Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám

MAKKAI SÁNDOR: ZORD IDŐ

Tizenhétéves koromban olvastam el először Kemény Zsigmond «Zord Idő»-jét. Eltekintve attól, hogy kötelező iskolai olvasmány is volt, nehezen bírkóztam meg vele. Az irodalom egén Jókai napja ragyogott s a modernek Herczeg, Mikszáth, Gárdonyi voltak, mind pompás mesélők és stiliszták. A Zord Idő meséjét mesterkéltnek találtam és nem tudtam emlékezetembe vésni. A cselekmény kínos logikai és lélektani indokolása halálrafárasztott és magát a történést homályba borította. Én is úgy találtam, mint a tanárom és a tankönyvem, hogy Kemény sutabeszédű író, stílusa döcögő és avas. Egyetlen szerencsém volt, hogy becsületügyet csináltam a dologból és végigolvastam a regényt, elutasítva egy kész tartalmi kivonatot, melyet Barátaim valami lexikonból csempésztek ki, az olvasmányról való beszámolás céljára. Ennek az elszánásnak köszönhetek egyetlen, de feledhetetlen benyomást, amit a Zord Idő-től akkor nyertem. Érzelmi, szinte érzéki benyomás volt, olyan mint a hullámvasúti zuhanásé. Ötszáz oldalon keresztül másztam fel a tragédia csúcsára és a száz utolsón rohanó végzetszekér dübörgött le velem lélekzetelcsapó zuhanással a feneketlen sötétségbe. Azt az erőt, ami ebben a zuhintásban revelálta magát, soha többé nem tudtam elfelejteni. Kemény Zsigmond nagysága nem öntudatos meggyőződés-, hanem szédítő érzésképen maradt a lelkemben. Attól kezdve ez a lélek úgy vonzott és taszított egyszerre, mint a nagy mélység szokott. Később többi regényeit és tanulmányait is megismertem s érdeklődéssel merültem el életének titkaiba - de lényegesen újat nem mondott róla egyik sem, ma is a Zord Idő-ben látom őt kiábrázolva s az ember és ez a könyve számomra egyet jelent. Jól tudom, hogy ez egészen szubjektív álláspont, de számomra megoldotta Kemény Zsigmondot, mint problémát. Lelki képének centrumát itt találtam meg; minden egyéb, amit tőle vagy róla még megtudtam, csak kiegészítette, színezte és igazolta ezt a meglátásomat. A végeredményt már régebben összefoglaltam és megírtam «Kemény Zsigmond lelke» című előadásomban. («Aratás», c. kötetemben. Losonc. 1926.) Ez alkalommal nem az a célom, hogy megismételjem ugyanazt. Most a könyv alapján az íróról szeretnék néhány vonást megrajzolni, ami talán szokatlan és új vele kapcsolatban. Ezeket a vonásokat a Zord Idő csak a mostani idő zordságában tárta fel, régebben rejtve maradtak előttem. És ez a körülmény épen annyira jellemző az íróra, mint reánk és korunkra nézve s indokul szolgál arra, hogy aktualitást adjon Kemény Zsigmondnak minden külső jubileumi aktualitás nélkül is, - ami sajnos egyedüli alkalom szokott lenni arra, hogy az elfeledett régi írókat kegyeletből megszellőztessék, mint Szent-György-napkor a benaftalinozott díszmagyart.

*

Jósika és Jókai a mesével és a külső leírással dolgoztak és hatottak. Ezekkel az eszközökkel mondtak el minden lelkit és belsőt is. Ha kifogytak e fegyverekből és maradt még fenn kívánnivaló, kénytelenek voltak «elárulni» az olvasónak hőseik érzelmeit és gondolatait. Műveikben ezek a részletek unalmasok és minthogy «elárulásaik» voltaképen árulások a saját művészetük módja ellen, méltán büntette őket a «nyájas olvasó» azzal, hogy egyszerűen átlapozta ezeket a monológokat vagy belebeszéléseket. A mesélést és a láttatást majdnem szentségtörés indokolni. A mese és a vízió ereje saját szuggesztivitásában van, vagy sehol sincs. Vagy van a költőnek hitetőereje s akkor nem számít semmit az, hogy a valóság mit szól a dologhoz, vagy nincs, s akkor minden indokolás szánalmas nyikorgás, mely a meseszekér kenetlen kerekének döcögését kíséri. Ma is élő irodalmi babona az, hogy a kritikus a regény meséjének hihetőségét és indokolhatóságát keresi és mindenképen azon van, hogy kikutassa: mit akart bizonyítani vagy igazolni az író alakjainak történetében? Pedig vagy bizonyos, hogy az az alak ilyen és úgy kell venni ahogy van, vagy nem bizonyos és akkor nem abban van a hiba, hogy a valóság, vagy a pszichológia tiltakozik ellene, hanem abban, hogy a költő nem tudott az alakjába életet lehellni a magáéból. Természetesen az is lehetséges, hogy a kritikus nem képes belehelyezkedni a költői valóságba.

