Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 7. szám · / · Figyelő · / · Tudomány és kritika

Schöpflin Aladár: A «fiatal Magyarország» kora
Farkas Gyula könyve - Magyar Szemle társaság kiadása

A magyar irodalom hőskoráról, az 1820-1850 közti harminc évről szóló könyv, amelyben aránytalanul kevés szó esik az irodalom hőseiről. Ha a sorokat számítgatom, nem sokkal több hely jut benne Vörösmartynak, vagy Petőfinek, mint, mondjuk, Petrichevich Horváth Lázárnak, vagy Sujánszky Antalnak. Szóval nem az írói egyéniségekkel foglalkozik, hanem «a kollektív erők szerepét keresi az egyéniségek életében és alkotásaiban». Indokolás: az összefoglaló irodalomtörténeti könyvek csak bevezető fejezeteikben, a monografiák csak háttérnek ábrázolják a kort. Ebben «elsikkadnak a csak-korszerű írók, akik nélkül a lángészt épen úgy nem lehet megérteni, mint a korszellemet, melynek hatását egyikük sem kerülheti el». A «kollektív» szót a szocializmus hozta divatba, - nem igen nagy túlzás, ha azt mondjuk, hogy Farkas Gyula könyve az irodalom proletáriátusáról szól: az irodalom arisztokráciájáról csak annyiban, amennyiben érintkezésbe került a proletáriátussal. Szellemtörténeti módszeréből folyólag nem a kivételek érdeklik - a genie mindig kivétel -, hanem az átlag. Mert szerinte az átlag jellemzi a kort, nem a kivétel. Vörösmarty úgy gondolkozott és olyan intenzíven érett, mint csak épen Vörösmarty, ellenben a sok rég elfeledett író gondolataiból ki lehet kombinálni, mit gondolhatott és milyen intenzíven érett mindenki, vagyis az egész kor. Erről lehet vitatkozni. Lehet azt mondani, hogy a genie a kora helyett gondolkozik és érez, gondolatában és érzésmódjában benne van a kor gondolata és érzésmódja, sőt egyedül abban van meg teljesen, mert benne foglaltatik mindaz is, ami a korban öntudatlan volt s csak a genieben jutott öntudatra. Aligha fog valaha is meggyőzni valaki arról, hogy nem Vörösmartyból kapom meg teljesebben és jobban korának lelki állapotát és temperaturáját, mint kora jelentéktelenjeinek összeségéből.

Ezzel nem akarok semmit letagadni Farkas Gyula könyvének sem értékéből, sem érdekességéből és még kevésbé akarom a szellemtörténeti módszer jogosultságát kétségbevonni. Csak ellensúlyozni szeretnék bizonyos látszatokat, amelyeket a szellemtörténeti módszer felületes szemlélőkben felkelt. Nyilvánvalóan a szellemtörténet sem tagadja az irodalomban a géniusz döntő szerepét, csak azért veti magát nagy buzgalommal a «csak korszerűek», vagyis a poëtae minores kutatására, mert ez elhanyagolt terület s kibányászásából tudományos eredmények várhatók. A ténylegesen fennálló látszattal szemben azonban nem árt hangsúlyozni, hogy egy városnak érdekes és megismerése céljából hasznos is lehet bejárni a mellékutcáit, az igazi és teljes képét azonban mégis a főutcáiról és tereiről kapom meg. Az Angyalföld lényegileg tökéletesen ugyanaz, mint bármely más nagyváros proletárnegyede. Budapest megkülönböztető jegyeit a Dunapart, a Belváros, az Andrássy-út, a Vár adja meg.

