Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 7. szám · / · Figyelő · / · Tudomány és kritika

Sárközi György: Kossuth Amerikában
Dr. Balassa József könyve

A belülről elbukott, szerencsétlen magyar szabadságharc befejeztével Kossuthnak el kellett hagynia Európát: bivalyhúzta taliga vitte a ciliciai hegyek tapadó sarában egy poloskás, ronda ázsiai falu felé. Két keserű évet töltött itt alattomos török hivatalnokok és veszekedő magyar emigránsok között: végül, mint hamupipőkét a királyfi, Amerika megszabadította megaláztatásaitól. Az Amerikai Egyesült Államok hadihajót küldött érte: szabad földjét ajánlotta föl otthonul a szabadságért vívott harc bukott hősének. Kossuth életének legdiadalmasabb néhány hónapja volt az, amit Amerika városait járva, szónokolva, bankettozva, pénzért és fegyverért esedezve, újra föllángoló jóreménységgel élt át. Az út végeredményben sem anyagilag, sem politikailag nem sok eredménnyel járt, de Kossuthnak, aki szónoki virtuozitásával, melankólikus méltóságával könnyen meghódította az amerikaiakat, neve fogalommá vált s személyén keresztül kialakult a közvéleményben valami romantikus, megható kép a távoli kis országról, melynek ügyét képviselte. Ennek a régi Kossuth-láznak emlékeivel találkozott lépten-nyomon az a négyszáz magyar, aki 1928-ban a newyorki Kossuth-szobor leleplezésére utazott. Köztük volt Balassa József, a kiváló nyelvész is, aki Kossuth amerikai útjának történetét az egykorú magyar és amerikai források alapján most megírta.

Kossuth itineráriumáról nagyszámú kíséretének több tagja vezetett naplót. És pedig László Károly tüzérszázados, ki a kisázsiai internáltságban is vele volt, továbbá Pulszky Ferencné, akinek angolnyelvű naplójegyzeteit férje egészítette ki statisztikai, történelmi és etnográfiai észrevételekkel. Maga Pulszky Ferenc is megírta emlékirataiban az Amerika-járás történetét.

Ahány leírás, annyiféle. László Károly naplója egy egyszerű, szerény magyar ember lelkiismeretes munkája, aki álmélkodva jár a messze földön, ahová sorsa elvetette, bírálgatja a rossz, fűtetlen szállodai szobákat, a döcögő vonatot, s lelkesen számol be minden mozsárdurranásról, minden kisvárosi tűzoltófelvonulásról, amely Kossuthot fogadta. De egyszerű reálizmusával éppígy tudta érzékeltetni a húsz-harmincezer főnyi tömeget is, mely szakadó esőben gyűl a szónoki emelvény köré s melynek közönye vagy ellenséges indulata (a rabszolgatartók és a jezsuiták sok helyen bujtogattak Kossuth ellen) lassan lelkesedéssé változik. A naplóíró egyszerű, közvetlen érzései, amellyel a diadalútat szemléli és átéli, megfelelhetnek az amerikai polgár érzéseinek, aki a tömeg tagjaként nyújtogatta nyakát s hegyezte fülét, hogy a magyar szabadsághőst láthassa-hallgassa.

Pulszky Ferenc, a nagyműveltségű tudós és viharedzett politikai róka, nem tudja s nem is akarja háttérbe szorítani a maga személyét és egyéniségét: bizonyos józansággal, a történelem nagy színjátéka rendezőinek, vagy legalábbis kulisszatologatóinak illuziótlan józanságával számol be az eseményekről s úgy látszik, mindennél jobban érdekli egy-egy jóízű anekdóta, melyet hallott, egy-egy bon-mot, amit mondott, vagy egy-egy szakmai beszélgetés Új-Anglia régi műveltségű tudósai és tanárai körében. Kossuthnak egy-egy szónoki remeke őt is elhódítja, de utána nyomban észreveszi, hogy a föllelkesült ünneplők egyike-másika pezsgőspohárral kezében az asztalra ugrik s apró, okos szemével hunyorgatva, s hosszú orra alatt ferdén húzódó szájjal somolyogva, nyilván némi iróniával gondolja: «tomboló siker».

Felesége, a művelt bécsi bankárleány, férjének gyöngédebb s nőiesebb visszhangja, némi kékharisnyasággal elegy.

