreméltó elnök azzal, hogy bokros teendőitől elfáradva aludt? Kérdezlek benneteket, nem inkább használt-e ezzel mindennek és mindenkinek? Azt hiszem, nekem van igazam.

- Én legalább azt tapasztaltam, hogy a közéletben csak úgy lehet az egyetértést és békét fönntartani, ha mindent hagyunk menni a maga útján, ha nem avatkozunk az élet örök törvényeibe, melyek nem akaratunktól függenek s így alig változtathatunk rajtuk valamit. Ezt fejezte ki az elnök ellentéteket áthidaló, magasztos álma. Eddig a földön minden rendetlenség abból származott, hogy egyesek rendet akartak teremteni, minden piszok abból származott, hogy egyesek söpörgettek is. Értsétek meg, az igazi átok ezen a világon a szervezkedés, az igazi boldogság pedig a szervezetlenség, a véletlen, a szeszély. Egy példát mondok. Elsőül érkeztem ide. Egy pár percig egyedül voltam a Torpedó különtermében. Bejött Berta, a kenyereslány. Vettem tőle egy császárzsemlyét és szájon csókoltam. Egy másodperccel azelőtt nem sejtettem, hogy így fogok cselekedni. Ő se sejtette. Azért volt szép. Ezt a csókot nem szervezte meg senki. Ha megszervezik, házasság lesz belőle, kötelesség, savanyú és ízetlen. A háboruk és forradalmak is meg vannak szervezve s ezért oly förtelmesen rútak és aljasak. Egy utcai bicskázás, egy parázs hitvesgyilkosság, egy alapos családirtás sokkal emberibb. Az irodalmat is a szervezkedés öli meg, a pajtáskodás, a céhrendszer, a házi kritika, mely «néhány meleg sort» ír a házi főmarháról. De egy író, aki a kávéházi mosdóhelyiség mellett, egy bádogasztalkán firkálja soha ki nem adható verseit, mindig szent. A példák azt bizonyítják, hogy az emberiséget azok vitték szerencsétlenségbe, vérbe és piszokba, akik lelkesedtek a közügyért, akik komolyan vették küldetésüket, akik forrón, buzgón, becsületesen virrasztottak s jóltevői azok voltak, akik csak a maguk dolgával foglalkoztak, a kötelesség-mulasztók, a közönyösek, az alvók. Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák.

- Ne csodálkozzatok, barátaim, hogy tőlem ezúttal ilyen mélyenjáró bölcsességet hallotok, aki sokkal szívesebben beszélek léhaságokat. Tőle tanultam ezt, akinél többet senkitől se tanultam ebben az életben, szeretve tisztelt atyamesteremtől, pedig sohase oktatott engem, mindig csak aludt. Ő volt maga a bölcsesség. Azok a taknyos, kócos, költőcskék, akik oly félvállról nyilatkoztak róla, nem is képzelték, milyen bölcs volt. Mi mindent nem látott ez, mi mindent nem tudott. Látta, hogy országok tűnnek föl és tűnnek el nyomtalanul. Látta, hogy Németország legnagyobb írói máról-holnapra Németország legkisebb íróivá lesznek s az új költők minden kézzelfogható ok nélkül egyszerre csak ósdivá válnak, szinte pár perc alatt, amíg otthon gyanutlanul borotválkoznak. Ő üdvözölte azokat a lángelméket, akik később a szalmán döglöttek meg, meg kocsiszínben s ő ítélte el és bélyegezte meg hivatalosan a kuruzslók tévtanait is, a vezetése alatt álló közművelődési egyesületben, aztán pár év mulva ugyancsak ő fémjelezte hivatalosan ezeket a tévtanokat a vezetése alatt álló közművelődési egyesületben s ennek folytán később az egyetemen is ezeket tanították. Tudta, hogy minden dolog reménytelenül viszonylagos s mérésére nincs biztos eszköz. Tudta azt is, hogy az emberek az érdekharcban általában összevesznek egymással, általában ünnepélyesen tiltakoznak valami ellen, de később általában ünnepélyesen visszavonják ezt, kibékülnek s a hajdani, halálos ellenségek karonfogva sétálnak a Germania folyosóján suttogva ülnek félre egy fülke bársonypamlagára. Egyszer valamikor rájött erre s azóta nem lepte meg többé semmi. Csodálatosan ismerte az embereket s az életet, mely mindig elintéződik valahogy, csak nem szabad vele törődni. Az, aki ilyen bölcs, mi mást művelhet, mint hogy aludjék s tegyétek kezeteket a szívetekre és mondjátok meg nekem, vajjon lehet-e az alvásra alkalmasabb hely, mint a teljes nyilvánosság, egy elnöki dobogó, melyen ravatalosan lobognak a gyertyák, s egy nyugalmas, tekintélyes, elnöki karosszék? Hirdetem, hogy ő igenis bölcsességből, türelemből, belátásból, érett férfias megfontolásból aludt s ezért engedte, hogy a tudomány és irodalom hajója vagy vonatja szabad pályán száguldjon előre, a szeszélyre és véletlen bízva.

