Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 5. szám

Palágyi Lajos: Arany János és a nép-nemzeti iskola

Arany Jánost többször láttam az akadémiában s az utcán; - egyszer pedig s ez felejthetetlenül emlékezetembe vésődött - mint serdülő gyermek-ifjú beszéltem vele akadémiai, főtitkári lakásában. De ez csak engem érdekel. Róla és költészetéről írni azért érzem magam hivatottnak, mert életét és költészetét, amennyire lehet, ismerem, és pedig nem csak úgy, mint az utánam következett nemzedék, az irodalomtörténet hivatalos megállapításaiból. Ismertem számos kortársát, csaknem minden tagját annak a költői iskolának, mely Arany Jánost vezérként tisztelte, közülök különösen Gyulai Pállal gyakran vitatkoztam, Szász Károly (a költő, műfordító és püspök) részéről meg ismételen tapasztaltam jóindulatú figyelmet. De Arany János kortársaival is sűrűn érintkeztem, tizenöt éven át pedig legközelebb állottam Arany János nagy ellenfeléhez, Vajda Jánoshoz. Betekintést nyertem az Arany János és gárdája körül vívott irodalmi harcokba s elhúnyt testvérbátyámmal, Palágyi Menyhérttel együtt szerkesztettem a Jelenkort, mely Arany János táborával, a mester holta után is uralmon maradt ú. n. «nép-nemzeti» iskolával, a hivatalos akadémiai irodalommal vívta harcait. Ami ma irodalomtörténeti dogma, annak kialakulását átéltem s betekintést nyertem azokba a módszerekbe, s eljárásokba, amelyek révén Arany János és tábora az irodalomban uralomra, sőt sokáig tartott egyeduralomra jutott. Voltakép ez az uralom most is tart, főleg az akadémiában, melynek költő-tagjai Arany János óta mind a mai napig kizárólag az ő követői sorából kerültek ki.

De Arany János életében és soká halála után ez az uralom oly teljes volt, hogy még a független sajtóban is alig emelkedett más hang s szinte vallás- vagy nemzetgyalázásszámba ment a «nép-nemzeti» iskolával való szembeszállás. Aki mégis merte azt cselekedni, mint Vajda János és néhány fiatalabb író, az életén át a maga sorsán tapasztalhatta merészsége következményeit.

Azért lehetett oly teljes az uralom, mert rendelkezésére állottak a 67-es kiegyezési korszak bizonyos hatalmi eszközei. Nálunk ugyanis az irodalom ügye mindig szoros kapcsolatban állott a politikával. S a mult minden kormány-rendszere gondoskodott a maga irodalmi nagyságairól, vagy mondhatjuk úgy, hogy minden kormányrendszer talált irodalmi nagyokat, akik neki szellemi támogatást nyujtottak. Így a Deák Ferenc-féle, majd a Tisza Kálmán-féle korszak alatt a «nép-nemzeti» iskola vezetőinek jutott a feladat, hogy az akkori hivatalos irodalmat képviseljék. Különösen mutatkozott ez abban, hogy az irodalmi iskola vezetői Kossuth Lajossal szemben Deák Ferenc kiegyezési művének voltak hívei, - Kossuthot nem is választották meg soha akadémiai tagnak. Még Petőfit is - bárha az egész «nép-nemzeti» iskola az ő költészetéből sarjadt ki - háttérbe igyekeztek szorítani az iskola vezetői, mert szerintük Petőfinek «nem volt elég műveltsége, sem elég nyugalma.» Ebbe is belejátszott a politika motívuma, Petőfit, a 48-as forradalmárt nem méltathatták a társadalmi és közjogi szempontból egyaránt konzervatív irodalmi vezérek. Egyébként a legfontosabb motívumuk az volt, hogy nekik a «nép-nemzeti» költészet csak Arany János csöndesebb, nyugalmasabb, mérsékeltebb, - ahogy ők mondották: «tisztultabb és érettebb» formájában felelt meg.

