Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Figyelő · / · Francia irodalom

Gyergyai Albert: Benjamin Crémieux

A francia kritika, amely - legalább is a maga földjén - ép oly népszerű, hajlékony s szükségesnek érzett műfaj, mint például a színmű vagy a regény, talán sose dicsekedhetett annyi és annyiféle tehetséggel, mint éppen ma, a gazdasági, társadalmi, sőt irodalmi válságok világában. Nem minthogyha a Boileua-knak és a Sainte-Beuve-öknek hirtelen veszélyes versenytársai akadtak volna. Inkább a kritikai tevékenység színességéről és szaporodásáról van szó, ami talán bizonyos túlságos szervezettség és tudatosság velejárója: a nagy verseny, a sok újság, az állandó termelés magyarázókat, rendezőket, vigyázókat követel. Ma már nemcsak minden lapnak, minden pártnak és minden néposztálynak, hanem minden műfajnak, generációnak és idegen irodalomnak megvan a maga becsüse, szakértője és szószólója, a versé és a regényé, a skandináv irodalomé és a katolikus «nagypolgárságé», a háború előtti generációé és a húsznál ifjabb korosztályé. Ezt a rétegződést még bonyolultabbá teszi egy másik, az írók és olvasók szellemi rangfokozatáé. Kezdve a napi és hetilapok éber és ötletes krónikásain, akik, mint például Frédéric Lefčvre, elsősorban a friss aktualitást értékeli s egyforma ügyességgel szolgálják ki a tömeg, a kiadók és az írók érdekeit, - egészen addig a magasságig, ahol például egy Charles Du Bos szemléli az irodalmi vásárt, az ízlés és a műveltség hierarchiája a kritikusok rangsorában is érvényesül. Igaz, hogy a zürzavart talán ez sem oszlatja el teljességgel, viszont páratlanul gazdag s tanulságos látványt nyujt a figyelőnek.

Benjamin Crémieux okosságát, rugékonyságát s szabadságát semmi se bizonyítja jobban, mint hogy majdnem függetlenül s mégis közkedvelten áll már évek óta ebben a kritikai forgatagban. Mint az olasz irodalom elsőrangú ismerője, Pirandello fordítója s egy új olasz irodalomtörténet szerzője, ő is begubózkodhatott volna ebbe az idegen irodalomba s szakértőként működhetne akár az olasz íróknak, akár az olasz-francia kapcsolatoknak népszerűsítésén; azonban, úgy látszik, jobbnak látja nem ez egyetlen irodalommal, hanem az Irodalom egészével való foglalkozást. Mint ama generáció tagja, amely a háború utáni Nouvelle Revue Française-zel indult s amelynek többé-kevésbbé ma is Gide, Proust és Valéry a bálványai, ő is megmaradhatott volna ebben az első szellemkörében, annál inkább, mert például Proustot ha nem is Crémieux fedezte fel, de ő ismertette meg legelőször s Proust-szakértő maradhatott volna akár egész életére. Azonban itten sem lett rabja a kínálkozó kényelemnek s figyelme, szívósan, mohón s valami céltudatos hűtlenséggel, mindig új meg új irányok, könyvek és írók felé fordul. Egyetlen határozott programpontját legelső kötetének címe jelzi: XXe Sičcle. Minden egyes írásában ehhez a századhoz hű, ebben látja kritikai működésének létjogát, s ez az eltökélt korszerűség Crémieux korlátja és főjellege. A közelmúlt vagy a régmúlt irodalma alig érdekli s ép oly józanul tartózkodik a még csak készülő irodalom bírálatától: a sarjadó fű növését ép oly kevéssé véli hallani, mint amily közömbösen néz el a rég betakarított termés felett. Kötete - egy nagy Proust-arcképen kívül - csupa mai íróval foglalkozik, minden pedantéria nélkül, az első hódító kissé tág, inkább birtokba-vevő, mintsem mindjárt kiaknázó gesztusával, aki helyet és zsákmányt óhajt hagyni az utána települő gyarmatosítóknak. Proust-tanulmánya ma már talán bizonyos módosításokra szorul s nem is egy ellenvetésre késztet; annál frissebben hatnak most is azok a kisebb arcképek, amelyekben - mint Benoit vagy Duvernois esetében - Crémieux káprázatos könnyűséggel vázolja fel egy-egy egész írói pálya s vele egy kor legjellemzőbb vonásait.

Legújabb könyve (Inquiétude et Reconstruction) magában rejti Crémiuex minden kritikai erényét: logikáját, korszerűségét s erős rendszerető hajlamát. Itt is a mai francia irodalom szintézisét óhajtja adni, ezúttal azonban nem arcképekben, hanem határozott rendszerben, egy átmeneti korszaknak már-már történetté-váló keresztmetszetében, amelynek időbeli terjedelmét 1918 és 1930 között látja, míg szellemi pólusait a «nyugtalanságban» és az «építőkedvben». Mások is próbálkoztak már a háború utáni irodalom összefoglalásával, hol beérve a puszta leírással, hol valami jövőbenéző s jelent-támadó célzatossággal - s talán Crémieux-é az érdem, hogy elsőnek vizsgálgatja a mai irodalmi állapot gyökereit s elsőnek vázolja meg perspektiváját. Új könyve bő példákkal igazolja a címben hírdetett alaptételt, ráutal mind a nyugtalanság, mind az építőkedv forrásaira, tetszetősen elemzi, híres vagy elfeledt regények nyomán, a mai fiatalság lélektanát s szinte játszva uralkodik terjedelmes anyagán. Igaz, hogy legtöbb tétele, sőt példája is lépten-nyomon kihívja az ellentmondást, - de talán épp ez ellentmondás révén alakul majd ki az az új szemlélet, amelynek alapját, ezúttal másodízben, Crémieux figyelme és elmeéle ágyazta meg.