Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 24. szám · / · GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (6., befejező közlemény)

GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (6., befejező közlemény)
REGÉNY
18.

Az emeletek és az udvar mélye megtelt kíváncsiakkal. Sűrűn egymásmellett csoportok képződtek, de csodálatosan. Prégerék lakása előtt tiszta volt a folyosó. A két ablak és ajtó előtt csak néha osont el egy-egy árnyék, lassan lépegetve, hallgatódzva, a függönyök melletti résen bekukkantgatva, hogy mi történik odabent, Joli él-e még? S Joli jajgatása, sikongása kiméletlenül szaggatta a csöndet, az ütés zaja is kihallatszott a lakásból, mint tompa puffanások s Préger vad, szinte artikulátlan ordítása is belemarkolt a feszült hallgatódzásba, várakozásba.

Rózsi, Vancekné, a szabónő tanulólánya a második lépcső homályában bujt meg; a kíváncsiság az imént hozta ki, mintha a mellékhelyiségbe menne. Az öreg Reinernének sajnálkozott s közben a kulccsal ütögette a rácsot:

- Nem tudom megérteni, hogy Jolit mért veri ilyen kegyetlenül az apja? - Ott ahol állt tisztán hallotta Préger hangját, amint ordította: «Barátnő köll neked? Éjszakára kimaradni?». - Hiszen már úgyis mindegy! Különben én nem is hiszem, hogy Joli valami rosszat követett volna el! Hogy kimaradt? Hát, Istenem, egyet táncolt, annyi volt az egész; mért is tiltják a tánciskolától? Elvégre már nagylány; és aztán hol ismerkedjen meg fiatalemberekkel, hol szerezzen férjet?

Reiner mama, mint nála esténként szokásos, bizonytalan szemmel nézte a világot, kábuló fejjel hallgatta Rózsit és mint a részeg emberek, elérzékenyülve jajongott, akár Joli anyja.

- Istenem, szegény lány! Az a lator még megöli... Meglássa, Zsuzsika, még megöli, ha valaki nem siet a segítségére! - Miközben beszélt, hajladozott; derekát támogatva s olykor fejét Rózsi arcához dugta, belehellt Rózsi arcába.

Rózsi a közelségtől meghátrált, mert az öregasszony lehelletén megérezte a szesz szagát, undorodva elfintorította orrát, de egyben nevethetnékje támadt, mert Reinerné Zsuzsinak szólította őt.

A közelben három férfi állott; Bodnár, Janovetz és Harsányi. Éppen Harsányi beszélt, hangja túlszárnyalta az öreg Reinerné sopánkodását és Rózsi sajnálkozását:

- Én mondom, az a lány nem érdemelne mást, mint kötelet a nyakára. Aki a szülei fejét így megbecsteleníti... Micsoda most már? Egy közönséges k...! Maholnap az utcasarkon látjuk!...

- Mindennek a nevelés az oka! Meg ez a helyzet - beszélt Bodnár. - Nézzen csak körül, milyen az élet! A szegény ember gyerekére minden oldalról züllés leselkedik. És ha a szülők nem eléggé értenek a gyerek neveléséhez, akkor az biztosan elzüllik. Mert érteni kell a neveléshez! És a gyereket is meg kell érteni! Bele kell látni a lelkébe, szívébe, fel kell ismerni gondolatmenetét; s nem elegendő, hogy az apa csak apa, az anya csak anya, hanem testi-lelki jóbarátnak kell venni. Barátságos, tanulságos szóval rá kell nevelni, hogy lásson; lássa meg mindennek a fekete oldalát; meg kell magyarázni, hogy a jobblétet a testén keresztül soha nem érheti el, mert így ez lealacsonyodással, zülléssel jár! Mert mi történik így vele? Elszedik a fiatalságát, a szépségét, kihasználják, kicsavarják, mint a legordenárébb munkát dolgozó munkást is... Rá kell nevelni az igazságra, hogy nincsenek mesebeli hercegek, csak hideg, éles, mohó számítás van, bujakóros perverzitás, szekszuális kéjelgés, amely mikor kiélte magát, félredobja a szemétre. Tanítsák meg az ocsmány, hazúg fényről lemondani, de tanítsák meg reális, jogos igényekre, melyek mindenkit megilletnek!