Hogy uralmukat megértsük, tudnunk kell, mily eszközökkel vívták ki és tarthatták fenn a magyar irodalom történetében egyedülálló tartós befolyásukat. Nem csupán az akadémiában s annak előcsarnokában, a Kisfaludy-társaságban helyezkedtek el. Az egyetemen és tanárképzőben is ők domináltak irodalmi tekintetben, - minden tanár, aki az országban irodalmat tanított, csak tőlük meríthette tudását, s csak az ő elveiket vallhatta. A közoktatási tanácsban ők állapították meg a tanterveket s az ország minden alsóbb fokú iskolájában is csak azokat a költői műveket taníthatták és csak oly szellemben, ahogy ők megállapították. Ugyan e réven az ország összes irodalmi tankönyvei is csak abban az esetben nyerhették meg a minisztérium jóváhagyását, ha a «nép-nemzeti» iskola műveit és szellemét méltatták. Mint hivatalos és félhivatalos mértékadó egyéniségek a legerősebb befolyást gyakorolták a minisztériumra a tanári kinevezések, megbizatások, jutalmazások és kitüntetések ügyében. A hivatalos és félhivatalos sajtó rendelkezésükre állt, - akkori nagy könyvkiadó vállalatokban is domináltak. Ami az íróknak amaz időkben rang és dísz, főrendi tagság, Szent István-rend, vagy bármily állás és sinecura juthatott: - mindabban ők voltak a kormány szakértői és véleményezői. Az ő tulajdonképpeni központjuk, az akadémia pedig akkoriban még csaknem korlátlan tekintélynek örvendett, - a sajtó független részének is még rendkívül imponált. A mai írók, akik már túlnyomó mértékben az akadémián kívül érvényesülnek s akik közül már akárhány nem is kíván akadémiai sikert: - alig sejthetik, mily jelentősége volt akkor az akadémiának s annak az irodalmi tábornak, amely benne irányt jelölt.

Ha ezt az irányt, szellemet, irodalmi felfogást vizsgáljuk, amely az ú. n. nép-nemzeti iskolát jellemezte, az első felvilágosítást nevéből kapjuk. Már az is fényt vet az írói, költői táborra, hogy nem valamely esztétikai, művészi, irodalmi elnevezést adott magának, - klasszikus, romantikus, idealista, realista, naturalista vagy impresszionista, vagy akármilyen más esztétikai fogalomra nem gondolt. Maga adta magának a «nép-nemzeti» elnevezést, amit politikai párt is választhatna címéül, hogy népies nemzeti irányát megjelölje.

Mégis e tábor az előző Vörösmarty-féle romantikus iskolával szemben inkább bizonyos realisztikus irányzatot képviselt, - s különösen hangsúlyozta a költészet naivitását, falusi egyszerűségét, a magyar paraszt-élet idilli jellegét. Pásztorkunyhó, cserény, gulya, ménes, gémeskút, szénaboglya, petrencés rúd stb., stb. voltak e költészet külső kellékei. Az ártatlan és romlatlan vidéki magyar nép szívéhez szóló, hangulatos, nemes és naív képeit szerette festeni. Ezért ez iskola ellenfelei - Vajda János és barátai - «irodalmi mű-szendéknek» vagy «mű-ártatlanok»-nak gúnyolták e költőket, akiket más okokból falusi rektor- és kántor-költőknek is elneveztek.

Az epikában legbuzgóbban a hún-mondákat dolgozták fel a nép-nemzeti csoport lantosai és Arany János nyomán temérdek hún-eposzt írtak, valamennyit magyar alexandrinusokban. Ez rendkívül monotonná tette az elbeszélő költészetet. Jellemző, hogy míg az előző Vörösmarty-féle korszak költői még a magyar tárgyú műveket is Homérosz hexaméterjeiben írták meg, a nép-nemzeti iskola egyik jelese - Baksai Sándor - még Homéroszt is Arany János magyar alexandrinjeibe öltöztette.