Kemény Zsigmond megítélésében az első és legnagyobb akadályt azok a kritikusok halmozták fel, akik Gyulai Páltól elkezdve kibeszélték a tüdejüket, hogy kellőképen bebizonyítsák és magasztalják Kemény külső (történelmi) leírásainak hűségét és gondosságát s meséinek azt a halhatatlan érdemét, hogy a legkínosabb aprólékossággal, tudományos precizitással megindokolta szerencsétlen hőseinek minden lépését és a tragédiákat a szillogizmus és a matematikai képlet vaskényszerével formálta ki. Pedig a valóság az, hogy Kemény egyszerűen nem tudott mesélni és hűséges, tanulmányos leírásai tisztára felesleges fáradság voltak. Nem tehette, hogy ne meséljen, mert abban a korban írt, mikor az volt a fődolog, voltaképen az egyetlen, amit az olvasó igényelt és élvezett. Ennélfogva roppant fáradsággal kitalálta az ő saját mondanivalójának kerete és fonala gyanánt a bonyolult s mégis erőszakolt és gyönge mesehálót, mely egyrészt nem birta meg az igazi tartalom súlyát és szerteszét szakadt, úgy hogy ember legyen, aki eszében tudja tartani, másrészt nem volt eléggé életszerűen érdekes, hogy a tartalom dacára is vonzza és ébren tartsa az olvasót. Ezért van, hogy Keménynek a történelemből vett alakjai mind nagyszerűek és igazi költői újjáteremtések a lírai átélés folytán, amivel önmagából magyarázza és élteti őket, míg költött alakjai, akik egy képtelen rémregényből merítik létüket, az Elemérek, Barnabások, Dorkák rossz álomképek, akiket szabad sőt kell is föllélekzelve elfelejtenünk, épen azért, hogy a mű nagyszerűsége, az a titáni zuhintás egész félelmetes szépségében megrázza a lelkünket. Fráter György, Török Bálint, Izabella, Turgovics, Bornemissza, Podmaniczky - de legfőképen Werbőczi és Szolimán olyan költői újjáteremtések, kikben a kor és az örök ember nagyszerű, életteljes egyénítésben lélekzelnek és egyesülnek óriási tragédiájává a Zord Idő magyar nemzetének, s ezt a tragédiát pompásan kísérik azok a csak névleg költött, de lényegében típust kifejező alakok, amilyenek a Deákok, a főbasa, a lantos, a kádi. Dóra külön lapra tartozik, mert benne Kemény időtlen álma lebeg a tragédia felett, mint egy szívalakú és fájdalomtól megfagyott Hold. De mindez azt mutatja, hogy a regény egész költött mesefonala csak rosszul sikerült csalétek volt az olvasónak és belőle ma már csak az érdekes, amit Kemény saját lelkének vívódásaiból vitt bele ormótlan és idétlen szülötteibe. Ami pedig az ő felesleges külső leírásait illeti... valósággal tetten érjük, amint a fejéhez kap: hopp! ideje volna leírni Dóra szépségét, mert az olvasó már túlságosan is jól ismeri őt és még nem tudja, milyen a szeme meg a haja színe... Már jól ismeri őt!... ez az! Kemény minden külső vonás nélkül olyan teljesen élővé és ismertté teszi alakjait, hogy külső leírásuk csak korlátozza és gyöngíti határtalan benső ismeretségünk intimitását. Ezért van, hogy alakjain és tárgyain a forma, az arc lárva lesz, amelyet szeretnénk letépni, mert nem látjuk miatta őket magukat.

Az első lépés tehát Keményhez az, hogy lefosztom regényéről a költött mese idegen, kínos, rémregényes, költőietlen lárváját és a gondos, hűséges, tudós leírások külső feleslegét s akkor előttem áll a mű, amelyben ő máig egyedüli mester irodalmunkban. Ez a mű: a költőileg újjáteremtett történelem lelki tükrében az örök ember arca, aki az örök magyar és maga a költő is együtt.

...«Szóval lélektani regény»... Szóval «nem» lélektani regény! Semmi sem áll Keménytől távolabb, mint az individualista regényírásnak az a «lélektani» nyavalygása, amely «hősének» vagy «hősnőjének» bődületes analizisét négyszázoldalozza elénk s akihez semmi közünk nincs az utolsó oldalon se. Kemény a maga költői látásának személyességén és személyességének teljes szubjektivitásán át kizárólag a kollektivitás költője, reá nézve a saját életének is csak azért van titka és értelme, mert tagja a kollektivitásnak, mert kifejezője annak épenúgy, mint az neki. Életét nemzete kiváló szolgálatára tette föl és költészete ennek a szolgálatnak egyik síkja melyben önmagával számolt ugyan le, de nemzetének nagy számadását készítve el.

Ez az ő aktualitásának első és legfontosabb ténye.

Kemény a magyar lélek legteljesebb és leglelkibb művésze. Sajátossá teszi ezt a művészetét az, hogy történelmi alakokon át sugározza az örökké magyart. Azután az, hogy mint igazi költő, azt sugároztatja belőlük, ami az ő saját lelkének ellentmondásaiban háborgó, élő komplexum de az, egyes alakokban szétválva és megtestesülve, a művészi szemlélet megállított, aktualitásától megfosztott, megnyugodott tárgya lett és épen ezáltal örökké ható aktualitás. Kemény már eldöntötte a ma élő irodalmi vitát, hogy lehet-e a múlt a jelen vallomása és vállalása?

Eldöntötte azzal, hogy nála a mult nem menekülés a jelen kérdéseitől és jajjaitól, nem gyáva álarc, mely mögé tiltott aktualitások allegoriáit lopja, nem hamisított jelen, melyben a multba olyan vonások szövődnek, melyek abból még hiányoztak, hanem a magyar lélek nagy önleleplezése, nagy bűnbánata és elszánása, egységének, magvának, kontinuitásának hatalmas vallástétele, mely változó körülmények és külsőségek között változatlanul hirdeti az ítéletet a bűn felett és az új életet annak, ami érdemes is, képes is élni egy nemzet jellemében.