- Barátom, ezt sokan nem értik meg! - mondta Janovetz. - És a fiatalságot lemondásra nevelni, lehetetlen! El vannak káprázva és csak a mának élnek, a holnappal nem törődnek, mint ahogy senki...

- Hja, nem olyankor kell kezdeni a nevelés munkáját, amikor a gyerek kamaszsorba serdült már, hanem amikor még kicsi...

- Lári-fári beszéd ez! - vágott Bodnár szavaiba Harsányi. - Hogy beszélhet komolyan egy gyerekkel? Amikor még bolondságokon, csínytevéseken, játékon jár az esze?... Az elgondolása szép, de a gyakorlatban nem érvényesül... Látom én, hogy a pártban mennyi baj van a fiatalokkal!...

- Harsányinak igaza van! - helyeselt Janovetz.

- Nincs igaza! - tiltakozott Bodnár. - Itt a példa, az én két gyerekem...

- Na és a maga két gyereke már minden, az egész? - kérdezte élesen Harsányi. - Az a két gyerek az összes fiatalság?...

- Te rongy, te szemét! - zúgott ki Prégerék lakásából az apa hangja.

Kajárné izgatottan sóhajtozott s csavargatta fejét:

- Nem, nem apa ez, hanem egy vadállat! Istenem, mért is adtál egy ilyen embernek gyereket?!...

- Kajárné nagysád, maga még nem tudja, hogy milyen gond egy gyerek! - szólott Krizsánné. - Ne is kívánja megtudni... És ami Jolit illeti, hát higyje el, Préger jól teszi, ha veri. Csak verje is, mert ennél a leánynál már csak a bot, az ütés használ!

- Kutyából nem lesz szalonna! - mondta Vancekné. - Erre már az ütés is kár. Én tudom, Joli nem először kap verést az apjától. Minden héten kijár neki a porció és lám, mégis... Kár erre a bot, nem igaz, Lővingerné nagysád?

Lővingerné és leánya, Regina, Vanceknénál voltak ruhát próbálni s a próba után Vanceknéval és Krizsánnéval együtt jöttek ki a nagy kiabálásra, beleolvadtak a kíváncsiak tömegébe. Lővingerné vállát felhúzta, igen, lehet, hogy úgy van s Regina ártatlanul nézett, hallgatott, hogy mit beszélnek az asszonyok, emberek. Regina a ruhával volt eltelve, ami készül, mély kivágással s Bártfai doktorra gondolt és csak azután Jolira, különben őt nem érdekli, inkább a ruha... Ez egy közönséges eset, gondolta még és húzta anyját, hogy már menjenek...

- Éppen az a szomorú, hogy minden héten üti-veri a vadállat! - mérgelődött Kajár... A gyerek, a gyerek, villant fel benne is, milyen jó lenne, ha lenne; miért is nincs nekik legalább egy?! - Nem való annak gyerek!

- De így fellármázni a házat! - botránkozott Takácsné. - Ezer szerencse, hogy az uram nincs itthon! Az adna nekik ordítozást!

- Nem az ordítozás a fontos, hanem hogy az a vadállat üti azt a szegény lányt! - mondta Kajárné neheztelve.

- De igen, éppen az ordítozás a valami! - emelte hangját Takácsné. - Mert a gyerek nem tud tanulni! Érti? Más engem nem érdekel. Ha agyonverik, vagy megfojtják egymást, semmi közöm hozzá, az magánügy, de csinálják csöndben, hogy ne hallja más, mást ne zavarjon... Hogy ebben a házban soha nincsen csönd. Egy nap nem mulik el kiabálás nélkül. És rendszerint este, amikor a munkásember hazamegy pihenni és amikor a gyerek tanul!... Tuggyák azt, hogy ez máma már a második veszekedés? Délután a Reinerék, most meg ezek...

- De hiszen maga a második udvarban lakik? - vágott közbe Vancekné. - Maga nem is hallja!... Ha még én mondanám?!

- Győjjön, győjjön velem a lakásomba és ott hallgassa meg - fogta meg Vancekné kezét Takácsné. - Győjjön no...

