Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 19. szám

ZERDAHELYI JÓZSEF: PÁSZTORVÉRREL

Négy évet töltött már akkor orosz fogságban. Egy reggel kilépett a tábor kapuján, csak egyszerűen, ahogy máskor, dohányt szerezni indult és többet vissza se nézett.

Hazajött. Az alföldi falu széles utcáján sötétkedett az éjszaka, mégis eltalált a kertajtóhoz. Ki is nyitotta, olyan mesterséggel nyilott az most is, mint mikor itt hagyta.

A ház belülről volt bezárva, koccantott az ajtón, várt egy keveset, újra próbálta, senki sem felelt, pedig az öklével is megzörgette. Hogy fáradt is volt, az enyhe tavaszi szél hamar lenyomta a köszöbre és rendesen lefogta a szemét. A sötétség vigyázta az álmát Verem András szakaszvezetőnek.

Odabenn két ember riadozott a koppanásokra, vagy jobban egy ember meg egy asszony. Susogás volt a hangjuk.

- Ez Andris, az én uram, ismerem a koccantását.

- Már hogy vóna, hisze odaveszett, Pista is látta, hogy meglőtték a kozákok.

- Mégis ő az... biztos. Agyonver.

- Vagy én... - tüzelt a fiú.

- Hallgass, kimászol a padra, onnan majd, ha bejött, kibujsz a tető ablakán.

Kis Jani nem ellenkezett többet. A lopakodás baj nélkül megment, mezitláb mászott a füstös létrán. Maris még utána adta a csizmát, de az ajtónyitáshoz már nem volt mersze. Hideglelte, ahogy a kijáráshoz közelített, reszketett a semmit tapogató két karja, akár a nyárfalevél és addig veszett az ereje, míg el nem terült a földes pitvar közepén.

Csend borult a házra.

Mikor a hajnal verődött az égre, Andris kitörülte a szeméből az álmot. Körülnézte a házat, az udvart, belepillantott a kutba, húzott a közepéből, odatette a száját az ócska vederhez. Ivott. Akkor járta az utolsó járását a bakter.

- Nene, Andris, te vagy?

- Én hát.

- Már eltemetett a falu, hóthíred járta.

- Hát az igaz is volt, de feltámadtam.

- Megszünt a fogság?

- Hát meg.

- Hol vótál?

- Az egész világba, Szibériába.

- Ej, aztán mikor gyüttél haza?

- Éccaka.

- Éccaka? Hát az asszony?

- Be van az ajtó csukva.

- Be?

- Be.

- Zörgettél?

- Próbáltam... az öklömmel is.

- Nem nyilott ki?

- Nem.

- Hát akkor öcsém eregy is mindjárt a juhodhoz, mert mit keresnél mán te itt, - de hogy ránézett az Andris szemére, már bánta a beszédet és reparálta volna - biztosan alszik a lelkem, mert dolgozik ám az három helyett is, olyan. Gyere a melegre, futja egy porció neked is a zsidónál. Nekem meg jár utolsó fuvásra egy deci, ingyér, - szaporázta a szót a bakter.

- Hogy mondta kigyelmed?

- Hogy, hát csak hogy alszik, gyere mán no, igen szomjazom.

- Nem megyek, nem iszom - mondta szelídre igazított szóval Andris.

- Hát akkor Isten áldjon.

Verem András ott maradt az udvar közepén, tágasra tágult szemmel nézte a földet, mint aki sűrű gonddal él. Rácsillogott az első napsugár és megmutatta rongyolódó ruhában a szálas testét. Háttal állott a háznak, amikor kinyíllott az ajtó és az asszony ágypiros arca, szeme rávetődött.

- Jajj... édes uram... - szólt az ijedtség a Maris száján és megint úgy elmelegedett rajta a rémület, hogy az ember karjába dőlt ájultan.

András simított az asszony haján a szabadon maradt kezével, aztán belenyult a vederbe s hideg vízzel locsolta. Hogy így helyre állott a szíve a menyecskének, az András nyakába font két asszonykarja, aztán nagy sürgés-forgás közt járatta a nyelvét.

- Egyék valamit, kerüljön bejjebb, friss pogácsa, szalonna, kenyér. Főzök egy kis rántottát, van ám tojás, tojik a tyúk, hogy rámelegett az idő - bugyogott belőle még aztán is, míg valami huppanás el nem vágta a beszédet, amitől nyitva is maradt a Maris szája.

- Mi baj? - mondta Andris.

- Jaj... semmi, úgy elakadt a lélegzetem, de hisze csoda, hogy még élek, ennyi minden egy hajnalon, ilyen örömem van. Hótnak hitte az egész világ, oszt most itt van, oszt én főzök neki, meg gondozom, itt ül az asztalnál...

- Itt.

Megállott a beszéd, még az asszony keze sem mozdult a nagy csendességben. Andris mondta megint.

- Van bojtárja az öreg Becskének?

- Van.

- Ki van vele?

- Hát a Kis Jani, még akkor mindjárt beállt, mikor kigyelmedet elhajtották a háborúba.

- Akkor mindjárt?

- Akkor.

- Oszt azóta szolgál?

- Azóta.

- Akkor hát hely után kéne nézni.