Van a regénynek egy kis részlete, melyben Kemény művészete a legmagasabb pontot éri el. Annak az éjjeli tanácskozásnak jelenete ez, melyben az ország vezérei határoznak a csecsemő-királynak Szolimán táborába küldéséről. Ezt a momentumot ragadja meg az író, hogy a magyar tragédiát emberi eszközein át szemléltesse. A jelenet kezdetén a koronatanácsba gyülekező urak még nem tudják a szultán kívánságát, ez még a királyné, Izabella titka. Egymásközötti találgatásaik rendkívül frappánsan tükrözik jellemüket, mely aztán teljesen kitárul a királyné jelenetében, aki közli velük, hogy a szultán a kis János Zsigmondot és az országtanácsot táborába kívánja küldetni. Podmaniczky, az óvatos, magát-féltő és önző magyar, azt javasolja, hogy izenjék meg Szolimánnak: «a kisded király őfelsége beteg, például a foga nő, vagy gyomorláza van.» «S hát aztán» - tudakolja Martinuzzi, a zárkózott, hallgatag, személyi tekinteteket nem ismerő kincstárnok és kormányzó. «Aztán - folytatá Podmaniczky - közülünk deputálnánk valakit, ki nevükben és felhatalmazásunkból intézze el a szultánnal a szükségeseket». György fráter rögtön lecsap reá: «Például kegyelmedet!» Erre Podmaniczky: «Vannak nálamnál okosabbak is, például a püspök úr». Petrovics, a királyné rokona, hűséges, korlátolt katona, elfogadja Podmaniczky javaslatát, ha a kis királyt és a tanácsot a török seregen átvágva elmenekíthetik. Török Bálint, a magyar huszártiszt nagyszerű típusa, a vakmerő, «üsd-vágd»-vitéz vállalja az áttörést, egyszerűen azért és csakis azért, mert «ez volna a magyar haditörténet egyik legfényesebb fegyverténye». György barát így válaszol: «Kétségkívül, de győzedelmünket három nevezetes eredmény koszorúzná. A királyné hozományát és férje örökségét, a kis király koronáját vesztené el, a magára hagyott ország pedig önként átalakulna török tartománnyá». Frangepán, akiben Kemény egy korai Zrinyi Miklóst (a költőt) rajzol meg, az önzetlen és ideális hős és a reális, józan politikus sajátos egységét, ebben a társaságban megdöbbentően hat ihletével és logikájával. Nem a gyermeket félti Szolimántól, mégha király is, hanem az országot «mély és legyőzhetetlen aggodalommal». «Miután saját erőnkből nem tudtuk jogainkat és határainkat megvédeni, a török császár tizenkét év óta már háromszor jött segítségünkre s mindig akkora sereggel, minőt Európa hatalmasságai soha még háborúba nem vezettek. Vajjon nem mondhatja-e most már, hogy nehéz neki oly messziről, oly gyakran s annyi áldozattal megmenteni minket a bukástól? Hogy épen azért, mert sikeresen akar védelmezni, kénytelen saját érdekünkben várainkat őrizettel rakni meg, sőt talán az ország egyrészét, bár ideiglenesen, elfoglalva tartani? Nem mondja-e, hogy afölött is őrködnie kell, nehogy mi a szükségtől kényszerítve az ő tudta nélkül és ellenére kössünk békét, mint már egyszer Nagyváradon tettük is?» Ez a vélemény, mely szinte a török szultán szavaival mondja el az igazságot, azáltal válik különösen tragikussá, hogy Werbőczi szembeszáll vele és szónoklatában egész kétségbeejtő végzetességében nyilatkozik meg a magyar lélek halálbarohanó optimizmusa. Kemény Werbőczi alakjában mintázta meg minden zord idők magyar tragikumát. Később az egész regény egyetlen értelmévé lesz ez az alak, s amint minden más elmarad mellőle, betöltvén színező és értelmező mellékszerepét - maga ez a folyamat a legművészebb teljesítmények egyike irodalmunkban, a koncepció kibontásának és kihegyezésének teljesen drámai és nem epikai remeklése. A csírát azonban ebben a jelenetben ülteti el a költő. Werbőczi egységes benyomású, de sok összetevőből alakuló magyar jellem. A törvényalkotás forradalmár mestere, a kisnemesség bálványozott ügyvédje a főurak ellen, a maga geniuszától folytonosan megmámorosodó szónok, akinek a szó az élete, több az igazságnál és a tettnél, szerénykedve gőgös, alázatoskodva hiú, a maga igazságával szemben féktelenül optimista, a naivságig őszinte, nyílt és jóhiszemű, az ellenséget önmagából kiindulva mérlegelő, típusa a lojális, gavallér, úri magyarnak, aki fegyvernél, pénznél, Istennél százszorta jobban hisz és bízik a magafogalmazta jog bálványának hatalmában.

Végzetes autoszuggesztiója az, hogy Szolimán császár, bár «dicső, nagytudományú és mélybelátású hatalmas védelmezőnk», alapjában véve a pogány hit mocsarában fetrengvén népestől, - szükségképen hódolója a keresztyén fölénynek s lényegében nem más mint egy magyar úr, császári méretekben, tehát jogról, gavallériáról, becsületről, hűségről csakis a Werbőczi eszével gondolkozhatik és szívével érezhet. Csak a lázas képzelődés torzíthatja el az olyan egyszerű tényeket, hogy a szultán óriási seregével Buda előtt áll és a kis királyt látni akarja, olyan ellenséges és félelmetes rémlátássá, hogy a szultán el is foglalhatja a várost s talán meg is öletheti a királyi gyermeket. Persze, ereje van hozzá, «s jellemével, ha egy keveset elveszünk belőle s ha egy keveset hozzáteszünk, igen könnyen összeegyeztethető is». De Sokrates és Aristides is pogányok voltak, mint Szolimán, mégis megbízható emberek voltak. Miért ne lehetne bízni Szolimánban is, főleg miután eddig még mindig szavának állott és nem csalt meg? Már kétszer is kimutatta, hogy kedvelli a Zápolya-családot s nincs is érdekében, hogy Magyarországot megsemmisítve, közvetlenül Németországig jusson, kihíva azt az élet-halálharcra.