- Fájdalom, azok a költők, akikről előbb szóltam, cselekedtek is. Lassan kihalt a régi, megbízható nemzedék. A titkos és udvari tanácsosok, akik szabályos balladákat, hőskölteményeket, bölcseleti értekezéseket olvastak föl, egymás után a darmstadti temető szomorúfüzei alá kerültek. Fölcseperedett az új nemzedék, mely a műfajok határvonalait nem tisztelte többé s a dolgok rendje szerint betört a Germania csarnokaiba. Egy zöld tacskó föllépett a dobogóra, bejelentette, hogy szintetikus-esoterikus regényét olvassa föl, de regénye csak egyetlen szóból állt s milyen illetlen, milyen szeméremsértő szóból. Egy másik ilyen kukac laza és szaggatott neoklasszikus-metempszichikus párbeszédeit mutatta be, melyeknek tartalmát emberi elme nem foghatta föl s tartamát emberi elme nem számíthatta ki előre. Egy futurista csodabogár hóbortos versekben a háborút dicsőitette, a Világegyetem hajnalát, a Földgolyó megsemmisülését és egyszersmind föltámadását is. Az elnök idegesen kapkodta fejét. Ez a vérszomjas futurista poloska értelmetlen szavakat bömbölt, melyek részint a kutyaugatáshoz, részint a macskanyávogáshoz hasonlítottak. A sorvégeken következetesen vagy kukorékolt vagy a különféle harciszerek robbanását, pukkanását és sustorgását utánozta: bumbumbum, trrprrfrrgrr, suiuitiuu. Az elnök minden kukorékolásra kénytelen volt kinyitni szemét, mintha hirtelen megvirradt volna. Ekkor láttam először, hogy ezt a higgadt férfiút elhagyta nyugalma s kijött sodrából. Fölháborodottan mérte végig ezeket az éretlen alakokat. Nem irodalmi irányukat helytelenítette, nem is világnézetüket. Azt éppúgy helyeselte, mint bármely más irodalmi irányt és bármely más világnézetet. Csak tapintatlanoknak tartotta őket és rosszul nevelteknek s - valljuk be - ebben igaza is volt.