- Most csak ne gyötörje magát kigyelmed, ráér még arra. Van a ház körül minden, a kert is terem, teleültettem.

- Vasárnap menek.

- Egy hétre is elég.

- Elég.

Harmadnapra kiöltözött Verem András. Tiszta fehér ruha ragyogott ki a juhász dolmány sujtása közül. Kezébe vette a horgas júhfogó botot, megnézte, jól ül-e a végébe az ólom és elindult.

A falut oldalba kerítette a szik, azon állott az akol és belesárgálott az égbe az új zsupos teteje. Borostás fű állta a taposást az András csizmája alatt.

Az öreg Becskét híres juhász fajta nemzette. Juhász vér lakott benne, módosan végezte a dolgát. Nem sietett. Ésszel járt a keze, a lába és a kis ujja mozdulása sem volt ok nélkül. Görnyedőre nyomta az idő, őszbe borult a haja, de a tudása az nagy volt neki. Most zsendice főtt vékony tüzön és hogy megrázta az öreg a bográcsot, pára csapott ki belőle és júhszaggal terjengett messze az udvar körül.

- Adjon Isten, gazduram, - szólt bele a dologba András.

Az öreg oda pillantott vagy kettőt, gondolkozott egy keveset, úgy mondta:

- De kinyaltad magad ebadta.

- Idehaza vagyok.

- Cifra asszony főztjén.

- Hogy mondta?

- Hát, ahogy igaz.

- Hát igaz?

- Igaz.

Forrott az András vére, de juhász volt ő is, ésszel járt a szava neki is. Megcsendesedett.

- Csak köszönni gyüttem.

- Isten hozott öcsém.

- Köszönöm.

Hallgattak. Az öreg vetett a tűzre.

- Jó föle van a tejnek.

- Van - mondta Becske - csak véknyan szedem meg, mert jobban veszi tőle magát a malac, ha nem soványítom el egészen.

- A mán igaz.

- Az.

- A legelő is kövér.

- Az ördög... úgy lopatom tele a birkát éccaka. Ha nem gondolnék vele, a bőrit hordaná haza.

- Éccaka? - mondta Andris - oszt akkor is a Jani jár vele?

- Mán azt nem bizom ilyen kölyökre.

Így beszélgettek még egy darabig, nehéz mozgású és koppanó szóval, aztán elköszönt a vendég.

- Istennek ajánlom.

Nem soká kellett próbálni a komisz járást a szikes gödrös legelőn, az Andris csizmájának, hogy meglássa a nyájat. Puli kutya szaladt elébe, fontoskodó ugatással táncolt a csizma szára tájékán, míg oda nem értek és Kis Jani rá nem szólt.

- Csiba te...

A bojtár is ott nőtt fel a juh mellett a pusztaságon. Nyúlott ki az egyenességből, akár a pózna, véletlenül mellőzte ki a katonasor valami duhajság miatt, hogy ott maradt a nyoma a karján.

- Adj Isten Jancsi.

- Adj Isten.

- Te vagy a bojtár?

- Az.

- Jó birkád van.

- Jó.

- Jobb vót az enyém.

- Jobb vót.

A nyáj lassan odahúzódott az árva fűzfa ritka árnyékába. Összedugta a földön járó fejét és járt az oldala a déli melegtől.

Leheveredtek ők is.

- Nagy világot bejártam.

- Meghiszem.

- Sokan ott maradtak örökre, ki élve ki halva.

- Sokan.

- Én visszagyüttem.

- Vissza.

- Haza hozott a szívem... nem tudod te azt, hír hang nélkül bolyongani a veszekedett nagy világba.

- Az.

- Ha úgy te mentél volna el, oszt én álltam volna a helyedbe.

- Az meg lehetett vóna.

- Meg aztán elvettem vóna a juhodat, meg a furulyádat... meg az ostorodat, meg a puli kutyádat.

- Az meg lehetett vóna.

- Meg aztán... elvettem vóna - felpattant a két ember - az asszonyodat.

Szemben álltak. Hang nélkül, csak a szemük villogott cudarul, és pirosság ömlött el rajtuk, míg Andris juhászosan, módosan meg nem szólalt:

- Agyonváglak.

- Ott leszek.

- Este - mondta ki a végire járót Verem András és nagy lassan hazalépett.

Este ott ült a két juhász az ivó asztalánál. Szembe néztek, bort ittak, összekoccant a poharuk, daloltak. Így próbálták egymás szívét. Egyszer nagyot vágott Andris az asztalra, Kis Jani meg se rezzent, úgy állotta a játékot. Egész éccaka.

Hajnal felé fölálltak, kifizették a cehhet, elköszöntek rendesen és csigavérrel, csizmalépéssel mérték az utat a falun át. Két jámbor, józan életű, szelídtekintetű magyar. Egyenesen, tétova nélkül.

A Maris ablaka alatt aztán megsuhant két juhászbot a hajnali párában. Az egyiknek koppant a vége és Kis Jani lefeküdt a felásott friss puha földre.

Verem András keményen, katonásan megállott a csendőr előtt:

- Zárasson be őrmester úr, agyonvágtam a feleségem szeretőjét - szelíden szólt belőle a szó.