Balassa József, amikor ezeket a régi naplójegyzeteket az amerikai hivatalos jelentésekkel összevetette, nem akart egyebet, mint történetírói visszapillantással az összes adatokból rekonstruálni az út képét. Célja volt továbbá, hogy Kossuth szabadkőmívességének általa megszerzett aktáit az anyagba beillessze, - ezek a részek kissé terjengősek is az egész mű tömör öszefogottságához képest. Az összeegyeztetés természetszerűen itt-ott elmosott jellemző részleteket: Pulszky és László egybehangzó tanúsága szerint például, mikor Kossuth Newyorkba érkezett s el akarta mondani első nagy beszédét, a tömeg órahosszát tartó hurráitól szóhoz nem jutott s Pulszky diktálta le később a riportereknek a beszédet, melyet Kossuth elmondott volna, ha a lelkesedés szóhoz engedi. A riporterek persze elmondottnak írták le az orációt, s Balassa átveszi ezt a retust, elmondatja Kossuthtal elnemmondott beszédét. Fájdalmasan jellemző az is, ahogy a szemtanú László Károly leírja Kossuth látogatását az Egyesült Államok elnökénél. «...Az elnök oly tudatlanságra mutató kérdéseket intézett Kossuthhoz Magyarországot illetőleg, hogy oly járatlanság a külföld ismeretében szégyenre válnék nálunk egy tanuló ifjúnak. Hogy várhatta volna aztán az ember Magyarország pártfogását ily státusférfitól, ki előtt Magyarország ismeretlen föld?» Balassa csak annyit mond, hogy az elnök óvatosan fejezte ki gondolatait, s hogy nem volt eléggé tájékozva a magyar ügyekről. A komolyság, mely a Történelem tógájának ráncait igyekszik símára rángatni, mindenkép tiszteletreméltó, de csökkenti a lehetőségét, hogy az elmult életet egykor-eleven életnek érezzük.

Balassa József könyve az utókor lelkiismeretes, komoly tudósának munkája, - újabb szín az amerikai út leírásai közt s a könyv egyben a nevezetes utat elég szűkszavúan érintő Kossuth-életrajzok egy hiányosságát pótolja.

Váczy Péter: A történetfilozófia feladata és Ernst Troeltsch elmélete
Joó Tibor könyve - Szeged

Ha minden igazán újszerű és mély filozófiai rendszernek az élmény a szülőanyja, ez a tétel az 1923-ban elhunyt német teológus, Ernst Troeltsch esetében kétszeresen igaz. Az ő tudománya az életből nőtt ki s alapjában véve minden elméleti rendszerezésen túl az életnek szólott. Nála a tudomány a logika, a gondolat járma ellen lázadozott; nem az Ész, hanem az egész Ember szolgálatába szegődött.

Joó Tibor tanulmánya is mindenekelőtt az embert keresi Troeltsch történetfilozófiai elgondolása mögött. Adva van a rendszer, a feladat most már rábukkanni a rendszer élményalapjára. Joó Tibort azok a lelki motívumok érdeklik, amelyek a gondolkodót a rendszernek és éppen ennek a rendszernek kiépítésére késztették.

Joó Tibor két sajátosságot ragad ki Troeltsch lelki strukturájából, mint amelyek elhatározó befolyással játszottak volna közre az elmélet kialakításában. Az egyiket Troeltsch reformvágyában jelöli meg, a másikat hitében és pedig keresztyén vallásosságában véli felfedezni. Troeltsch gyakorlati céljai történetfilozófiai rendszeréből világosan kitünnek, ezt maga Troeltsch sem tagadta soha, ellenkezőleg, büszkén tekintett erre az «új tudományra». Mert a történetfilozófia feladata - hangsúlyozza Troeltsch - a jelen uralkodó, rejtett szellemi tendenciának felismerésében rejlik, az élet fokozatos öneszméltetésében, mely a multból táplálkozik és a jövőt kívánja alakítani. Éppen ezért a történetfilozófia nem pusztán a megértés tudománya, nemcsak a Ma szellemi arculatának a fotografusa. A megismerés csupán arra való, hogy a forrongó és örökösen átalakuló szellemi irányok egyikét győzelemre segítse, törvényre emelje. Ez a kultúrszintézis, ahogy magát Troeltsch kifejezi, nyilvánvalóan nem merő szemlélődés eredménye, hanem a jelen formálása egy «korszerűnek» elismert értékrendszer alapján. A kor öntudatlan eszméiből a történetfilozófia a történeti megismerés útján normaszisztémát dolgoz ki a jelen számára. Célkitűzése etikához vezet. Etikátlan korunkban a történetfilozófia az etika szerepét tölti be. Ez a történeti-etikus jellem különbözteti meg az «új tudományt» a régi kontemplatív történetfilozófiától.