- Ja-a-a-aj! - jajgatott most Joli élesebben, szinte sikítva és hosszan, ami vinnyogva szúrt bele az udvarba.

- Fél órája már, hogy veri! - mondta Grünfeldné. - Hogy nem fárad bele?

- Svungba jött és most nem tud megállni! - nevetett Stollné és figyelt fölfelé, Prégerék lakása irányába.

- Mondja, mit szólna, ha a maga ura is ilyen bősz lenne? - kérdezte ártatlan arccal Grünfeldné.

- Az?!... Az csak velem tud pofázni, pedig higgye el, a gyerekeknek néha el-elkelne egy kis verés! - felelte Stollné. - De az én uram...? - legyintett.

- Azért maga sem marad adósa neki - mosolygott befelé Grünfeldné. - ...Tudja, az lenne az érdekes, ha maguk mind a ketten ilyen hirtelenharagúak lennének!

- Ugyancsak ki lennének flastromozva! - mondta sietve Nagy-Arany.

- Na és ha maga és a Miska? - vágott vissza Stollné.

- No, én hamar elintézném a medvét! - felelte gyorsan Nagy-Arany. - A fejéhez vágnám a húsos-fazekat!

A «húsos-fazékon» nevettek, elértették Nagy-Arany célzását. A nevetés után Stollné azt mondta:

- Igen, elintézné, ha a Miska hagyná magát. De nem olyan «társadalomból» való ő!

Betlehemes gyerekek jöttek a házba, fehér ingben, az öreg lengő, hosszú szakállal, amely majdnem övig ért. Ketten hozták a «betlehem»-et, ami szép, nagy volt és benne, a szentképek előtt vékonyka gyertyák égtek, nyugtalan fénnyel lobogtak. A gyerekek a jajgatásra, kiabálásra tanácstalanul álltak meg az udvar közepén, meglepetten bámultak szerteszét, föl az emeletre, ahonnan szétrepültek a hangok.

- Na, most aztán: - «Mennyből az angyal!» - szólt a gyerekekre Stollné.

Grünfeldné rögtön ráfelelt:

- Bottal lejön hozzátok! mert éppen a kezében van!

A közelben mindenki nevetett és a gyerekek is nevettek Grünfeldné mondásán és kacagva, viháncolva fordultak ki a házból; a betlehemet lóbálva vitték.

Reinerék lakásuk előtt Reiner, Reinerné, Brucknerné és a férje állott. Reinerné elítélően nyilatkozott Joliról, de Reiner pártolta.

- Szegény lány, hiszen semmi szórakozása sincs! - mondta Reiner.

- Na, szép kis szórakozás, éccakára kimaradni - nevetett Brucknerné s Ilusra szólt, hogy ne tátsa a száját az udvar közepén, mert az már igazán nem való.

- Hát kérem, olyan annak az apja is! - mondta meggyőződéssel Bruckner s lassan megindult a lépcsőház felé, hogy beszóljon Prégeréknek; igazán ölég volt már a kiabálásból.

Amikor Bruckner ment, akkor mondta Reinerné:

- A fene megesz téged, Sándor; abba a lányba is szeretnél beleharapni! Azért beszélsz te így!... Na, mit szól az ilyen gondolkodásra! - fordult Brucknernéhez, aki mellett Ilus meglapult.

- Ne aggyon rá semmit! - válaszolta Brucknerné. - Csak beszél, hogy magát bosszantsa!

A Búgó és a Hosszú jöttek meg, a Hosszú látogatóba, a Búgó haza, megálltak az udvar közepén, a kanális mellett; ott érte őket utól Lujza és Viktor. Csak álltak és bámultak, a Hosszú kis ládikát lóbált a kezében, aztán azt mondta: - No, cirkusz van itt már megint!

Lujza Szunyognétól megérdeklődte, hogy mi történt s a hallottakon elsopánkodott, hogy Joli mennyit szenved az apjától. Viktor Lujzába karolva hallgatott és bámult, a Búgó pedig azt jegyezte meg, hogy Joli olyan is, mindig mással kisérteti magát.

- Mit tucc te ahhoz?! - ütötte fel Búgó orrát gyengéden Lujza.

