Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novella · / · MEGSZABADÍTOTTÁL A HALÁLTÓL

MEGSZABADÍTOTTÁL A HALÁLTÓL
Pap Károly könyve - Nyugat-kiadás (Két kötet)
II. Halász Gábor

Vannak írók, akiknél a stílus egyben téma is, a megmunkálás gondja már a megoldás izgalma. A stílusigények veszedelmessé duzzadnak bennük és magukhoz szívnak minden energiát; lélekrajz, életfelfogás, technikai invenció, mindaz a gazdag élmény- és gondolati anyag, amit a regény testébe átömleszteni kellene, háttérbe szorul a hang és a hangsúlyok mellett, a modulációk feledtetik a dallamot. Az író átengedi magát a mesterségének, rászedettje saját eszközeinek, formáló ihlete a bűvész beidegzett meglepő gesztusához hasonló. Sajnos, regényíróink többsége a hangjából él, az ismerős melódiát csengeti és lemond a nagyobb erőfeszítésről, a teremtendő új világhoz alkalmazkodásról. Pedig nincs unalmasabb, mint a megismételt eredetiség. Akár egy természetes alaphangot variál a végső rekedtségig, mint Szabó Dezső, akár modoros, mint Szomory, aki annyi gonddal csiszolja egyformára kis elbeszéléseit (a kézműves áhitatával szériesztermelés), akár mesterkélt, mint Pap Károly - és a mesterkéltség, modorosság itt épp olyan kevéssé súlyosbító körülmény, mint a természetesség, hiszen nincsen őszinte írásmű -, a közös hiba: betelni nem tudni a már megtalálttal, egyéniséggel, döntő nyelvélménnyel, egyszeri remekléssel.

Pap Károly írói diadala és megrontója a könyv utolsó darabja. Aki a két köteten felfigyelve, unatkozva, elismerőn, közönyösen keresztülolvasta magát, felszabadult örömmel ismer «Mikáél, az ács»-ban a munka értelmére és igazolójára. Csodálatos erőpróba ez, mesterteljesítmény, esztétika és erkölcs, írói és emberi követelmények összhangja, kísérteties pontosság, hajszálfinom technika. Mikáél, az együgyű szent, a világ nyomorultjainak áldozati báránya (a Dosztojevszkij-reminiscentia nem bánt, nem a nyilvánvaló Jézus-párhuzam sem; írói önállóságon vallásos érzésen nem esett sérelem), mellette Abimél, az egy igaz, akinek befelé fordult, törődött lelkét megváltja a gyermek és körülöttük az értelmetlen, betűhöz ragaszkodó papi kórus és a testi-lelki nyomorúságba beléveszett szegények, a világ hatalmasainak és elnyomottjainak két szimbolikus tábora - mennyi konvenció, de milyen életfakasztóan az, a nagy alkotások fajtájából való, alkalom a bravúrra, az írói hatáson túl a morális megrendítésre, a felejthetetlen élményre. És ehhez az arányaiban tökéletesen kiépült, kész épülethez fáradt ihlettel sorakozik a többi, megtévesztésig hasonló, mégis más, üresebb, lélektelenebb, rosszabb; egy renaissance-palota modern másolatai. Képtelen szabadulni a siker igézetétől, inkább ismétel, minthogy újra kezdje a keresést.

Az ő renaissance-a azonban sajátmaga - és ez az, ami gondolkozásba ejtő. Eredetit és másolatot nem kötnek-e össze nála titkos szálak, az egészséges részben nem rejtőznek-e már beteg csírák? Érzékeny füllel kell hallgatóznunk, hogy meglessük az elváltozásokat, mert mestere a tettetésnek. De éppen a bravúr az árulója. Fojtott, biblikus pátosza, különös, cizellált merevsége mögött, ami a Herédia-szonettek hideg fényére emlékezteti az embert, van valami túlfeszített, egészségtelen, idegen. A mellékes lesz jelentős, a lényeg valahogy elsiklik. Öncél a stílus archaizálás nélküli archaikus ízével, ahol nem a bibliafordítások nyelve szólal meg, ami már magyar közkincs, hanem az ősi zsidó fordulatok, belopva, beoltva a maguk idegenszerűségében a nyelvbe, friss, meglepő calque linguistique -, öncél minden egyes mondat biztos ritmikájával, önállósulnak a díszek, önálló életet élnek a megszemélyesített metaforák, öncélúak az állóképszerűen rebbenő jelenetek, a néha fojtogató erejű fiziológiai részletezések, a már betétként elkülönült parádés leírások, mint a szülési pánik, a vihar, a tűzvész. Érződik folytonos eltökéltsége: minden az utolsó porcikáig remekbe készüljön. Érződik - ezen a ponton válik el a kitűnő mesterember a nagy írótól. A remekműnek nincsen mellékíze.

Csak a hang legyen csorbítatlan! - igazolhatná magát a flauberti büszke gyötrődéssel. Ám a két impassibilitének nincs sok köze egymáshoz; Flauberté csak látszólagos, az övé valódi. Ott hatalmas epikus fantázia, morális sóvárgás, a végzet ellen tiltakozás lüktet az esztétikum mögött, itt «Mikáél, az ács» egyszeri villanyütése ellenére is nincs más, mint tiszta forma, vékony felület és mögötte lappangó közöny. Nem esztétizálás a századelő értelmében, mint ahogy egész habitusa maian fiatal, különböző az elődökétől. Mivé lett volna ez a zsidó legenda az ő kezükön? Adatoktól terhes allegória kiabáló célzatossággal, vagy játszi ürügy a korok keverésére, a multban az örök emberi gyarlóságok tettenérésére, france-i iróniára. Most művészibb és komolyabb, humortalan, tendenciáiban is tompított, emberi, de elvontan az, átfűteni nem tudó, formalisztikus még a szeretet megbecsülésében is, dogmatikus, de hitetlen, «zengő érc és pengő cimbalom». És ez már nem Pap Károly egyéni arca; hanem generációnké. Soha még fiatalságnak nem voltak tisztultabb eszményei és közömbösebb érzelmei. Az apák szkepszise fáradtsággá gyengült benne, a nagyapák hite távoli parancs. Megnyugtató csupán a visszahajlása: múltra, közösségre, földre. De még nagy útat kell megtennie, amíg a gesztustól eljut a lélekig.