- Ilyesmik bizony próbára tették idegzetét. Sokszor sápadtnak, elcsigázottnak látszott. De - amint említettem - nemcsak itt elnökölt. Ami elveszett a vámon, visszatért a réven. Ha egy nap három-négy fölolvasó ülése volt, akkor ismét friss lett, ruganyos, arca püspökien rózsállott s úgy tért haza, mint aki edző acélfürdőből kelt ki, hogy másnap új erővel lásson munkának. Különben se jött ő zavarba. Mulasztását bárhol pótolta. Szükség esetén tudott aludni mindenütt a világon, a színházban, díszelőadások alatt, a legzajongóbb forradalmi jeleneteknél, amikor a láncatépett tömeg üvöltve élteti a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget, az Operában, az Istenek alkonya alatt, a harsonák és üstdoboknak zajánál, sőt a tárlatok megnyitásakor is, ha nem tovább, pár pillanatig, álltó-helyében, mint az orosz-japán háborúban a halálra hajszolt katonák. Egyszer a hesseni herceg fogadóestélyén figyeltem meg őt, ahova mint egy magyar lap alkalmi tudósítója csúsztam be. A herceg eléje sietett és fogadta. Ő is tisztelői közé tartozott. Azonnal odavezette neki fiatal, igéző feleségét, aki meztelen nyakával és meztelen vállával úgy úszott végig a csillárok tündöklő fényárján, mint egy bánatos-édes hattyú. A hercegnő az elnökkel karon vezettette magát egy aranyos támlájú, rózsaszín virágokkal hintett, rokokó-kerevethez. Leültette őt és melléje bujt. Nem nekem udvarolt, hanem az elnöknek. Csevegni kezdett vele. Az elnök lehúnyta szemét. A hercegnő tovább csevegett s brilliánsokkal rakott pihe-legyezője mögül olykor fölkacagott búgó althangján. Wüstenfeld báró, aki gavallér volt és elismert-elmés társalgó, bólíntott. De ekkor már aludt. Erre a tapasztalt bölcsre a legszebb és legmeztelenebb fiatal nők is úgy hatottak, mint a legerősebb altatószerek. Minden alkalmat fölhasznált, hogy közéleti tevékenységét kipihenje, még otthon, a fogadóóráit is, melyeket szintén lelkiismeretesen megtartott. Nagy befolyása miatt sokan keresték föl a város szegényei közül is. Mindenkit fogadott és meghallgatott. Ebben szintén megvolt a maga rendszere. A gyászfátyolos özvegy kezében egy lucskosra sírt zsebkendővel pártfogásáért rimánkodott, könyörgött neki, hogy segítsen s engedelmet kért, hogy előadhassa a tényállást. Amikor a báró egy rövid és kegyes főbólintással engedélyt adott erre s az özvegy mentegetőzve hangsúlyozta, hogy «rövid leszek, nagyon rövid», a báró, aki már tudta, hogy ez minden embernél csak azt jelenti, hogy «hosszú leszek, nagyon hosszú», lehúnyta szemét, aztán álmában roppant gyakorlottságánál fogva többször és kellő helyen bólintott, néha még a figyelmet is tettette s nyugodtan aludt, mindaddig, amíg kellett, úgy hogy amikor szinte végszóra, üdén, megfiatalodva fölébredt, szeretetreméltóan biztosíthatta a bánatos, porig sujtott özvegyet, hogy «mindent megtesz az érdekében, ami lehetséges» s előre tudta, hogy semmit se tesz meg. Ez pedig nem volt részéről rosszhiszemű, mert az elnök azt is tudta, hogy azok, akik olyan ostobák, hogy mások pártfogását kérik, mindig elveszett, halálraítélt emberek, nem lehet és nem is érdemes rajtuk segíteni, hiszen csak öncsalók ezek, akik olyan gyöngék, hogy még az öncsalásra se képesek s másokhoz folyamodnak, hogy önmaguk helyett mások csalják meg őket, pusztán maszlagot várnak, áltatást, mákonyt, mellyel a báró tényleg nem fukarkodott. Nem is csalatkoztak benne soha. Egyre többen tisztelték, hírneve nőttön-nőtt, jótékony léleknek, talpig úriembernek tartották s szerették is mindenütt.

- Hogy én mennyire szerettem, azt emberi szavakkal nem lehet kifejezni. Ezt csak azért hangsúlyozom, hogy megérthessék a következőket. Lassanként befejeződött az évad. Nyár lett. Minden színház, iskola, közművelődési egyesület becsukta kapuit, a Germania is. Seholse tartottak előadásokat. Az előadók babérjaikon nyugodtak, egymás műveit olvasgatták, hogy az ott található eszméket mint a magukéit adhassák elő, szóval erőt gyűjtöttek őszre. Én hátizsákomat vállamra csapva kirándulásokat tettem Darmstadt vadregényes környékére. Egy júliusi reggel épp a Ludwigshöhére indultam, az ottani kilátótoronyhoz s épp a Luisen-Platzon haladtam át vidám diák-társaimmal, katonás lépésben, a «Wacht am Rhein»-t s egyéb vérpezsdítő, hazafias dalokat énekelve, amikor igazán megrázó látvány tárult szemeim elé. Két bóbítás, vöröskeresztes ápolónő a gyalogjárón egy emberi roncsot vezetett, helyesebben inkább vonszolt, vagy emelt, mint valami magával tehetetlen nyomorékot, akinek jártányi ereje sincsen. Nem szólítalak föl benneteket, hogy találjátok ki, vajjon ki lehetett ez. Hülye elbeszélők szokták ezt, akik - úgy látszik - olvasóikat is épp ily hülyéknek tartják. Ti, amilyen éleseszűek vagyok, valószínűleg máris kitaláltátok, hogy ez csak Wüstenfeld báró lehetett, akiről különben az imént beszéltem, az elnök, a mi elnökünk. De esküszöm nektek, hogy első pillanatban magam sem ismertem föl. Ez a különben kitünő szervezetű, mozgékony, munkabiró aggastyán ijedelmesen lefogyott, önmagának árnyéka lett. Lábai összecsukódtak, mint a fényképező-állványok vékony, forgósarokra járó karjai. Hálni járt belé a lélek. Mit részletezzem? Siralom volt ránézni.

