Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · ILLYÉS GYULA: KÉT BEVEZETŐ

ILLYÉS GYULA: KÉT BEVEZETŐ
Móricz Zsigmond és Babits Mihály szerzői estjeihez [+]
I.

Nekem ebben a meghitt irodalmi ünnepben az a szerep jutott ki, hogy az ifjúság, a következő nemzedék nevében szóljak az íróról. Vagyis az utókor nevében, melynek, ha bevallja, ha nem vallja be, minden igazi író munkálkodik, - épp ez különbözteti meg a napi igény olcsó kiszolgálóitól. Valljam be, hogy magam is senki birálatát nem hallgatnám oly szívszorongva, mint ezét a megbízhatatlan utókorét, mely, amióta magyar irodalom van, egyetlen vigasz és appellata? Megérteném az ünnepelt izgalmát is. Átérzem szerepem nagyszerűségét. Hálásnak, hálátlannak? - igazságosnak kell lennem. Ezt tartom a legszebb ajándéknak, amit Móricz Zsigmondnak nyujthatok, ízelítőt a jövőből, hacsak húsz-huszonöt év távlatából is, ha az ifjúság valóban annyit jelent, mint jövendő.

Szóval, engedjék beképzelnem, hogy egy kicsit az utókor szava az, amit hallani fognak s mely, ismétlem, főleg manapság nem üres szó az igazi írónak s főleg nem az a magyarnak, akinek nem csak multja, de jelene sincs. Vagy ha látszólag van is, öröme aztán igazán nincs benne.

Gondoljuk el és döbbenjünk meg, hogy ami ebben az ingatag, kis Magyarországban szép és nemes szándék volt, irodalomban és közéletben egyaránt, a jelenből kitessékelve, szinte törvényszerűleg, mindig a jövendő felé szorult. Alig volt nemzedék, mely csak gondolni is mert volna arra, hogy a jelenben valamit megvalósítson és ha mert, meg is adta az árát. Nemzedékek susogták vágyukat következő nemzedékek fülébe s azok az őket követőkébe, apáról fiúra adva a súlyos örökséget, mely az idők folyamán aztán szépen elkallódott. Vagy ha néha-néha lett is belőle valami, idejétmulta, használhatatlan dolog lett, mire úgy-ahogy megvalósították. Mi lett Petőfi nagyszerű örökségéből, melyet ma is félve emlegetünk, a népből, melynek az irodalmon át kellett volna harcra vonulnia? Jövendő. Ez az örökös holnapvárás a titka annak a híres magyar fiatalosságnak, örökös ifjúi nagyotakarásnak, melyet igazi szóval örök kiskorúságnak, balekségnek kellene neveznünk. Megérthető, ha ez a nagyra hívatott jövendő egyszer csak elkezd idegeskedni, elhárítja a dicső jóslatokat és a dörgő megtiszteltetést. Ha annyira szíveteken van az a jövő - válaszol -, ne csak tanácsokat adjatok, végezzétek el már egyszer a munkát, amit az idő ma rátok ró. Ha tavasz van a nép életében, akkor a vetést, ha ősz van, akkor az őszi szántást. Az elvégzett munkáról akarjuk látni, hogy kik jártak előttünk.

Ezt a munkát, épp Petőfi végrendeletét, a század elején csendesen és konok elhatározással Móricz Zsigmond vállalta magára. Míg a többiek, Adyval élükön, ábrándoztak, terveztek vagy átkozódtak, vagy, mint Babits, sürgősen rakni kezdték a szégyenszemre hiányzó magyar Olimpust, ő kapáért nyúlt és fejcsóválva a földet kezdte vágni, a híres magyar bozótot, melyről ép az ő ösvényei révén tudtuk meg, micsoda indás, mérges ősrengeteg és micsoda televény elől fogja el a napot, még ma is. Móricz Zsigmond a jelen napszámosa lett, szerényen, fogadkozás nélkül, szívósan, csak a munkát nézve, mint a nép, amelyet ábrázolt.

Már feltűnése is irodalmunkban olyan, mint amikor a fiatal földmíves egy nap átveszi apja örökségét, kimegy a határba, lehányja szerszámait, egy szempillantással átfutja a földeket s azon nyomban munkába kezd, még a kötelező fohászt is a dolog utánra hagyva.