Farkas Gyula a nemzedék-elméletből indul ki: finom disztinkcióval három nemzedéket különböztet meg a tárgyául vett harminc évben. Minden tíz év új nemzedéket jelent: Vörösmartyét, az Eötvös- és Kemény-csoportét, a Petőfi és Aranyét. Ezt a nemzedék-szemléletet nem alkalmazza túl-mereven, számot vet a nemzedékek elkerülhetetlen ozmózisával, inkább csak kutató-lámpának használja a kor megfigyelésére. Amit a kutatólámpa fényénél észrevesz, az - nekem legalább - felfedezés: a magyar gondolat szociális fejlődése az egyoldalúan nemesi, tehát osztályfelfogásból az az egyetemesen nemzeti, tehát minden osztályt befoglaló felfogásba. Vörösmarty nemzedéke szerinte még a nemesi világ-képben élt, elgondolásában a nemesség jelenti a nemzetet, Eötvösöknél, akiknek nemzedéke arisztokratáktól - azt is megemlíteném, mint jellemző adalékot: vagyontalan vagy kisvagyonú arisztokratáktól - kapta fő-jellemvonásait - már nyomatékosabban számításba jön a jobbágyság sorsa, a Petőfi nagy részben nem-nemesi sorból kikerült nemzedéke már teljesen a liberális demokrácia gondolatkörében él s a polgárságot, falusi népet feltétel nélkül beleöleli a nemzetről alkotott elgondolásba. Ahogy a könyv ezt kapcsolatba hozza az illető nemzedékek tagjainak származásával, az nagyon érdekesen mutatja a különböző néposztályok felemelkedését a szellemi alkotásba, a származás bélyegét az alkotókon, - de nyomatékosabban kellett volna kimutatni ennek az eszme-fejlődésnek a politikai eszmék fejlődésével való párhuzamosságát, ami egyuttal szembenézést jelentett volna azzal a kérdéssel is, hogy miként ment végbe ugyanez a fejlődés a kizárólag nemesi származású politikai szereplőkben, Széchenyitől az 1848-as Kossuthig.

Napjaink irodalmi állapotainak ismerője számára érdekes párhuzamra ad alkalmat a különböző nemzedékek egymáshoz való viszonyának megfigyelése: a Vörösmarty-nemzedék éles, majdnem kegyetlen állásfoglalása Kazinczyékkal szemben, viszont jóindulata az utánnuk következő ifjúság iránt. Másik ilyen párhuzamra való alkalom a politika rezonálása az irodalomban, a nemzeti progresszív politikai állásfoglalásnak az irodalmi létjogosultsággal való azonosítása, aminek legérdekesebb példája, hogy Bajzáék formálisan kiverték kormánypártivá vedlése miatt az irodalomból a tehetséges és finom műveltségű Csató Pált, aki talán legjobb koponyája volt a kor második quadrille-jának, az első modern értelemben vett magyar novella-író. A politikát már akkor is lehetett furkósbotnak használni az író ellen, ez nem a mi korunk specialitása. Csakhogy akkor legalább a haladás eszméje érdekében működött a furkósbot.

Farkas Gyula túlnyomó részben a tárgyalt kor hírlapjaiból bányászta ki könyve adatszerű anyagát. Nem is tudok rá példát, hogy valaki ilyen bőven merített volna ebből a bányából. Az így összeállított adalékok néha figyelmeztetnek arra, hogy nem minden jellemző a korra, ami a hírlapjaiban megjelenik, de nagyon sok jellemző adatot kapunk az akkori közgondolkozásra, az eszméknek arra a folytonos áramlására, amelyben ez az aránylag intenzív szellemi életet élő kor élt. Az irodalomnak sok homályban maradt zúga is világítást kap, mint például az asszimiláltak helyzete és fogadtatása, a zsidó-magyar írók első felbukkanása, a különálló és az egyetemes irodalomtól elkülönült katolikus vallásos irodalom kifejlődése, az irodalmi viták, kisebb-nagyobb csetepaték hátterében rejlő motívumok, az írók társadalmi helyzete. Ebben az utóbbi kapcsolatban szeretnénk bővebbet hallani az irodalom közönségéről is, ami pozitív adatot erre vonatkozólag találni lehet.

Farkas Gyula nagyon világos fejű, gondolatait szabatosan kifejező író. A könyv egészében és részleteiben nagyon jól van szerkesztve: töméntelen, nagyrészt aprólékos adata mindig megfelelően van a szempontok világítása alá állítva, sohasem zsúfolódik és ritkán tűnik fel feleslegesnek. Némelyik szakasza, mint például a történelem-felfogás alakulása az irodalomban Vörösmartytól Petőfiig, vagy az Alföld felfedezése az irodalom számára, a maga nemében mintaszerű. A kép, amit ad az 1820-1850 közti évek irodalmi életéről és eszmeáramlatairól, lényeges pontjain nem volt ismeretlen az előtt, aki kissé mélyebben bepillantott a három évtized irodalmába, de ezt a képet nagyon sok tekintetben kibővíti, színesebbé és mozgalmasabbá teszi.