- Az elnök álmatlanságban szenvedett. Ezt a betegséget az avatatlanok rendszerint lekicsinylik. Azt gondolják, hogy aki nem tud aludni, ne aludjék, végül majd csak elalszik. Éppígy beszélnek az étvágytalanságról is. Akinek nincs étvágya, ne egyék, attól bizonyosan meggyógyul. Csakhogy mindakettő olyan nyavalya, amely végzetes kimenetelű is lehet. Ilyen volt az elnök betegsége is. Már hetek óta lázas éberséggel izgett-mozgott, hánykolódott párnáin, anélkül, hogy álom jött volna szemére. Szóval a német orvostudomány az álmatlanság egy súlyos, páratlanul makacs esetével állott szemközt s egyelőre tehetetlen is volt vele.

- Sejthetitek, hogy a beteg ágyához odacsődítették Darmstadt és Németország összes orvosait. Dr. Weyprecht, a jeles belgyógyász, az álmatlanságot pusztán az elnök ideg-kimerültségének tulajdonította, melyet évek óta szakadatlanul végzett, megfeszített munkája idézett elő. Lelkére kötötte, hogy egyelőre legszigorúbban tartózkodjék mindenféle izgalomtól, mindenféle szellemi megerőltetéstől, még az ujságolvasástól is eltiltotta s azt ajánlotta, hogy szórakozzék, hallgasson vidám zenét, naponta hosszabb sétakocsikázást tegyen négylovas hintóján s naponta hét percig - de nem tovább - tegyen egy kis gyalogsétát is a kastélyához közeleső Luisenplatzon, azoknak a tudományosan képzett, föltétlenül megbízható ápolónőknek a karján, akikkel azon a júliusi napon láttam. Professor dr. Finger, a gyomor- és bélbetegségek tanárja a heidelbergi egyetem, nyers étrendet írt elő - rozskenyeret, gyümölcsöt, aludttejet -, naponta egyszer - reggel hétkor - egy enyhe hashajtót s naponta egyszer - este hétkor - egy 32 fokos kamillás beöntést, pár csöpp citrommal izesítve. Professor dr. Gersfeld, a világhíres Gersfeld, akit a berlini egyetemről sürgönyöztek le, több napig vizsgálgatta a beteget, csak aztán döntött és nyilatkozott. Ő langyos félfürdőket rendelt, melyet maga készített el az ápolónők jelenlétében. Ezt fokozatosan kellett lehűteni, aztán megint fölmelegíteni, majd ismét lehűteni, de akkor hirtelenül. Ezalatt a fejre három percenként váltogatandó hidegborogatást alkalmazott. A beteg a lefekvés előtt könnyű szobatornát végzett s mihelyt ágyba került, fejére egy újabb, német gyártmányú fejhűtőt kapott, melyben csöveken kereng a friss víz s kellemesen hűsíti a koponyacsontot és a fölzaklatott agyvelőt. Miután ezeket a műveleteket a tanár többször tüzetesen megmagyarázta az ápolónőknek és el is ismételtette velük, nyugodtan visszautazott Berlinbe, de a beteg nem nyugodott meg. Dr. H. L. Schmidt, aki idegorvos volt, altatókkal próbálkozott, brómnátriummal, veronállal, chlorálhidráttal és trianollal is, előbb kis adagokkal, aztán óriási adagokkal, de hiába cserélgette az altatókat, hiába vegyítgette, semmi eredményt sem ért el. Dr. Zwiedineck, dr. Reinchesberg és dr. Wittingen Junior, akik mindhárman szintén idegorvosok voltak és mindhárman méltán jónevűek, részint a villanyozással és diatermiával, részint a hipnózissal, részint a lélekelemzéssel kísérleteztek, hasonlóan minden eredmény nélkül. Az elnök egyre gyöngült. Darmstadtban már arról suttogtak, hogy az orvosok lemondtak róla.