A nagyszerű szónoklatra Fráter György halkan odaszól Petrovicshoz: «Valóban, a mi tudós kancellárunk akkora logikával bizonyította be holnapi tisztelgésünk veszélytelenségét, hogy már most magam is valami szerencsétlenségtől kezdek tartani». Természetesen azért ő elmegy a szultán táborába, de Podmaniczkynak «köszvényes a lába». Ez a köszvény akkor nyilallik bele, mikor Werbőczi utolérhetetlen jóhiszeműséggel dicsekszik el vele, hogy nincs miért félni Szolimán haragjától az ellene irányuló nagyváradi béke miatt, mert «megvallom, magam is féltem ennek a fullánkjától, de a mérget levettem róla azáltal, hogy őszintén bevallottam... A nagylelkű szultán mosollyal fogadta fölleplezéseinket és még csak arcszíne se változott». Erre a kijelentésre kiált fel Fráter György megsemmisülve Izabellához: «Alázatosan esdeklem Felségednek, hogy vitánknak végét szakítva, legmagasabb akaratját velünk tudatni kegyeskedjék». - A lélekláttató művész itt sem, később sem állít szemtől-szembe a szultánnal, de ezekben a mondatokban úgy borul a tragédia fölé Szolimán rettenetes arca, mint egy ítéletidőt hömpölygető viharfelleg.

E jelenettől kezdve külön tanulmányt érdemelne Izabella királyné alakja és még annyi sok kisebb-nagyobb lelkecske a vihar tölcsérében, - de nem célom s nincs is terem rá, hogy Kemény csodálatos lélekművészetét részleteiben mutassam fel. Mint említettem, lassanként Werbőczi alakja nyomul a tragédia centrumába s a legfőbb alakok is elhalványodnak körülötte. Ő Budán marad, irtózatos csalódások után, légvárainak és eszményeinek borzasztó romjai felett, - de nem akar csalódott lenni és nem akarja látni a romokat. Ország, egyház, nemzet, keresztyénség, jog, kultúra, hatalom, dicsőség, minden elveszett: Szolimán trónra ül a keresztyén templomban és ezzel örökre törökké nyilvánítja Budát, - de Werbőczi roppant fontosnak tartja, hogy ő a magyar főbíró, akinek fegyveres kísérete van, aki a maga törvénykönyve szerint ítélkezik (nem fontos, hogy tyúkperekben), egyenrangú a renegát főbasával, ki ellen csodálatosan tudós memorandumot szerkeszt a szultánnak s hogy Őfelségének netalán lankadó figyelmét kimélje, a végén röviden összegezi is a sérelmeket. Csodálatos, szent ostobasággal hisz Szolimánban, mert a maga képére teremtette meg egyszer s nem vesz tudomást semmi ellenkezőről és annyira fontosnak tartja önmagát és a magyar magánjogot, hogy el sem képzelheti: a szultán közben elfelejtette már, hogy Budán valami magyar kádi is maradt. Kemény egy kísérő tragédiát komponált a Werbőczié mögé: a Turgovics bíróét, akit a basák arra kényszerítettek, hogy a janicsárokat ő vezesse a várba s akinek emiatt családi boldogsága, testi és lelki exisztenciája összeomlik. Turgovics a reménytelen tisztánlátást képviseli Werbőczi reménykedő öncsalása mögött. De alakjában az a lényeges, hogy nem cinizmussal, hanem irígykedő hódolattal tekint Werbőczire. Kemény művészi vallomása ez, mellyel a boldogtalanságában és céltalanságában is nemes, szeretetreméltó, tiszta és a jövő lehetőségét hordozó kiolthatatlan optimizmus szentségének adózik. Ebben van a tragikum katarzisa is: hogy ugyanaz a változhatatlan ragaszkodás a becsület, igazság és jog öröklött fogalmához, mely a bukáshoz vezetett, - öntudatos vezeklés után a jövő, az élet új kapujává nyílhatik. Amint Frangepán mondja Izabellának búcsúszavaiban: «a gondviselés kegyelme a keserűbe is vígasztalást rejt, hogy ne szokjunk el sem a reménytől, sem a szeretettől s a szétdarabolt magyar föld részei teljesíthetnek külön oly hivatást, melyet együtt bizonyos korszakban képtelenek volnának betölteni». Ebben a megvilágításban kell nézni Werbőczi vezeklését a halálos ágyon, mikor már a basa mérge csak percekig engedi szólani. Kemény itt másfél oldalon a tömörítő művészet bravurját viszi végbe:

Werbőczi: «...tévedéseimnél is nagyobb kínokat szenvedek... halálom... tanulságul szolgálhat azoknak, kik természetelleni szövetségekben bíznak... Átkos hivatalom alkalmasint barátom uramra fog szállni.

Turgovics: Kétségkívül, nagyságos úr! mert engem minden bajnak föl kell keresni. De kiviszem, hogy utódom ne legyen.

Werbőczi: Van egy emlékiratom... azt...

Turgovics: Igenis, azt én tűzbe dobom, nagyságos uram.

Turgovics az élőhalottnak torz és alaktalan arcára szegzett szemekkel gondolkozott egy hosszú percig.

Aztán kiment a szobából s az íróasztal fiókjait felkutatván, lepecsételt irattal jött be.

Im ez nagyságod véghagyománya... Az okiratot, hogy el ne tévedjen, zsebembe rejtem és pontosan végre fogom hajtani. Most már az óra mögül a kis ércfeszületet elhozom és nagyságod kezébe teszem. Mi megtörténvén, bevezetem Dóra kisasszonyt s leültetem a nagyságod ágya melletti karszékbe, magam pedig eltávozom: ezzel rendben van minden.»