Szunyogné hümmögött, nem tudta, melyiknek adjon igazat; Lujza jó hozzá, egy párszor dugott már neki egy-egy pengőt, de a Búgó is küldött már be neki olykor-olykor pár fillért. Inkább nem szólt.

- Mennyünk! - mondta Viktor, de Lujza nem akart, kiváncsi volt - Maraggyunk még! - felelte és lesett föl az emeletre.

- Na, de én megyek! - mondta a Hosszú s megindult az anyja felé, utána Bugóval. - Kezit csókolom, anya! - köszönt rá s meg is csókolta a kezét.

- No, mi ujság, mi szél fújt erre? - kérdezte Stollné.

Akkor ért haza Friedné, már karácsonyfát árul s egy kisebbet hazahozott, azt Szunyogéknak ajándékozza.

- Hát ez már micsoda panoráma? - kérdezte és szabadon levő kezével szétmutatott.

Grünfeldné magyarázott, gyorsan és hadarva beszélt, sokszor kihallatszott, «a Joli».

- Anya, győjjön már! - hívta a Hosszú az anyját, de Stollné nem mozdult, most már figyelt, nézte Somogyit, akivel a Szarka-eset alkalmával összekapott. Somogyi úgy csavargott az udvaron, mintha odatartana hozzájuk. De megakadt Brucknerék csoportjánál, amire Stollné azt mondta: - Jobb is! - Ámde még akkor sem mozdult, mert érdekelte Joli jajgatása s kiváncsiskodott, odakiáltott Csótisnénak, hogy jőjjön már közelebb.

- Te ringyó! Te szajha! - üvöltött Préger.

Roppant élesen és bömbölve kiáltott, amire fölmordult a ház, az emeleten sokan az ajtajuk felé siettek; azok között volt Bruckner is.

- Közeledik a karácsony! - mondta Grünfeldné.

- Az, annak a szegény leánynak csúnya ünnepe lesz! - bólintott rá Csótisné s kezét hasán összekulcsolta. - Még majd agyonüti!

Bodnár, Szalai, Janovetz és Káldor, a kőmives egy újabb jajgatásra, ordításra szintén megindultak, hogy bemennek Prégerékhez, de megállapodtak az ajtó előtt, Brucknerrel. Tanakodtak és biztatták Brucknert, hogy nyisson már be, ő a házmester, de Bruckner a fejét rázta, azt mondta: - Várgyunk még egy kicsit!

- Mit várjunk? - mondta hevesen Bodnár. - Addigra dráma lesz!

Akkor hevesen felnyilt az ajtó és mindenkit félrelökve, Joli rohant ki a folyosóra. Egy szál ingben futott ki a hideg, sötétes folyosóra, de az ing szinte cafatokban lógott le róla s haja ziláltan kócosodott az arcába, homlokára; olyan volt, mint egy kisértet. Ahogy futott, rikácsolva jajongta be a folyosót és csak rohant, rohant. Préger szorosan leánya nyomában járt, de nem annyira közel, hogy elérhette volna és egy bottal teljes erejéből csapkodott feléje, ütötte a levegőt, Joli nyomát.

- Megdöglesz, ringyó, megdöglesz! - lihegte végtelen dühében.

Joli és Préger útjából mindenki félrehúzódott, csak Bodnár kisérelte meg elkapni a felbőszült apát, de későn nyúlt utána és így csupán a levegőt markolta.

Joli menekülésében Kajárék ajtajába ugrott be. Az ajtót már nem ért rá maga után behúzni, akkorra apja odaért. Préger azonban már nem juthatott át a küszöbön, mert Kajár előtte termett és visszatartotta:

- Ide be ne tegye a lábát, mert ez az én lakásom! - kiáltotta fenyegetőleg Préger arcába.

Mindenki megdöbbent. Azt hitték, hogy a két férfi összekap. De az összecsapás elmaradt; Préger az idős Kajár előtt megtorpant. Valamit akart mondani s ez meglátszott feldúlt ábrázatán, de szája hangtalanul mozgott csak, tátogott, mintha levegő után kapkodna. Talán a határozott ellentállásra feleszmélt; feleszmélt, hogy mindenki előtt kiteregette belső életét, szégyenét és lehajtott fejjel, összeroppanva megfordult, ment vissza lakásába. A botot, mint súlyos terhet húzta maga után.