- Képzeljétek, milyen lelkiállapotban fogadtam ezt a hírt. Nem engedhettem, hogy ez a pótolhatatlan érték, az emberiségnek ez a jótevője elvesszen. Egy napon magam kerestem föl pazar palotájában. Amikor beléptem a teremnek is beillő óriási hálószobába, mely teljesen el volt sötétítve, egy zöld villanymécses sugaránál megpillantottam az elnököt. Elfacsarodott a szívem. Ott fészkelődött az ágyban, magasra polcolt párnái között, feje megpántolva a hűtősisakkal, mint a tudomány és irodalom megsebesült katonája. Fojtó mák-illatot éreztem, melyet ágya mellett egy önműködő villamos szerkezet fújt beléje. Szemben az ágyával - nyilván orvosi rendeletre - lepedőre vetítve egy bűvöslámpa színes képe látszott, egy nyugalmas tótükör, azzal a céllal, hogy előidézze a rég hiába óhajtott, megváltó álmot. De az elnök minden pillanatban ki akart ugorni az ágyból. Két ápolónő fogta kezét. Arca fehér volt, mint az írópapír.

- Láttomra megörült, hiszen ismert s egyszer-kétszer a fölolvasó ülések után - feledhetetlen kitüntetés számomra - meg is szólított. Most halottian-sovány kezével megragadta kezemet s idegesen morzsolgatta ujjaimat. Azt ajánlottam, hogy talán hivassa ide fiatal barátomat, Zwetschkét, aki ugyan még csak nemrég nyitotta ki orvosi rendelőjét, de én eszes, eredeti embernek ismerem s vakon megbízom benne. Elfásult környezete, mely egy vényleányból, egy nyugalmazott ezredesből és egy jogtanácsosból állott, kapva-kapott ajánlatomon. Elküldtek érte s ő egy pár perc mulva ott is termett.

- Zwetschke mindenekelőtt kinyitotta az ablaktáblákat, eloltotta a villanymécsest és a bűvöslámpát. Déli fény özönlött a hálószobába. Leült a beteg ágya mellé és rá mosolygott. Nem vizsgálta meg. Velem együtt kitünően ismerte a Germánia fölolvasó-üléseiről. Szívtompulatát se kopogtatta ki, szembogarát, verőerét se nézte meg fontoskodva, térdét se veregette a nála levő kis acélkalapáccsal. Levette fejéről a nevetséges, hideg gépezetet s azt tanácsolta, hogy ne törődjék semmivel, éljen úgy, ahogy eddig, egyáltalán ne kímélje magát. Leghelyesebbnek tartotta volna, hogyha tüstént összehív valami rendkívüli közgyűlést, vagy egy szakbizottságot, de ez a nyári szünetre való tekintettel lehetetlen volt. Zwetschke csóválta fejét s ajkába harapott. Egyszerre fölkelt. Rám parancsolt, hogy öltöztessem föl az elnököt, majd sarkon fordult s elmenőben fülembe súgta, hogy maradjak mellette, nyomban visszatér.