A nép-nemzeti iskola különösen nagy erőfeszítést fejtett ki, hogy Vörösmarty nemzeti érdemeit magára ruházza át s magát mutassa be mint a régi dícsőség igazi, legigazibb megszólaltatóját. E célból találta ki az ismert «eposzi hitel» elméletet. Ez elmélet szerint igazi nemzeti epika csak az lehet, amely «hiteles». Vörösmarty és hívei ugyanis merész fantáziával régi mithoszokat, regéket gondoltak ki, - mivel kész mithológiát és kellő ősmonda-világot nem találtak, maguk alkottak ilyent. Az «eposzi hitel» elmélete ezt elvetette s kimondotta, hogy csak igazi mondai alap «hitelesíti» a költői művet. Mivel azonban nem maradt ránk kifejlett ős-mithológia, a nép-nemzeti iskola költői nem is dolgozhattak fel ilyet. Hát nem több hitellel, csak kevesebb fantáziával írhatták műveiket.

Még egy más jelszót is adott ki e költői tábor a hozzá nem tartozó költők ellen. Aki új utakra tört, a falusi naív költészettől s a régi népies formáktól eltért s merész új irányokba tévedt, azt a «kozmopolita költő» névvel sújtották. Ezzel a legsúlyosabb, - mert a költő hazafiságát kétségbe vonó váddal akasztották meg nem egy igazi tehetség sikerét. Oly vád volt ez akkor, mintha valakit ma nemzetgyalázásért jelentenének fel. A valóság pedig az, hogy akkoriban úgyszólván minden magyar poéta hazafias érzésű volt s aki az emberiség ügyéről, vagy filozófus témákról dalolt is, - akár témáját a fejlődő városi életből, akár versformáit nyugati népekből vette is, vagy önállóan új formákat igyekezett is teremteni: - mind magyar érzéstől áthatott poéta volt. Hazafiság dolgában itt még akkor nem volt különbség. Annál fájdalmasabb számomra a tudat, hogy magyar költők egymásközti harcaikban ilyen fegyverekhez is nyúlhattak, mint ahogy ma is nyúlnak.

De bár sohasem tartoztam a nép-nemzeti táborhoz s fiatal koromat e tábor ellen való küzdelem töltötte be: most öreg koromban mégis le kell győznöm az érthető elfogultság utolsó nyomát is - s mindazt a dícséretet is meg kell írnom, ami a nép-nemzeti irányt megilleti. Érdeme e csoportnak - (most nem egyes tagjainak szép műveiről van szó, hanem arról a szellemről s irányról, melyet az egész tábor képviselt), hogy a nyelv magyarosságára kiváló súlyt helyezett, világosan és egyszerű módon fejezte ki mondanivalóját, a magyar ritmust minden idegennél többre becsülte, a magyar verselést, rímet és ütemet gyakran formai tökéletességre emelte. Tagjai magyar vidékről származtak, többnyire földműves szülők gyermekei voltak, a magyar nyelvtudást és népies hangot az anyatejjel együtt szívták be, nem szorultak arra, mint későbbi írók közül sokan, hogy utóbb sajátítsák el. Bárha úgy társadalmi, mint közjogi értelemben konzervativok voltak is, még élt bennük az 1848-as idők emléke, még ha keserű kijózanodás alakjában is. Mint országos nagyságok, szellemi vezérek és főrendiházi tagok is megőriztek lelkükben bizonyos óvatos és mérsékelt demokratikus és szabadelvű szellemet, a megfontolt haladást hirdették, társadalmi osztályok gyűlölködéseitől távol állottak. Ami bennük mégis volt elfogultság vagy gyűlölet, az legfőképpen a Kossuth-féle közjogi radikalizmus, a Petőfi-féle forradalmárság, valamint az új irodalmi irányok ellen fordult.