«Rendben van», azaz elvégeztetett a nagy nemzeti tragédia, mely onnan indult ki, hogy Werbőczi «a mohácsi veszedelem előtt, népszerűségének hosszú pályája alatt, mint az ország leghatalmasabb szónoka és izgatója, az elbizottság maszlagával tartotta jól a nemzetet, mégpedig oly korszakban, midőn ezt nyomorúságának érzetére és bűnbánó magábaszállásra kellett volna birnia.». Elbizakodott kérkedés a nemlétező önerővel, Mohács halálmámorán át tizenöt évi haldoklás után 1541-ben az egységes nagy magyar hatalom haláláig vezetett. Mikor a költő ezt a tragikus zuhanást Werbőcziben szemlélteti, egy történelmileg is felelős tényezőt választ ki céljára s ez fokozza a legmagasabbra a kollektív tragédia realitását.

Igazán kollektív magyar tragikum az, ami ebben a fokozatos, gyorsuló bukásban, egy személybe sűrítve kinyilvánul. Nem látni, nem venni észre az ítéletes tényeket, melyek a régi, nagy és imádott világrendet meghaladták, a közvetlenül feltornyosuló halál előtt is maradék nélkül kapaszkodni az életigények teljességéhez, valóságnak állítván a látszatot és ehhez alkalmazva hamisítani baráttá az ádáz ellenség képét... aztán, ráébredni a szörnyű omlásra a romokon, de mégsem engedni azt be az öntudatba s optimisztikus öncsalással valóságnak, értéknek, életnek szuggerálni önmagunk számára az élet árnyékául és csúfjául meghagyott szégyenkalodát s megkötözött kezekkel-lábakkal tovább állítani, hogy önerőből, szabadon élő, magunkat meghatározó és irányító valóság vagyunk s saját illuziónk áldozatául esni el olyan ellenség kezétől, kit ábrándosan és vakon magunkkal egyformának becsültünk. A török-magyar pernek ez a verdiktje a magyart ítélte halálra és bűnösnek találta kritikátlan önimádatában s az ellenség irreális szemléletében.

És mégsem ez jelenti azt, hogy «rendben van minden». Sőt, ezzel az ítélettel semmi sincs rendben. Ha rendben volna, akkor ez a tragikum a magyar lélek megcsúfolása, megszégyenítése, megvetéssel való gúnyos eltaposása volna, amit egy hencegő, értéktelen, ostoba fél meg is érdemelt. Ez pedig azt jelentené, hogy ez a bukás nem is tragikum.

Kemény művészete azonban igazi tragikumot formált belőle az igazság mélyebb, másik arcának kiábrázolásával. Nem menti Werbőczit, a magyart, nem szépíti bűnét, nem tünteti fel igazságtalannak és meg nem érdemeltnek bukását, - de az egész küzdelemben mégsem a külsőleg győztes török, hanem az elbukó magyar a szeretetreméltó és reményteljes. A bűnnek bűnhődnie kell, de a megtérő, vezeklő bűnösnek van jövő élete. Van azért, mert lelkileg ez a bukás mégis a becsület, a jog, az igazság bukása a csalással, az erőszakkal és a hazugsággal szemben, - a látszólagos győzelem tehát csak eszköz lehet arra, hogy a világban megtévedett becsület, jog és igazság az ítélet leckéje alatt megtisztuljon és méltó legyen önmagához. Ez a Kemény művészetének halhatatlan értékű, vígasztaló igazsága.

A Zord Idő költője nagyon sokat fáradozott azon, hogy bonyolult, izgalmas, romantikus és következetes mesébe szőjje bele félelmes és felemelő vizióját a magyar lélek tragikumáról és ebben vallomását önmagáról; - alaposan tanulmányozta és ismerte a történelem kosztümeit és miliőjét s becsületesen igyekezett azokba beleöltöztetni alakjait: de sem meséje, sem történelmi külsőségei nem fontosak s erénynek és értéknek hirdetett erőfeszítései ezekben bizony fogyatkozások és eltávolítandó állványzata a nagy monumentumnak, melyet a magyar léleknek emelt.