- Alig adtuk rá szalonkabátját, készenvett fekete nyakkendőjét, élre-vasalt nadrágját, amikor künn, a másik teremben, a becsukott szárnyasajtó mögül már hallottuk Zwetschke jellegzetes hangját. Kissé poroszos ejtéssel vezényelt: «Jobbra, balra, előre, előre». Ámulva hallgattuk mindnyájan. Maga az elnök is kíváncsian emelte föl fakó fejét. A hálószoba szárnyasajtaját kitárták. Ekkor láttuk, hogy Zwetschke személyes felügyelete alatt hat inas lassan, de biztosan hozza be a Germániából jólismert súlyos tölgyfaasztalt s az ágy mellé helyezi. Egy másik inas az elnöki széket hozta be. Zwetschke szótlanul nézte végig a jelenetet. Helyeslőleg bólintott. Zsebéből kivette az elnöki csengőt s az asztalra tette. Erre az elnököt végtelen tapintattal és gyöngédséggel az asztalhoz vezette, leültette a székbe s megkérte, hogy csöngessen és nyissa meg az ülést. Az elnök csöngetett. «Az ülést megnyitom» - mondta. Ekkor pedig megtörtént a csoda, melyet az orvostudomány s az aggódó közvélemény immár egy hónapja hiába várt: az elnök szemhéjai lecsukódtak mély, egészséges álomba merült.

- Barátom és én izgatottan álltunk egymás mellett s figyeltünk. Ő a tudós szakértelmével. Én csak egy író kandiságával. Zwetschke elővette zsebóráját, lenyomta a percmutatót, számlálta a lélegzéseket. Diadalmasan pillantott rám. A mellkas szabályosan emelkedett, a halvány arc lassanként kipirult, szinte szemlátomást megkövéredett. A régóta meghajszolt szervek pihentek. Maga az áldott anyatermészet vette át a gyógyítás szerepét. Az elnök most is csak úgy aludt, mint az ülésteremben, az illem és a jómodor határai között, a fej lefelé billent, aztán megint fölemelkedett. Ez a körülmény méginkább növelte az iránta való bámulatomat, mert arra vallott, hogy otthon is úgy viselkedik, mint egyebütt, vagyis igazi úr. Megszakítás nélkül tizenkét órát aludt. Zwetschke, aki egy pillanatra se mozdult el oldalától s még ebédjét és vacsoráját is mellette költötte el, éjfél felé ámulva látta, hogy az elnök kezébe kapja a csengőt, megrázza s «az ülést berekeszti», ami azt jelentette, hogy kialudta magát, de azt is jelentette, hogy megmentettük az életnek.

- Zwetschkét nem is engedte el a kastélyából. Külön lakosztályt nyittatott neki s két hétig mellette kellett maradnia, míg föl nem lábadt. Voltakép alig akadt dolga. Ha az elnök aludni akart, - mindig felöltözve és állig begombolkozva, - leült az elnöki székbe, csöngetett s aztán, amikor fölébredt, ismét csöngetett. Ezt a bámulatosan-egyszerű gyógymódot, melyről a német orvosi szaklapok nem emlékeztek meg, csak az évad kezdetéig használta. Később, amikor már megkezdődtek a fölolvasóülések, nem volt rá szüksége. Zwetschkéről azonban nem feledkezett meg. Háziorvosának fogadta s minthogy kitünő összeköttetésekkel rendelkezett, fiatalkora ellenére - még alig mult huszonhat éves - főorvossá neveztette ki az ottani kórház ideg- és elmeosztályára s egy félévre rá kijárta neki az udvari tanácsosi címet is.

- Hát ez az én német kalandom. Fizetni, főúr. Vacsora, bikavér, négy fekete, huszonöt mirjám. Már megint elfecsegtem az időt. Rám virradt. Nézzétek, a hajnal jár a januári ködben, a pesti sikátorban és bemosolyog a Torpédó ablakán. Rózsaujjú hajnal, piszkos körmökkel. Na menjünk aludni. Vagy maradtok? Akkor iszom még egy feketét s elmesélem nektek a végét. Újabban az az egyetlen szórakozásom, hogy magamat hallgatom.

