Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és széppróza

Cs. Szabó László: EMLÉKEIMBŐL
Bánffy Miklós könyve - Erdélyi Szépműves Céh

A magyar társasági életből nem származik szellemi hagyaték, kitagadott s egymás meghallgatására utalt íróinknak pedig kevés mondanivalójuk van méltatlan életükről. Elszórt példák és kész remekművek dacára ezért szakad meg minduntalan a magyar önéletírás amely a magánossággal legkevésbbé összeférő műfaj s objektív emberábrázolásban a regényírást is felülmulja. Saint-Simon herceg pletykái, karikatúrái és dühtől csepegő rágalmai mai távlatban csodálatos emberi természetrajzzá tisztultak, elevenségükkel szinte a visszaemlékező és személyeskedő szerzőt is beárnyékolják. Bár a regény irodalmi hagyományunk legsebezhetőbb pontja, heroizáló képzeletünk még mindig könnyebben alkalmazkodik hozzá, mint az önéletrajz mértékszabó, reális levegőjéhez. Nemesi, főúri, polgári életünk politikai alkata, türelmetlen hatalomvágyunk, irodalmi közönyünk és félelmünk az igazi, belső szabadságtól egyformán meghiusítják a bensőséges szellemi érintkezést, megrontják irónikus, kiegyenlítő szemmértékünket, egyszóval megfosztanak mindattól, ami a jó emlékíró nélkülözhetetlen stiláris előkészítője. Kevesen művelik nálunk ezt a műfajt s még kevesebben olvassák. Sohase szerettük a leírt és megismerhető hagyományokat, miután az iratlan legendák politikailag és társadalmilag jobban kihasználhatók, mint bűneink és erényeink ellenőrizhető, nyilvános mérlege.

Erdély iskolakedvelő, némileg írástudó és demokratikus multjának köszönhető, hogy a jellegzetesen nyugateurópai műfaj legjobb mesterei nagyrészt a keleti végről származtak. Mindszenti Gábor szűkszavú, gyöngéd följegyzése az összeroskadt János királyról, Kemény János és Bethlen Miklós gazdagsága, Apor Péter duruzsló szava, Bod Péter életrajzai s a Partiumból származó Kazinczy Kufsteintól Szebenig levelekben és visszaemlékezésekben kirajzolódó literátus élete: Erdély s az erdélyi határvidék sajátos hagyományai, amelyek többet árulnak el erről a földről, mint a magyarországiak visszaemlékezései Magyarországról. Bánffy Miklós, aki néhai Kuncz Aladár kérésére az Erdélyi Helikonban, majd a Szépműves Céh könyvei közt kiadta emlékeit az utolsó koronázásról, az októberi forradalomról s hollandiai emigrációjáról, szintén erdélyi ember.

Megszoktuk, hogy főrangú uraink úgy írnak, ahogy a hazafias házitanító megtanította őket: szeretik az acélos búzát, törhetetlen honleányok, csillagos éjszakán kinyilik előttük a végtelenség. A parasztivadék rendszerint az Alföldről, a munkás elégedetlenekről, a polgár az Oktogon-térről ír, csak a főrangú műkedvelők képzelik magukat nyugalmazott postatiszteknek, mellükön a harmadosztályú érdemkereszttel. Annál lehangolóbb ez, minél inkább számon tartjuk a magyar arisztokrácia hajdani irodalmi szolgálatait. Főúri írásokból a főúri életet akarjuk megismerni, nem pedig azt, hogy miképp ismétlik el a megfizetett nevelő veszélytelen világnézetét.

Bánffy Miklós irodalmi gyakorlaton s irodalmi érintkezésen iskolázott kitünő ízlése végre egy származásához és környezetéhez hű könyvvel kárpótolt a magyar mágnások kispolgári próbálkozásaiért. Hangja a társadalmi elsőbbségben és vagyoni erőben biztos, egykedvű hang, melyből a rang nyugalma árad, fesztelen magatartása nem ismeri a csukott ajtó, a megalázó előszobák s a szegény öregség rémét. Pontos ellentéte a Sieghardt-féle életrajzoknak, amelyekből kiderül, hogy haszontalan bürokratikus fontoskodás, és kíméletlen stréberség útján mi mindenre viheti a szegényember. Sikeres közszereplés helyett megismerkedünk egy zsíros falkavadász-kalappal, amely tárgyi mivoltából kivetkőzve a régi cselédek hűségével végzi megváltozott feladatát, a csempészést; a forradalmi Németországban utazva, a Lüneburgi Heiden egy kimustrált gyönyörű patricius hintóval találkozunk; Bécsben, Kopenhágában, Hágában tüstént az első nap barátokra akadunk, akárcsak Casanova idejében, mikor Európa valamennyi udvara és udvari nemessége egy láthatatlan rokonságban egyesült. Megtudjuk egy mindig mérges közéleti nagyságunk példátlan gyávaságát, megismerjük a forradalom apró törtetőit s egy honmentő tiszti expedició elképesztő történetét. Ez a rész Beszterce Ostroma és Akli Miklós lapjaival vetekszik. Kedves a holland tartózkodás leírása is: egy dilettáns, nagyúri arcképfestő komolytalan elhelyezkedési kisérlete, kalandjai a modelekkel s megrendelőivel, a gyarmati milliomosokkal. Az Ezeregy éjszakában élünk: a száműzöttnek mindig van pénze, egykedvűen gondol a holnapra, mindenütt vannak befolyásos diplomata barátai.

Mégsem okoz zavartalan gyönyörűséget ez a könyv. A koronázás diszítő munkáit leszámítva, Bánffy Miklós az elmondott eseményekben alig vett részt, az őszirózsás forradalomról például a reggeli fürdő elkészítésével egyszerre értesült. Volt ugyan egy külföldre szóló megbízása, de mire Kopenhágába ért, a megbízás elévült. «Történelmietlen» helyzete tehát némileg könnyített azon a pártatlanságon, amelyhez egy kínos bécsi kaland kivételével becsülettel ragaszkodik. A jó szándékot végeredményében mégis elrontja a hang. Más a pártatlanság és más a nagyúri szenvtelenség. Igaz ugyan, hogy csak átutazó idegen volt Berlinben, aki a Spartacusokról megelőzőleg sohase hallott, de a kiömlő vérről, ha már egyszer közösséget vállalt a Toll könyörtelen etikájával, még ilyen körülmények közt sem írhat a korrekt területenkívüliség hangján. A Spartacus-lázadás egy elcsigázott, áldozatkész, szerencsétlen nép vergődése volt: oknélküli vérontás, amely se a szégyentől, se a jövő terhektől nem szabadította meg Németországot. Az Emlékekben ez a dráma céltalan lövöldözéssé változik, melyben a szerző egy kipróbált úrlovas bátorságával jön-megy a dolga után. Hozzátartozik az írói méltósághoz, hogy a Halál völgyébe magunkba szállva ereszkedjünk le.

Bánffy Miklós a Helikon szűk területén nagyon megszorította elbeszélőkedvét. Reméljük, hogy a szerencsés kóstoló után újra megkínál fanyar erdélyi borával, amelybe ezúttal háború előtti emlékeit facsarja. Ő a század első évtizedének leghivatottabb emlékezője: közvetlen elbeszélése, kíméletlen emberábrázolása s előkelő szerénysége egyformán megkönnyítik, hogy ez a «memoriálé» szépen sikerüljön.