Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · FIGYELŐ · / · VERS

Kardos László: HULLÁMJÁTÉK
Lill András versei

Vannak költők, akiknek alkata és értéke már három-négy versből tisztán kiviláglik, de vannak olyanok is, akiknek képességeiről egy egész kötet elolvasása után is csak bizonytalan ítéletet mondhatunk. Nem tudjuk eldönteni, hogy egyszerűségük mögött szimplaság vagy bölcs lemondás, fegyelem és fölény van-e s hogy bonyolultságuk gazdagság-e vagy csak a szegénység cseles kapkodása. Nem ily végletes kilengésekkel ugyan, de mégis ilyesfajta tétovaság kínozza a kritikust, mikor Lill András kötetéről, a Hullámjátékról akar véleményt mondani. E költő erényei és fogyatkozásai gyakran összefolynak, aranya elkeveredett salakjával s a két elem együtt pereg át kíváncsian motozó ujjaink között...

Formában a hagyományos strófatagolást a szabadvers lazaságával kapcsolja, rímeket csak ritkán és rendszertelenül pendít, akkor is dugva, haloványan. Sor-alkotása szeszélyes, olykor mintha az élőbeszéd természetes lüktetését követné, máskor a liberális jámbus-sor emléke kísérti, de vannak homályos szándékú s értelmű sor-formái is. Az ismert vagy éppen szokott formáktól általában tartózkódik, szívesebben ad töredezett, hatástalanabb zenét, mint tradíciós dallamot és hangszerelést. E forma-kísérletek mélyén van valami gőggel elegy, impozáns szerénység, de az eredmény félig-meddig negatív: a költő a formateremtésben alig jut túl a rombolás szakaszain.

Nem könnyen békülünk ki képalkotó, hasonlat-fűző módjával sem. Mindig veszélyes, ha a hasonlat átallépi természetes korlátait és önálló életet kezd. A túlfejlesztett hasonlat a képzavar melegágya. A Hullámjáték költője is gyakran belefeledkezik képeibe, s ezt ritkán teheti büntetlenül. Ha van mit tanulnia legifjabb lírikusainktól, a kifejezésbeli mérséklet, a hasonlatok realisztikusabb, orthodoxabb kezelése, a képek tartózkodóbb használata az. Egy helyütt így ír: «A vén komédiás, a hold fehérít mindenen, mint komor festő egy nyáréji palettán.» A mondat elején a hold vén komédiás, derekán már komor festő, s az olvasó hasztalan iparkodik összeolvasztani a két elütő hangulatú képet. Másutt ezt kiáltja az Ifjúságnak: «Merre és hol keressünk mi, csüggedő népek, kik ifjú fejjel kergettük mécsed és tüzed, mely mint a csóknak lángja, édes.» Mily bukdácsoló zavar és mennyi banalitás! Máskor meg szűkszavú és redukált a semmitmondásig: kielégítik áradó érzései, s az érzések sodrában azt is beleképzeli versébe, amit nem tudott szavakba objektiválni.

Témái közt egy eszményi fényű szerelem, valami éteri természetrajongás és egy tárgytalan, tragikus bú dominál. A felületet láthatóan megveti, mindig a mélybe ás, de mélysége nem mindig tiszta. Finom elképzelései gyakran az erőtlenségig fínomak. Itt-ott talán nagyvonalúnak is rémlik, de rögtön rá ideges gyanu nyilamlik át rajtunk: csalódtunk.

A sok és sokfajta hibán túl azonban van ezeknek a verseknek valami komoly, végig egyenletes, megnyerő hangsúlyuk, s ez sok mindenért kárpótol. Egyazon hőfok kísér végig az egész köteten és ez sajátos módon megnyugtat e poézis értékes gyökérszálai felől. Valóban, e kötet gyöngéiben csaknem mindig van valami becses: a lélek arisztokratizmusa, kultúra, érzésbeli túlság, a szóba vetett naív művészhit e hibák igazi forrásai. Lill András vonzó tud lenni anélkül, hogy teljesebb elismerésre késztetne.