- Sokáig nem hallottam az elnökről. Kitört a háború s én messze sodródtam mindenkitől. Tavaly Németországban utazgattam. Egy vargabetűvel útba ejtettem Darmstadtot. Két gyors közt kiszálltam, meglátogattam Zwetschkét. Jaj de furcsa volt, gyerekek. Ifjúkori barátomat ott találtam az ideg- és elmeosztályon, ahol tizenöt évvel ezelőtt hagytam. Fehér köpenyben jött elém és átölelt. Csontkeretes pápaszemet viselt, sörhasat kapott, mint a többi német tudós, akin hajdan annyit mulattunk. Csak bámultam rá. Már nem röhögött olyan viharosan és szemtelenül, mint fiatalkorában. Ehelyett azonban mindig nevetett, lassan és elnyújtva. Ismeritek azokat az embereket, akik minden mondatuk után nevetnek, akár vidámat, akár szomorút közölnek velünk? Ő is így mesélte el, hogy megnősült, - hahaha, - született egy kislánya, - hahaha, - aztán négyéves korában meghalt, agyhártya-gyulladásban, - hahaha. Ezen én nem ütköztem meg. Tudtam, hogy minden elmeorvosnak megvan a maga egyéni sajátossága.

- Osztályán példás rendet tartott. Ragyogtak a folyosók, az ablakok, a padlók. Minden köpőláda a helyén állt. Az ápolók jobban félte tőle, mint a dühöngő őrültektől. Kimutatásokat készített, táblázatokat, szemléltető görbékkel. Agyszövet-tannal foglalkozott. Munkatermében formalin-oldatban beteg agyvelők libegtek, melyeket ő a sonkavágó-géphez hasonló, de sokkal finomabb műszerrel hártyavékony szeletekre vagdalt s ezekből igyekezett kiolvasni az emberi lélek és a szellem titkát. Végigvezetett osztályán. Számomra az ilyesmi nem ujság. Gyermekkorom óta ellenállhatatlan vágy vonzott ezekre a helyekre. Egy elmeosztály a föld minden pontján egyforma, akár egy parlament. Úgy látszik a természet az elmebetegségek képletével minden népnél és minden égtáj alatt ugyanazt akarja mondani. A női osztály táncol és sikoltoz, a férfiosztály komor és tartalmas gondokba mélyed. Künn a kertben a fák alatt gyermeki bambaságukba süppedve méláznak az agyalágyultak. Egy kőművessegéd trombitálva fujja orrát, éjjel-nappal, mert teste tele van levegővel, de munkája - amint dicsekszik - máris szép eredménnyel járt. Tizenhét évvel ezekelőtt, amikor bekerült, a levegő körülbelül a homlokáig ért, most azonban leapadt a melle bimbajáig. Közösen kiszámítottuk, hogy hetvenéves korára teljesen levegőmentes lesz, ha közben valami váratlan esemény nem akadályozza meg tevékenységében. Itt is mindenkinek megvan a maga foglalkozása és szórakozása.

- Engem elsősorban két csoport éles szembenállása érdekelt. Azé a két csoporté, mely az egész emberiséget jellemzi. A paranoiások hetykék, szemtelenek, nagyzolók, gyanakvók és gyanusítók, elégedetlenek és tettrekészek, akár a világboldogító politikusok. Sötét rés-szemmel figyelnek rám egy sarokból s érzem, hogy «megvan rólam a véleményük». Bármely pillanatban készek volnának bitóra huzatni a társadalom jóvolta érdekében. Nem bírják elviselni magukat s lelkük kifelé tör a világba, azt akarják kettéhasítani. A schizofrének furcsák, eredetiek, meglepőek, önvádlók, kiszámíthatatlanok és kiismerhetetlenek, akár a vérbeli írók. Beszédük tele van nekünk érthetetlen célzásokkal. Nem bírják elviselni a külső világot s lelkük befelé tör és kettéhasad. Nekem az utóbbiak rokonszenvesebbek. Itt is közéjük elegyedtem. Egy gyöpágy sarkán két fiatalember állt szobrot, megmerevedve. Egy harmadik fiatalember, valami würzburgi bankár krétafehér fia körbe sétált s valahányszor elhaladt előttem, mindig rendkívül tisztelettel köszönt, én pedig köszönését hasonló tisztelettel viszonoztam. Amint azonban nyolcadszor haladt el előttem s én nyolcadszor köszöntem vissza, váratlanul szembeköpött, aminek végtelenül örültem, mert igazolta és megerősítette bennem erről a betegségről régóta kialakult véleményemet.