*

Most pedig ki kell jelentenem, hogy e letisztogatás után Kemény a legizgalmasabb és legérdekesebb elbeszélőink, helyesebben mondva láttatóink egyike. Csak régen meghozott és soha revizió alá nem vett irodalmi verdikt alapján lehet még ma is megkockáztatni azt a képtelen állítást, hogy rossz és avas stiliszta, vontatott, lapos elbeszélő, tudóskodóan mély, de kedélytelen filozófus és a szellemesség szikrázását nélkülöző moralista. Részben magam is a bűnbánókhoz tartozom, mert regényeinek egy régebbi elolvasása után beszéltem említett tanulmányomban kifejező erejének fogyatékosságáról. Mivel megbántam és korrigálom ezt a hibámat, nincs is miért szégyelnem többé, annál kevésbbé, mert részese voltam egy igen érdekes jelenségnek, melyet most tisztázni kívánok. A valóság az, hogy Kemény Zsigmond stílusához a magyar olvasónak hozzá kellett nőnie, vagyis utól kellett érnie azt, aki a stílusban megelőzte korát. Kemény stílusa csak egy átlátszóbb, felületesebb, könnyedebb lelkületű irodalmi korban látszhatott nehézkesnek és avatagnak. A mesélés és külső leírás módszerével dolgozó irodalomnak a mondanivalói is, az olvasói is természetesen hozták ezt magukkal. Az élet bonyolultabbá válásával az irodalom mondanivalója is komplikáltabb és nehezebb lett, de egyúttal természetes is lett az, hogy az írói stílus követte az életet és alkalmassá vált ezeknek a komplexumoknak kifejezésére. Ma már nem nehéz az a stílus, ami egykor elbírhatatlan volt. És az avasság! Tisztára csalóka benyomás volt. Ma Jósika és Jókai stílusa avult és nemcsak az övék, hanem Adyig többé-kevésbbé minden száz éven belüli írói stílus az. Ellenben a régibb, a gyökeresebb, a tradíciósabb, mely új idők új dalaihoz formálódott, ma modernebbül hat, mint az, ami csak tegnapelőtt - harminc-negyven éve - még újszerüen csillogott. Kemény írói stílusa az idők teltével - eltekintve egyes sablonoktól - egészében korszerűbbé, kifejezőbbé, íróibbá vált. Régebben tudományosnak deklarálták és ennek számlájára írták «költőietlenségét» - ma, amikor a művészetben az intellektualitás vonása óriási tért hódított, ez a stílus határozottan költőivé, lendületessé és színessé hevült. Bámulatos, hogy vontatottságot, cikornyás körülményeskedést, unalmasságot, színtelenséget tudtak látni abban a stílusban, mely a tömörítést, rövidséget, frappánsságot testesíti meg, a páthosz sajátságos leheletétől áttüzesítve. A régi romról így ír: «Sok keresztelés, sok temetés történt, a bölcső ringott, a kripta ajtaja kinyílt, a koporsók száma emelte a család becsét, a virító arák sora a családfák ágait, a harcias férfiak kardja a családi levéltár donatióit, megjobbítva néha magát az ősi címert is. A vár falán rajta van a füst, padlózatán a vér, tört ormú tornyán a szakállas moh. Csak emlékül maradt fönn. Azért nem hordják el köveit; azért van lakosa: baglya, vércséje, várnagya.» Az új kastélyról azt mondja: «építője nevéért nevezetes, mielőtt külön története lenne, dicsőségből és bűnből». A Deák-testvéreket «az egész világ bácsijai»-nak nevezi. Mivel hiába várják a vendéget, az egyik eltakarja arcát a gyalázat elől, mely a híres várat érte, a másik forgatja a szemeit, mintha várná, hogy most már a falból lép ki egy vendég. Az előrehaladó telet így írja le: «nagyobb a hideg, felhőtelenebb az ég, csikorgóbb a szánút, nyugodtabb a természet, tündöklőbb a csillagok fénye, tündéribb a hold világa, hallgatagabb az éj, ünnepibb és szebb a korány». A zavart lelkű Dorka «boldog, hogy senki se áll vele szóba s hogy észre sem vették, midőn a lépcsőn saját köntösébe megbotlott». Dóra «szerelme különvált a reménytől, mielőtt még vele találkozott volna». A tavaszi éjszakát így festi: «az egész természet reszket a kéj és boldogság mámorától; a virágos tavasz illatának legbódítóbb részeit adja át a szellőnek, hogy maga a lélekzés legyen idegeinek csábítója, a madárdal beszéddé válik az élvezet titkairól s az eltemetett szerelem sírhantjai egyszerre a vágyak virágágyaivá válnak». Mikor Dorka tönkreteszi Dóra boldogságát, az így szól: «Szúrj egy tőrt... csak a hajam közé, Dorka, hogy ne bomoljék szét. Neked gyönge kezed van, nem sérthetsz meg.» Barnabás úgy szereti Dorkát, hogy «egyaránt szeretné megölelni és megfojtani». Az építés közben folyó párbeszédet egy-egy ilyen mondat szakítja meg: «Kövek rohantak le». Dorka «gerincén hideg nyargalt át, a félelem fagya». A töröktől rettegő Izabellára a győzelmi hírek így hatnak: «Mennyi örömhír fellegzi be Izabella arcát». A csauz-aga fejéből Izabella láttán «a gondolatok, mielőtt értelmüket felfogta volna, elpárologtak meggyulladt képzelődése hevénél». Amint a törökké lett Buda utcáin Elemér dicsőségről álmodozva végiglovagol, a halálra vált környezet hirtelen szétfujja álmait s az egyetlen lehetséges programmot súgja fülébe: «Irkálj, mulass és feledj». Mikor a főbasa megígéri, hogy Deák Dániel eltemetésére maga hozat papot, a törökök közti hatást így írja le Kemény: «Csakugyan a gyaurokkal cimborál a kormányzó, mondá Zulkifar. Ennek még rossz vége lesz, sajdította legalább tiz softa s ime tüstént akadt egy török szent, ki a Szent György-térnek egyik hegyes kövére ülve, megszakgatta ruháit, habot túrt ajkán s föld: ingást, dögvészt, csillaghullást, véres háborút, éhséget és napfogyatkozást kezdett jósolni. Erre a török őrség a pékeket fenyegeté a drága kenyér miatt s a keresztyének titkos összejöveteleiről beszélgetett. De a basa hidegvérűségét a nyugtalanság jelei nem ingatták meg s hagyá a szentet a hegyes kövön ülni, gondolván, hogy ez úgysem tarthat sokáig.»