Joó szerint most már Troeltschöt vallásossága arra indította, hogy a történelem menetében az abszolutumot keresse norma formájában. Mert kereszténysége jelentette számára az abszolutumot. Normakeresése tehát apologétikus irányú.

Tagadhatatlan, hogy Troeltsch hite a keresztény vallás igazságában élete végéig rendíthetetlen maradt. És az is való igaz, hogy Troeltsch a historizmust eleinte ilyen örök normaadással iparkodott legyőzni. De csak eleinte. Mert később belátta ennek a vállalkozásnak keresztülvihetetlenségét. Hibát követ el tehát Joó, midőn Troeltschnek ezeket a gondolatait áttelepíti a rendszer egy későbbi stádiumára, amelyet a kultúrszintézis képvisel. Troeltsch hívő volt, ám történeti módon gondolkozott. Hitében felismerte az abszolutumot, de ugyanakkor a históriai gondolat lelkét a relativizmus felé vonta. Ebből a meghasonlásból nőtt ki problematikája. Ez a problematika Troeltschöt újabb és újabb megoldásokra ösztönözte; módszertani hibát követ tehát el az, aki a megoldások között nem tesz különbséget.

A norma, azon a fejlődési ponton, amelyet a kultúrszintézis fogalma dominál, már nem lép föl az abszolutum igényével. Nem is léphetne fel. Miképpen fejezhetné ki a norma a jövőbe futó jelen pillanatnyi attitüdjét, ha a halhatatlanságra pályázna? Hiszen a történetfilozófia Troeltsch elgondolása szerint a történelmi valóságból alakítja ki a jelen szükségleteinek megfelelően a normarendszert, a korszerű kultúrszintézist. Troeltsch normája ezért sohasem formális szabály, hanem ideál, húsból és vérből való tartalmi általánosság. Nem az abszolutumot hordozza, hanem a Ma számára a relatív «legjobbat». Nem az Eget, a Földet szolgálja. Mégis Joó mindenáron Troeltschre azt akarja rábizonyítani, hogy abszolut normát kívánt kiolvasni a történelem menetéből. Hibáztatja, hogy a normakeresésnél a történelemhez folyamodott, ahelyett, hogy a szellem önön szemléletén át kutatta volna ennek a szellemi világnak logikai strukturáját. Valóban az abszolutumhoz ez az út, a kritikai idealizmus útja vezet. De nem Troeltsch normafogalmához. Kultúrszintéziséhez csak a történelmen keresztül juthatunk el.

Bizonyos, hogy Troeltsch elmélete alapjában elhibázott. Kétségtelen, a történetfilozófia célja nem lehet a praktikum, nem merülhet ki feladata a kor erjedő elveinek értékelő rendszerezésében. De az a kritika, amelyben Joó Tibor részesíti Troeltsch történetfilozófia elgondolását, akaratlanul is Troeltsch céljait a kritikai idealizmus céljaival azonosítja. Ott, ahol Troeltsch jelenre érvényes normáról beszél, Joó abszolutumot vél kiolvasni. Joó kritikáját saját történefilozófiai elmélete hatja át. Reméljük, hogy az a vázlatos összefoglalás, amelyet Joó a könyv végén ad a történetfilozófia feladatáról, egy nagy történetfilozófiai rendszerezésnek a bevezetője. Joó nem a történelemhez fordul tanácsért, mikor a történelmet akarja megérteni. Joó a szellem törvényszerűségeiből óhajtja megmagyarázni a történelem egészének értelmét. Mert a történelmet az ember éli át, az ember pedig szellemi tény. A szellem funkciója áll Joó történetfilozófiai koncepciójának a középpontjában.