Így látom én a fiatal Móricz Zsigmondot és így látom őt ma is.

Egyenletes, biztos mozdulatokkal halad azóta a maga útján előre, se jobbra, se balra: csak a következő lépés helyét nézve munkálja, dönti, amit a jelen elébe rak. Nem csak regényalakjai, ő maga is szinte öntudatlanul valami csodálatos vegetatív életet él, amelyben a gondolat is állandóan megfogható, közvetlen célt szolgál, nem válik külön útra, hogy önmagával viaskodjék.

Írói természete és észjárása egyszerűségében is ép olyan titokzatos és érthetetlen a műirodalomnak, akár a paraszt észjárása és természete. Csak egy-két szót erről.

Nekem az a képzelmem, hogy Móricz Zsigmond maga sem tudja, milyen nagy író ő. Író, akinek nincs írói problémája. Nem hiszem, hogy valaha is része lett volna minden magyar író elkerülhetetlen nagy élményében, a nyelv és a kifejezés élményében. Nincs iskolai multja, ahogy a földmívelő sem tudja, mikor sajátította el a föld, a természet ezer csinja-binját. Mondatai a szellem akaratára úgy dőlnek, frissen sercegve és engedelmes bókolással, mint kasza nyomán a rendek, telve barna, ragyogó élettel. A magyar nyelv egyik legkitűnőbb ötvöse, Kosztolányi, nemrégiben oldalakat írt Móricz egyetlen novellájának, a Barbároknak kifejező erejéről. Mi ennek a csodálatos stílusnak a titka? A titok nem is a stílusban van. Bizonyos vagyok benne, hogy Móricznak írás közben legkisebb gondja is nagyobb, mint a kifejezés válogatása. Ez a stílus különben is gyakran henye és ez a szó illik rá: gondatlan, akár a folyó beszéd. Látszik, hogy írója semmibe se veszi, természetesnek veszi, mert megszerzése nem került semmibe, úgy ragadt rá, mint, mondom, a parasztra a világ legtöbb fogást és önuralmat igénylő szakmája, a hónapokig látástul vakulásig tartó kaszálás.

És ilyen az is, amit ez a keresetlen stílus ábrázol. Nem probléma neki az élet sem. Az élet, a világ minden szöglete egyszerű munkaterület csak, ahol mindig és újra-újra akad tenni való. Hány társadalmi réteget, hányféle lelkületet ábrázolt már és mindet egyforma biztonsággal. Ez az az író, aki a jég hátán is megél. Állítsátok akárhová, egy pillantásnyi idő alatt fölméri a területet s már ássa is a barázdát, visszajövet már vet s a harmadik fordulónál már vágja is a vetést. S mindez olyan magától értetődőleg folyik, hogy nekem például se olvasás közben, se azután eszembe se jut, hogy ezért dícséret járna neki. Istenem, ez a szakmája. Amit leír, annyira életnek hat, hogy nem csodálkozom rajta. Ami minden író legküzdelmesebb célja, az nála születési adomány: műveiben nincs semmi irodalmi. Regényeit maga az élet kerekíti egységes szerkezetbe. A mondatszerkesztés és a komponálás egyaránt a népmesék, a falusi regélők nyugodt, eleven hangját idézi. Móricz Zsigmond ezekhez járt iskolába, mint egykor Arany. Legutolsó művét, a Boldog Ember-t folytatásokban olvastam. Egy szegény zsellér mondja el itt élete történetét oly közvetlen hangon, oly lélekzetállító hitelességgel, hogy csak a tizedik fejezet felé jutott eszembe, hogy mindezt író írta. Mindig a legutolsó műve fog meg legjobban, ahogyan mindig a tegnapi nap áll hozzám legközelebb.