Talán elég. Hiszen ezek szinte találomra kiszakított mondatok száz hasonló vagy még szebb, fordulatosabb, tüzesebb közül. És legfőbb varázsukat az összefüggésben találják meg, mintahogy a virág is a kertben és nem a herbarium itatósai közt igazi. Csak maga az összefüggés mutatja meg Kemény stílusának, jellemző erejű kifejezésmódjának azt a határozott drámaiságát, melyben fel lehet ugyan fedezni a sekszpiri hatásokat, de amely mégis egészen az ő robbanó lelkének izzó lávaömlése és mindennek mondható, csak vontatottnak és laposnak nem. Dóra így emel vádat kedveséért: «Ugye, se a felsőbb dolgok iránti tisztelet, se a könyörület nem szerez hírt és nevet? Ugye, akinek név kell, az a halál torkába megy?» Barnabás hálája így nyilvánul: «Ki akarom magamat tüntetni s ha emiatt könny csordul ki a két vén ember szeméből, mit bánom én?» Eszelősségének félelmes voltát ilyen nyilatkozatai mutatják: «Ha az égnek a nap valódi szeme volna s karjaim a végtelenségig terjednének, tüstént kivájnám azon nagy bambának, a mindenségnek szemeit.» «Most nekem két kezem van, de a hatalom által sok kezem lesz, Bryaraeussá változom át... Most két szemem van, de a hatalom módot ad, hogy ezer szemmel lássak. Mind elfoglalom a szemeket, hogy számomra nézzenek. Hozzám képest vak lesz Proteus.» «Por helyett a lelket tapossuk.» A szultánhoz menendő gyermeke bölcsője fölött virrasztó Izabella rémlátó fantáziája így borzadozik: «Mintha hallanám a török minden mozdulatát, mintha álmos kezek szítanák a hamvadó tábortüzet, mely körül guggadozva aggok beszélik azon régibb bűnök történetét, melyeket ők dicsőségnek neveznek, hogy új dúlásokra ingereljék a fiatalokat.» A fájdalomtól tébolyult Bornemissza így süvölti a hitetlenkedő Turgovics fülébe a veszedelmet: «Van-e Turgovicsnak aranymedencéje, ezüsttányéra, bogláros díszkardja, nehéz selyme, drága atlacza, vertművű billikoma, skofiumos nyeregtakarója, s nyereg alá való deli ménje? Menjen haza s nézze meg, mert Bornemisszának már nincs. Van-e Turgovicsnak föl nem tört zárú pénzesládája, mert Bornemisszának reggel óta nincs. Van-e Turgovicsnak fölserdült leánya, kit a pap áldása mellett akar férjhez adni? Menjen haza, nézze meg, mert Bornemisszának már nincs többé... S van-e még Turgovicsnak szeplőtlen életű jámbor neje? Ránduljon haza, nézze meg: mert Bornemisszának, ha jól emlékszem, már nincs.» Nem, unalmasnak, laposnak igazán nem mondható, csak e néhány idézet után sem az a Kemény Zsigmond, akinek fájó szemei kitágulva meredtek a lélek rejtelmes kínjaira s ha dadogott is, kifejezőbben mondta ki vele a kifejezhetetlent, mint a könnyű stílművészek, akik mindenről egyformán tudnak csevegni.

A szellemtelen és kedélytelen Kemény Zsigmond is alkalmat adhatna egy hosszú tanulmányra. Adjon azonban ezúttal alkalmat legalább arra, hogy szellemességét és humorát elhallgató kritikusait hamis váltók készítőinek nyilvánítsuk, a közönséget pedig érdeme szerint méltányoljuk, hogy ezeket a váltókat valódiaknak fogadta el és sohasem vette magának azt a fáradságot, hogy utánanézzen az igazságnak. Kemény művészetének egyik legjellemzőbb vonása az, hogy a tragédiát folytonosan a fonákjával mélyíti el és élezi ki s hogy rendkívüli érzéke a torz iránt széles skáláját szólaltatja meg a komikumnak, a leggyilkosabb gúnytól a könnyek közt mosolygó humor legszelídebb fajtájáig. Emellett magyarosan, szentenciásan bölcs kedély és teleszórja a tragédia sötét szövetét az édes és kedves mondások pici virágaival. A családi kincsekről: «Egy-egy bűnt elfeledünk körülök s egy-egy jószándék megfogamzik bennünk általok.» A szerelmes leányról: «Mindig nyájasabb lesz barátnőihez, alázatosabb a nénék, meg a vén urak iránt s többet beszél, mint illendő.» A sorscsapásról: «Az emberek igazságtalansága és az Isten látogatásai a tisztát még tisztábbá s csak a romlottat teszik gonosszá.» A hálátlan tisztességről: «Pontosan lefizettük tartozásainkat és semmi fölösleges adomány nem maradt a hála számára.» Az életörömről: «A fiatalokat az öröm magától felkeresi, az éltesek számára időtöltést a háziasszony figyelme talál.» A boldogság illuziójáról: «A boldogság létezését sokan tán csak azért hiszik oly makacsul, amiért hiszi némely címerkészítő a griffmadarat vagy egyszarvút, mert már sokszor lerajzolta:» A török udvariasságról: «Az aranytálakban fölhordott étkek pompásan néztek ki ugyan, de végre is kiérzett belőlük a faggyú.»