Jellemzi e tábort a tagjai túlnyomó részében uralkodó józanság. Idegenkedtek a túlcsapongó szenvedélytől, vakmerő fantáziától, újító leleménytől s azt a mérsékelt, megfontolt polgári szellemet, mely őket áthatotta, a költészetben is egyedül tűrhetőnek vallották. Ennek magyarázata öröklött hajlamukon kívül az, hogy az akkoriban még közelmult 1848-as forradalom veresége, mint aggodalom vagy félelem élt bennük s merészebb irodalmi lendületben újabb veszedelmes előjelt éreztek. Mint józan, puritán realisták, távol állottak minden miszticizmustól, sejtelmességtől, metafizikai vagy éppen vallásos elmélyedéstől. Mégis volt bennük a prédikátoroknak bizonyos kenetessége, mint a falusi templomok és paplakok prédikációira való visszaemlékezés. De az angol-skót költészet házias, családias, puritános szellemének hatása is érezhető volt rajtuk. Aminthogy nyelvük magyarossága dacára szellemükre erősen hatott bizonyos angol-skót irodalom, de még erősebben a német szentimentális és didaktikus költészet. Mégis nagy érdemük, hogy nyelvükkel és ritmusukkal az iskolák révén városaink, különösen a főváros idegen származású lakóinak megmagyarosításában jelentős munkát teljesítettek; - az írói világot pedig állandóan a formai műgondra emlékeztették és sok divatos eltévelyedéstől megóvták. Ellenben lényeges károkat okoztak azzal, hogy minden új irodalmi törekvésnek útját állották. Mivel iskolájuk uralmát biztosítani akarták s az újabb nemzedékeket az újabb irányoktól légmentesen elzárni kívánták: - akaratlanul is a destrukciót szolgálták. A mellőzött, elfojtott, minden érvényesülésből kizárt ifjabb erőket akaratlanul is forradalmosították, - mint ahogy minden túlzottan konzervatív uralom csak a felfordulást készíti elő.

*

Eddig a nép-nemzeti iskola egészének jellemrajzát igyekeztem adni, most meg ez irodalmi csoport legkiemelkedőbb tagját, vezérét, értékben és jelentőségben valamennyit felülmuló Arany Jánost kell méltatnom. Hogy ifjú korom írói környezete dacára mennyire távol állok az Arany János ellenes elfogultságtól, annak bizonyítékául elég említenem, hogy csaknem minden szép költeményét ma is könyv nélkül tudom. Pedig e költeményeket nem iskolai évek köteles olvasmányaiként tanultam meg, hanem később, írókoromban gyakori olvasás következtében.

Mikor Arany János az Elveszett alkotmányt írta, még a reformkorszak merész szelleme hatott rá, - későbbi éveiben az elnyomatás korának szelleme nyomasztotta. A bátrabb fiatal lélek keserű kijózanodások után mind konzervatívabb hajlamúvá és öreggé lett. Irodalmi hatások iránt is rendkívül fogékony volt Arany János egész pályáján végig. Petőfivel kapcsolatban ezt ő maga is őszintén elismeri, mikor ezt írja:

«Döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellem-ujja von.»

Ezt egyébként tudja Petőfi is, mikor Aranyt «Toldi» megjelenésekor üdvözli:

«Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,
Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel.»

Tehát Petőfi a maga folytatójának, követőjének mondja Aranyt. Mennyiben hatott Petőfi «János vitéz»-e Arany János «Toldi»-jára, azt már egy annak idején megjelent tanulmányomban kimutattam. Bizonyos, hogy Petőfi alföldi leíró költészete is ihlette Arany Jánost különböző alföldi képekre és leírásokra. A Nibelungliednek «Buda halálára» gyakorolt hatása ismeretes, - úgyszintén lord Byron hatása Arany János «Bolond Istók»-jára. Az angol-skót balladák, valamint Burns költészete is erős benyomást gyakoroltak Arany János engedékeny lelkére.