Pár lépést haladt, akkor megállt. S visszafordult, mint cövek kiegyenesedett, a botot meglóbálta a levegőben és a visszatérő düh fellobbanásával kiáltotta:

- De hozzám többet be ne tedd a lábad!

Akkor véglegesen hazament. Felesége a rácshoz lapulva, minden tagjában remegve tért ki útjából. És sírt. Aztán rohant Joli után.

- Tisztára bolond ez! - suttogta Krizsánné. - Már azt hittem, hogy nekimegy Kajárnak?!

- Óh, nem is tökéletes ez, baja van neki, - válaszolta Vancekné. - Valami rossz baja van neki. A vérivel van baja...

Az egész ház mormogott, sustorgott, «Óh» és «Ah» röpködött a levegőben, ide-oda folydogáltak, mint fekete vizek hullámai. S kérdések, feleletek pattantak, mint kipattanó szikrák, beszéltek, sziszegtek, mint szél a fák között.

Vancekné és Krizsánné bementek Kajárékhoz, megnézni, mi van Jolival. És mások is bementek Kajárékhoz, asszonyok, leányok, ott volt Lujza is és Ilus, Stollné és Grünfeldné; az ablakon a férfiak kukucskáltak be. És egy pár férfi bebátorkodott Prégerhez is, lassan, óvatosan nyitottak be, meglappadt alakjukat elnyelte az ajtó.

Kajárék a diványra fektették Jolit. Kajárné vizesruhával borogatta a kék, vörös és lila foltokat, dagadásokat; Prégerné tehetetlenül sírt és ahol érte, csókolta leányát.

- Hogy az Isten verje meg azt a vadállatot! - szidta Prégert Kajár, ahogy Kajárné újabb és újabb foltokat fedezett föl Joli testén. - Nézzék csak! - intette közelebb a jelenlevőket - egy tenyérnyi hely sincs rajta, ahol ne lenne ütés nyoma!

Sopánkodtak, sajnálták Jolit, ahogy meztelenségében s testén a vizesruhákkal szenvedőn, hallgatva feküdt. Arcán még fénylett a sírás s néha, amikor az újabb és újabb vizesruhák testéhez értek, meg-megrázkódott, föl-följajdult. Mindene fájt, mintha ízekre tépték, törték volna. Nagy szenvedésében nem is látta anyját, aki rácsukladozta csókjait és aki vele szenvedett. Borongás ülte meg a lelkét, fájó borongás, amely túl volt a testi fájdalmakon, a rongyokban felvillanó elszállt éjjelen, a darab boldogság roncsán és egy új megismerést, valamiféle új érzést keltett fel benne; egy új érzést, az életutálat, a dac és a keserűség keveredését.

Olykor élesen, mintha erőszakosan belészúrnának, feljött benne apja képe; olyankor ösztönszerűleg az ajtó felé fordította tekintetét, mintha várná, hogy apja ott megjelenik, bottal a kezében és folytatni fogja az ütlegelést.

Kajárné már lepedőket szedett elő a sifonból, megvizezte s a szomszédok segítségével abba csavargatta bele Jolit, aztán ágyba fektették, alája is párnát rakott, hogy Joli puhán feküdjön. Kajár a kályhát megrakta szénnel, ahány lapát szenet dobott a parázsra, annyi szidalmat küldött Prégerre. Aztán Kajárné teát főzött, bent a szobában, hogy Jolit szemmel tartsa...

- Azért tudja, mégsem kellett volna ennyire megverni ezt a szegény lányt! - súgta megilletődve Vancekné Krizsánnénak.

- Nem! Ennyire nem! És inkább dobta volna ki a lakásából! - felelte szintén súgva Krizsánné. - Hátha eltört valamije?

- Á, nem hiszem, mert akkor nem bírt volna futni! - rázta fejét Vancekné.

Aztán tanakodtak, hátha belső vérzése van, amire Vancekné legyintett; hagyja, nem kell beszélni róla, ők majd tudják; majd hozatnak orvost, ha kell.

