Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · Fordítások

Németh Andor: HÁROM DIPLOMATA
Paléologue könyve - Athenaeum

A feszengés mindig annak a jele, hogy valami hiba van körülöttem vagy bennem. Cs. Szabó László írta meg a sokféle érdeklődésű «jeune homme rangé» visszahőkölő szimpátiájával, legutóbbi Nyugat-novellájában a bécsi Szent István dóm környékén ácsorgó különcöt, ki idegenvezetés címén fillérekért árulja ki rengeteg tudományát, mit ritka salabakterekből olvasott össze. Az elbeszélésnek rendezett viszonyok között élő hősét ez az elkallódott exisztencia nyugtalanná teszi elherdált s rosszul adminisztrált tudákosságával; a szituáció a Mann-novellák atmoszféráját idézi emlékezetembe, a polgári erkölcs és a beteges szenvedély fénytöréseivel.

Ha valaki aprólékosan ismeri az osztrák gótika történetét s nem egyetemi magántanár, hanem kopott csavargó, akkor ez valahogy erkölcstelen, akkor itt valami nincs a maga helyén. Ellenben tökéletesen helyénvaló, sőt elsőrendüen érdekes és izgató, ha egy néhai diplomata tanulmánykötetet ad ki a XIX. század három legemlékezetesebb államférfijáról, mint Paléologue, aki előző műveivel már bebizonyította, hogy hivatott történész s azonfelül művészi tollú előadó. Ha tehát mégis marad bennem valami szabólászló-féle nyugtalankodás, amikor Paléologue könyvét becsukom, akkor ennek nem lehet oka sem a könyv szerzője, sem a könyv tárgya.

De beszéljünk a könyvről előbb. A három tanulmány külön-külön s együtt nem a legsikerültebb. Három halk-ezüst tónusú, halvány s elmosódott portré, kihagyásos rajzzal a kontúrok minduntalan megszakadó vonalával: nem életábrázolás, csak emlékeztetés. Egy arisztokrata gőgösen papírravetett jegyzetei ezek, közismert tények újrarögzítése, miknek pikantériáját a szerző személye adja meg. A beavatott olvasó lesi az önvallomást, a történelmiségbe bujtatott aktualitást, a megemlékezés "ŕ propos-ját, a jelenre irányuló revelációt, a szellemidézés célját és miértjét s kénytelen elismerni, hogy Paléologue valóban kitűnő diplomata lehet, mert mindvégig megőrzi inkognitóját s tökéletes szenvtelenséggel leplezi írói szándékait. Csakugyan nem akart volna egyebet, mint teljes irodalmi parádéban leadni névjegyét nagynevű elődeinél? Úgy látszik, nem akart egyebet. Az olvasó megtud a könyvből egyet-mást a cinikus autuni püspökről, aki haláloságyán, gyóntatója közvetítésével diplomáciai tárgyalásokat folytatott istennel s feltételekhez kötötte, megtérjen-e, Metternich szerelmeiről és Chateaubriand dölyfös unalmáról, mellyel végigásította a veronai kongresszust. Mindezt azonban nagyobb erővel, életteljesebben s művészibben megolvashatja másutt.

Mindez semmit sem von le abból a társadalmi tényből, hogy Paléologue könyve, a fentebb említett pikantéria következtében, erősen érdekli a diplomatákat, az arisztokrata szalonokat s ennek folytán szép számban fogyott. S itt jön az a bizonyos viszolygás, melyet nem hagyhatok szó nélkül. Ez a tanulmánykötet ugyanis akármilyen kevéssé jelentős, annyira igényes. Egyes darabjai a Revue des Deux Mondes-ban jelentek meg s olyan történeti ismereteket feltételeznek, mikkel a magyar olvasóközönség átlaga egyáltalán nem rendelkezhetik. Annak, aki nem ismeri aprólékosan a napoleoni idők diplomáciai történetét, arabul van írva a könyv. Vajjon nem lett volna helyesebb kiadni a helyében valamelyik magyar író asztalfiókban heverő kéziratát? Vajjon nem az lesz a sorsa ennek a könyvnek is, mint a tavaly karácsonykor kiadott Valéry tanulmánykötetnek, amely alighanem oszlopokban porosodik Révaiék pincéiben? Az irodalomnak vannak gourmand-falatjai, mikkel szalonnán és kenyéren élő szegény nemzeteket izgatni majdnem kajánság, legalább is sznobság. Az a néhányszáz ember, akinek szellemi igénye Valéry-ig és Paléologue-ig ér, bizonyára eredetiben olvassa ezeket a kitűnő auktorokat.