Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 19. szám · / · ERDÉLYI JÓZSEF: TIZENKÉT VERS

ERDÉLYI JÓZSEF: TIZENKÉT VERS
ESTE A KERTBEN

Mendegéltünk a fák alatt,
este a kertben, ő meg én,
aranyhaju világszép urlány,
s nép fia, kóbor, csúf legény.
Gyér holdvilág és lámpafény
tört át a nyugvó lombokon
s békák ugráltak, rút, hideg
békák a poros útakon.

Lábunk elől is menekült
egy óvatos békafiu,
féltve árnyékos életét...
Féltem hogy az aranyhajú
fél tőle, mint sok más leány,
de ő nem félt, nem remegett,
nem sikoltott, hanem örömmel
látta a békagyermeket.

Mosolygó arccal, szeretettel
utána lépdelt, lehajolt,
mintha fel akarná emelni...
Lánytól e tett már hősi volt, -
egy más leánytól ez a tett
hőstett is lett volna, de ő
más, egészen más mint a többi.
Ő az igazi, ritka nő!...

Hogy is félt volna ő, ki tőlem
nem félt, aki szerelmesen
nézett az én két bús szemembe!
Neki nem csúnya semmisem,
neki nem olcsó semmi élet,
nem ijjesztő semmi alak, -
érceket lát a durva rögben,
rezet, ezüstöt, aranyat, -

fényes acélt a rozsdás kőben,
a nyers olajban illatot, -
az isteni szikrát szememben,
nem a vérengző állatot:
a költőben nem élhetetlen
futó bolondot, ám királyt,
elátkozott királyt aki az ő
megváltó szép szemére várt.