Kajárné gügyögve biztatta Jolit a teára: - Így, csak szépen lenyelni, szépen kislány, ez jót tesz, meggyógyít minden fájást! - beszélte énekelve, ahogy kanalanként Joli szájához vitte az italt. Nagy-nagy szeretet csendült ki éneklő hangjából.

- De egyhamar nem viszi ám haza! - mondta Kajár Prégernének. - Pár napig itt marad!

- Az Isten is megáldja magukat! - nyöszörgött hálásan Prégerné és új könnyeket sírt.

Kajárné kezében megremegett a kanál; arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha Joli örökre náluk maradhatna. Az ő lányuk lenne. Az övék! Még ha rossznak is mondják!... Ők majd megjavítanák. Rá a jóra... És lenne gyerekük...

- Továbbra is itt maradhat, mint pár nap! - mondta végtelen nagy kivánalmában Kajárné.

- Jószívű asszony ez a Kajárné! - súgta Vancekné Krizsánnénak. - Úgy látszik, szereti a gyerekeket!

- Mert nincs neki! - dobta rá Krizsánné.

Aztán megindultak kifelé. Lassan, csöndes csoszogással s utánuk csurdogáltak a többi asszonyok is, mentek haza, eleget láttak már.

Vancekné a folyosón, amikor elvált Krizsánnétól, azt mondta:

- Érdekes; rádión kezdték, mert az bömbölt azután, amikor Joli hazajött és így végezték!

Krizsánné belenézett a sötét udvarba:

- Hja, a zenéhez tánc is köll ám!

*

Majdnem tíz óra volt, amikor lecsendesedett a ház. A lakók elültek, mint alkonyatkor a tyúkok. A lakások ablakai bágyadtan sárgálltak s tompa hangok szűrődtek ki onnan; az ég vagy az ég helye sötét volt s a levegő fagyosra hidegedett.

Bruckner ment lezárni a kaput. A rendőr csöngetett be hozzá, figyelmeztetőn, hogy tíz óra van már. Bruckner megköszönte, beszélgetett vele, elmondta az estét, Jolit s a verést.

- Hát így van ez! - mondta aztán a rendőr s topogott csizmájában, mert nagyon érezte a hideget. - Így, erre végig ezen az uccán, meg tán a környéken mindenütt; veszekednek, civódnak, marakodnak... Mintha nem volna más dolguk. Jobb. Ez a, ez a... - a többit elnyelte s sapkaellenzője alól végignézett az uccán; ahol bizonyos távolságokon lámpák égtek... - Ez a Szövecség-ucca... - mondta még és elköszönt.

Bruckner bezárta a kaput s visszasietett a lakásba. A konyhába ment, mert ott dolga van még. Pár cipőt kell még az éjjel megtalpalni, mert holnap reggel érte jönnek... Felesége és fia, valamint Ilus lefeküdtek már. Ott kuksoltak a nagyszobában; a villanyoskalauz még nem jött haza...

És nekiállott dolgozni.

- Kip-kop, kip-kop - kalapált Bruckner.

Éjfél felé megeredt a hóesés. Eleinte lassan, ritkán, sovány és gyér pelyhekben, de aztán vastagon, sűrűn hullott alá a végtelen magasból. Az idei első hó.

Akkorra minden ablak sötét volt, mintha megvakultak volna; csak a házmesterék konyhájának ablaka pislogott sárgán a hóesésbe, a frisshavas udvarba; és Bruckner kopácsolása folyt ki halkan, tompán, mintha csak véletlenül csurogna ki valami titkos résen.

Bruckner éjfél után, amikor a villanyoskalauz hazajött, abbahagyta a munkát; a talpalással kész, a pucolást ráér reggel is elvégezni, hajnalban. Akkor lecsavarta a lámpát, ment feküdni. Csak úgy, ruhástól hevert el a pamlagon; minek levetkőzni, amikor minden pillanatban csöngethetnek. A kapukulcsot szorongatva a kispárna alatt, aludt el...

Az egész ház aludt. Minden és mindenki. Tél volt. Havazott. És a hó csendesen, lágyan födte be a hatalmas házat; a roppant két-udvaros bérházat.

Szűzfehérsége elrejtette a fekete, csúnya foltokat...