Szóval az életet ábrázolja, de mégsem naturálista módon, ahogy az irodalomtörténet elkönyvelte, hanem a népmesék szuperrealista eszközeivel. Nem a valóság utánzásával, hanem a változó valóság törvényeinek felmutatásával. Nem a zolai naturálista jelenet döbbent meg, hanem a jelenetet előidéző örökérvényűség. Művei ép ezért anélkül, hogy politikai jelszavakat hangoztatnának, nyugtalanítanak, harsogó trombitái az örök magyar politikumnak: a nép, a parasztság ügyének, az Oblomovok, az elnyomók elleni harcnak.

Az utókorral kezdtem. Az utókor csodálkozva halad Móricz Zsigmond ösvényein és barázdáin. Ez hát a magyar jelen, a vad terület, melyben élnem kell, melynek emberiesítésévé vállalkoztam, - szól majd - s ha az ijesztő rengeteg láttán kétségbe is esik, az írtványok, az úttörők munkája reménységgel tölti el.

Reménységgel, - erre van ennek a nemzedéknek legnagyobb szüksége. A mi generációnkkal megtörtént, ami régóta előrelátható volt s mely nemcsak velünk történt meg Európában. Az egymást követő nemzedékek addig hitegették egymást, míg minden ígéret elvesztette hitelét. Ábrándjainkat és jövőnket is újra kell építenünk. Ne feledjük, hogy nekünk ígértek legtöbbet. Petőfi Magyarországát és ráadásul az egész világot Athentől Párisig, térben és időben. Kaptunk két bukott forradalmat és egy bukott Bizáncot, vásárolható erkölccsel és szellemmel és köréje egy kis középkort. Ennek helyére kell felrakni a mi világunkat, melynek első erkölcse a munka. Ne csodálkozzanak elődeink, ha értékeiket gyanakodva méricskéljük s századokig visszakószálunk, hogy megbízható köveket találjunk. Mindnyájan öregek vagyunk, - mondta Móricz egy nagy francia kortársa, André Gide, - és az utánunk jövők még öregebbek lesznek. A mai ifjúság óvatosabb és bizalmatlanabb; vele szemben Móricz Zsigmond ma is lelkesülő fiatalnak hat, akinek minden körülmények közt van kedve újra és újra nekiállni a dolognak. S már ez a látvány, hogy valaki ilyen bizakodva folytatja a sziszifuszi munkát, már ez reményt áraszt felénk.

Nincs helye most, hogy ennek a nemzedéknek aspirációit, felfogását és eddigi küzdelmeit itt részletezzem. Ez a nemzedék, melynek egyelőre csak az a közös jellemvonása, hogy a népből származik és nem tagadja meg a népet, sokban különbözik Móricz Zsigmondtól, de bármerre is jusson, nem feledheti, hogy az ő csapásain is áthaladt. A huszadik század első decenniumának költői elvezettek bennünket nyugatra. Mikor megrakodva és zavartan megtértünk erre a földre, Móricz visszavezetett bennünket a néphez, a szegénységhez, a magyar jelenhez, melyben a jövendő érik. Tiszta és világos helyzetképet kaptunk tőle. Előbb csak csodálatosan művészi, s mert művészi - az igazi művészet nem bírja el a hazugságot - megbízható képet környezetünkről, a jelenről, melyet alakítanunk kell, majd újabban példaadást is, bíztatást a munka még intenzívebb folytatására. Móricz Zsigmond nem politikus író, regényei nem gondolatok illusztrálásai, mint legtöbb «korszerű» írónkéi, ő az életet adja s a gondolat az olvasó fejében önmagától születik meg. S ez a gondolat, melynek fogamzója az emberszeretet, a szabadság és az emberi munka joga, Móricz Zsigmondon át egy egész nemzedéket forradalmasított s hajtott még magasabb célok és még további aspirációk és harcok felé. Ezt kaptuk tőle s persze most követelődzünk, hogy még tovább, csak ne hagyja abba. Elismerem, kicsit szemérmetlenek vagyunk, szeretnénk, ha még tovább harcolna helyettünk és kockáztatná helyettünk a bőrét. De így van ez jól, ebbe Móricz Zsigmondnak is bele kell nyugodnia. Követelni, bátorságot, erőt és munkát csak attól lehet, aki tanujelét adta, hogy mindezek birtokában van.

 

[+] December 3-án és 10-én a Nyugat Irodalmi Szalonjában.