Gúnyja és humora, épen mert mélyen a tragikus élethez forrott, valódi és eleven. «A tekintetes rendeknek nincs kedvök a Pest mögül kilépni, hogy Budát megmentsék.» «A részletes és portális insurrectiót nem bánná ugyan, de a személyes és általános ellen protestál.» Dani bácsi és a várnagy távolról szemlélik a minoritát. «Talán csak a káplánt látogatja meg» - mondja a várnagy. Dani bácsi: «A szeme se úgy áll, valami konokságon töri a fejét.» Várnagy: «Hisz a szemét, nemzetes uram, még nem lehet kivenni.» A barát panaszkodik, hogy Barnabás az E betűbe nem rajzolta bele a paradicsomi kígyót. «Már most kérdem, domine spectabilis, hol tehát az eredeti bűn, az embernek természetes hajlama a rosszaságra?» «Az egész világon, páter.» «De nincs a mi kolostorunkban s épen ez a baj.» - Nagyon sajnálom, hogy nem iktathatom ide egész terjedelmében az ostromlott vár királyi szakácsának párbeszédét a nappal, vagy a holtnak vélt kukta beszámolóját élményeiről, ki szerint ez a szó «szakarment» németül azt jelenti, hogy lassan halad az ágyú és virradni kezd. Egy hosszabb jelenetben humoros fonákját írja le Kemény az országtanács ülésének. A palotahölgyek vitáznak benne, hogy ki kísérje a királyfit a szultán táborába és hogy viseljék magukat a basák közt. A baj az, hogy a török az igent a «nem» fejrázásával fejezi ki és most az a roppant probléma merül fel, hogy ha valamelyik galant török basa csalogató szavakat intézne hozzájuk a magyar udvarhölgyek törökül vagy magyarul fejezzék-e ki a «nem»-et? Az udvarmesternő és a renegát basa elvált felesége a legpompásabb alakok és az egész jelenet rendkívül groteszkül hat a királyné és tanácsosai tragikus gyűlése mellett. Mikor a kis királyt viszik a szultánhoz, a kefekötőné és a városi hajdúné összevesznek felette, mivel hogy az egyik idealista, a másik realista. Az egyik szerint a kis király azért sír olyan szép nagy könnyeket, mert a haza sorsán kesereg a másik szerint azért, mert hosszúk a szempillái; az egyik azt állítja, hogy a királyok esze hamarabb jön, mint a közönséges gyermekeké, a másik, hogy később, mivel tanácsadóik lévén, nincs szükségük reá. «Legyintsd fiam a süvegedet», nógatja kamasz fiát egy öreg megyei nemes, mikor Werbőczit meglátja. A budai bíró úgy oldja meg a németek és a magyarok közt folyó vitát a kocsmacégér felett, hogy hét meztelen férfit festet az ajtófülkébe. A magyaroknak: hét vezér, a sváboknak: hét elector. «A különböző név alatt egy célra törekvők» a kocsmában megbékülnek. Izabella így gúnyolódik azokkal a bölcs politikusokkal, akik nem hitték, hogy Szolimán elfoglalja Budát: «Fodrásznőm semmin sem ért az országos dolgokhoz, s mégis lehetetlen volt fejéből kiverni, hogy ha szultán Óbudára jött, miért ne menne el Budára is, holott oly közel fekszik. Hiába hozták föl neki belső tanácsom alapos okoskodásait. Mindig csóválta rá a fejét, s amellett maradt, hogy a szultán, ha Stambulból Óbudára fáradott, csak megnézi Budát is.» Dani bácsi be akarja bizonyítani Dorkának, hogy Barnabás hazaszeretetből ment a háborúba és így fejteget: «A hazaszeretet az emberi s különösen a magyar természetben fekszik. Azt hiszem, nálunk a ló is inkább ragaszkodik a jászolhoz, az ökör is a járomhoz, mint másutt. Csak a bivaly nincs eléggé megbarátkozva hazánk földjével, de azt neki meg lehet bocsátani, miután indigena és nem rég vándorolt be.» A vendégek vezetésében: «a hideg Turgovicsnak a szomorú Dorka jutott s együtt elég hű másolatját adták azon mostoha viszonyoknak, melyeket a sérelmi okiratban oly hűn rajzolt le Werbőczi». A holt városban Werbőczi így üdvözli Dórát: «Az időt jól töltjük el együtt, e kis baráti körben s ha zenét nem is fogsz hallani, legalább a harang sem figyelmeztet a halálra. Nincs toronyóránk, nincs lélekcsengettyünk, nincs oltárunk, nincs papunk, nincs keresztünk, nincs temetőnk; de egyébiránt mindennek bőségében vagyunk s leginkább a gondoknak.»

Ezt a humort tulajdonképen közönségesnek kellene neveznem. Abban az értelemben, hogy nem műfaji tényezőként és nem önmagáért van, alája van rendelve a tragikumnak, de úgy, mint az életben is. Az élet maga az, amelyik nem ismer tiszta fekete színt, de tiszta ragyogást sem; szürke, vagy tarka és szeszélyesen, művészietlenül biggyeszti bele a komikumot a keserves sorsok legfeketébb fordulóiba. A művészileg újjáteremtett életben legművészibb az élet művészietlen útszéliségének öntudatos illuziója. Ezt Kemény kitünően értette és valósította meg, különösen a két Deák-testvér alakjában, kiknek egész beállítása útszélien, kissé együgyűen humoros, de ha jól megnézzük, egyáltalában nem ártatlan, mert állandó kedélyeskedésük alapjában véve lomha és önző védekezés minden ellen, ami tunya elereszkedésük békéjét a legkisebb mértékben is megzavarhatná s ugyancsak fölfortyannak az erre irányuló legtávolabbi lehetőségre vagy kísérletre is. Keménynek veszedelmes szeme volt s akivel tréfálkozott, azt nem mentegette, hanem megítélte.

Mindezek után sem azt akartam bebizonyítani, hogy Kemény «lektürt» adott. De reá akartam mutatni arra, hogy stílusának tömörsége, drámaisága, dikciójának szellemessége és látásának humorossága bőven elég arra, hogy megcáfolják a róla megrögződött tévhitet, mely a «remekíró» címkéje alatt az olvashatatlan klasszikusok közé temette el az ő hatalmas aktualitását.

*

Van Keménynek egy mélyértelmű kijelentése, melyet Izabella szájába ad, Dórához intézve: «A valódi szerencsétleneket én olyan titkos társaság tagjainak tekintem, kik mentül magasabb avatottságban részesültek, annál kevesebbek által ismert jelekkel adják tudtul helyzetöket. Én rajtad most először vettem észre társaságunk legfelsőbb rangjának jelét.» A szenvedőkre kimondott e szentencia a költő legbensőbb önvallomása.

Sokáig mély titok maradt Kemény Zsigmond lelke. A kor, amelyben élt, s a kor, amely utána jött, túlságosan el volt foglalva önmagával, nem ért rá titkokat fejteni az ő sötét szemébe mélyedve. Ezért is nem látta meg végzetes önmagát.

Zord időnek kellett eljőnie reánk és az egész világra, hogy nagy szenvedések kapcsoljanak társaságba vele és fölszakadjon számunkra a Zord Idő ítélő és vígasztaló mélysége.

Aki most olvassa Kemény művét, az hódolattal és hálával fogja meglátni a költő homlokán «társaságunk legfelsőbb rangjának jelét».