- Zwetschkét nem érdekelték az elmebetegek. Azt mondta, az ő különösen elnyújtott, lassú nevetésével, hogy ezek kötnivaló bolondok, nem is érdemes foglalkozni velük, csak majd boncolásuk után, az agyszeleteikkel. Ozsonnázni hívott, Bemutatott feleségének, egy szőke madonnaszerű asszonynak, aki haját hátrasimította domború homlokán, némán fogott velem kezet, némán kínálgatott s egész idő alatt egyetlen szót sem szólt. Kenőmájast ettünk és sört ittunk. Végre megtudtam, hogy mi történt az elnökkel. Az elnök túlélt mindenkit, még a háborút és a forradalmat is. Nemzedékek pusztultak el körötte, a csatatéren elestek, vagy tönkrementek a futuristák, az expresszionisták, a szimultanisták, a neoklasszikusok és konstrauktívisták is, ő azonban tovább működött. Az alvók kitartása volt benne. Amikor betöltötte kilencvenedik évét, háziorvosa tanácsára még több elnökséget vállalt. Utolsó éveiben tizenhét helyen elnökölt, reggeltől estig szakadatlanul. Tavaly télen halt meg, kilencvenkilenc éves korában. Szegény, a századik évét már nem élhette meg.

- Búcsút vettem barátomtól, hogy elzaránkodoljak sírjához s ott lerójam a hála és kegyelet adóját. Zwetschke nevetve megölelt. Esőköpenyem zsebébe egy becsomagolt könyvet dugott s figyelmeztetett, hogy erre még szükségem lehet. Gépkocsin hajtattam a temetőbe, az őrültek közül a halottak közé. Nyomban megleltem az elnök sírját. Zord családi kriptában nyugodott, melyet bárói címere ékesített. Márványoszlopán csak egyetlen mondat volt: «Aludj békében». Ezt a férfiút, akit életében senki se mert tegezni, most az élők szemtelen egyoldalúságával tegezte valaki. «Méltóztassék békében aludni» - rebegtem fiúi tisztelettel s megindultan gondoltam emlékére és eltünt fiatal éveimre. Szememben egy könnyet morzsoltam szét.

- Sajnos, üres kézzel jöttem, lóhalálában, még egy virágot sem hozhattam neki. De virág talán nem is illett volna erre a szigorú sírra. Zavaromban kutakodni kezdtem zsebeimben. Megtaláltam azt a könyvet, melyet Zwetschke útravaló gyanánt csomagolt be és kibontottam. Klopstock «Messiás»-a volt, az a hexaméteres hősköltemény, mely - nemzedékek egybehangzó véleménye szerint - a világ legunalmasabb könyve, olyan unalmas, hogy még senki sem olvasta el, sem azok, akik magasztalták, sem azok, akik ócsárolták. Állítólag maga Klopstock se tudta elolvasni, csak megírni. Kinyitottam és töprengve lapozgattam benne. Melyik részt olvassam? Mindegy volt. Mivel tudtam, hogy az elhunyt az életében legtöbbre becsülte a nyugalmat és neki is az lehet a vágya, mint valamennyiünknek, hogy holtában békességesen aludjék, lassan, egyhangúan olvasni kezdtem az első éneket. Csodálatos hatása volt. Egy hajnalka a szomszéd síron rémülten zárta be kelyhét, mintha már éjszaka borult volna reá. Egy bogár a porban hátára pottyant és úgy maradt, hipnotizálva. Egy pille, mely a kripta fölött kerengett, leesett a levegőből a sírlapra s összecsukott szárnyakkal aludt. Éreztem, hogy a hexaméterek áthatolnak a kripta gránitkövén, lefurakodnak a megboldogult porhüvelyéhez és síri álma - az örökkévaló álom is - egyre mélyül általuk.

-Arra ébredtem föl, hogy valaki a két vállamnál fogva rázogat. Figyelmes gépkocsisom volt, akit künn hagytam a temető kapujánál. Az történt, hogy az első ének közepe táján engem is elnyomott az álom. Gyorsan a gépkocsiba vágtam magam. Eszeveszetten nyargaltunk az állomásra. Csak annyi időm maradt, hogy az utolsó pillanatban beugorjam a már robogó D-vonatba, mely aztán szikrazáporban, füttyentgetve, százkilométeres sebességgel vágtatott Berlin felé.