Bizonyos, hogy nincs és nem lehet költő, akinek művészetében más költők hatását ne lehetne megállapítani és semmiképpen sem helyeselhetem azoknak a kritikusoknak eljárását, akik minden eredeti költő legeredetibb műveit is valamely más költő hatására akarják visszavezetni. De az eredeti költők rendszerint csak kezdő, fejlődő korukban állanak mások hatása alatt s aztán kivívják teljes önállóságukat. Arany János egész pályáján át fogékony maradt más költők művészete iránt - különösen elbeszélő s leíró költészetében. Azért legértékesebb voltakép az ő lírája, melyben legönállóbb, melyben az ő egyéniségének búja, borongása, komor gondja, csüggedése, keserűsége tisztán nyilatkozik. «Hova lettél, hová levél, oh lelkem ifjúsága?...» «Ki ültetett engem sivatag pusztába?...» «Látod, én szegény költő vagyok.» «Ah az est, fáradt akkor elme, test...» stb., stb. Ennek a bús-borús, olykor zord és sötét lírának hangja szólal meg a «Toldi esté»-jében, mely Arany János epikai művei közül a legkülönb s melyet az ő ellenfele, Vajda János is leginkább méltányolt. Az ősz költője Arany János, a lehangoltság, gond, fáradtság és kiábrándultság hangjait hallatja legtalálóbban.

De ő - ami sok költő, különösen a sokat olvasó és folyvást tovább tanuló költő pályáján gyakran észlelhető - a maga adományai határain túl is kívánt terjeszkedni. Más, az ő egyéniségétől távol eső költők babérjai is vonzották és csábították, - ezért kényszerült ismételten a költői hevületet és inspirációt művészettel, mesterséggel pótolni. Rendkívüli verselési készsége, kifejlett technikája, nagy szorgalma és műérzéke erre őt kiválóan képesítette.

Rendszerint csak Petőfihez való viszonyáról szoktak megemlékezni s arról a sajátos kapcsolatról hallgatnak, mely őt Vörösmartyhoz fűzte. Vörösmarty leginkább abban hatott rá, hogy őt vetélkedésre bírta. Felül akarta múlni Vörösmarty nemzeti epikáját és történelmi balladáit, - a legigazibb nemzeti költészet példáját akarta nyújtani. De ehhez hiányzott benne a nemzeti ébredés korszakának tüze és lelkesedése, - hiába! ő a 48 utáni kiábrándulás és kijózanodás korának költője maradt.

Költészetének legbensőbb mivoltát élete folyása is magyarázza. Gondokkal küzdő, idős szülők gyermeke, maga is korán gondokkal küzdött. Már mint kis fiú pénzt keresett s kénytelen volt, hogy tanulmányait folytathassa, filléreit egybegyüjteni. Ez korán kifejlesztette benne a gazdaságos életfelfogást. Egyetlenegyszer ragadta el a szabad, bohém-élet vágya, annak is keserű kiábrándulás lett a vége. Házasság, családfenntartó kötelesség, jegyzői, majd tanári munka, gazdasági fáradozás mind nem lehetett arra alkalmas, hogy merész lendületet adjon a költőnek. A testi szervezetből és kedélybeli nyomottságból eredő bajokhoz járult az a soha nem szünő félelme, hogy más jeles magyar költők sorsára, szegénységre, nyomorra jut. Ez ösztökélte állandóan arra, hogy vagyonhoz jutva függetlenítse magát és biztosítsa jövőjét. S úgy beleélte magát ebbe, hogy még olyankor is felhangzott «egy kis független nyugalom» után való vágya, mikor már anyagi helyzete ezt teljesen megengedte volna. Neje családja is hatott rá ily irányban.

Semmikép sem tartom helyesnek, hogy egyes esztétikusok a költők magánéletét detektivek módjára nyomozzák. A költő életének legfőbb dokumentumai az ő művei s magánéletéből is csak az a fontos, aminek műveiben is nyoma van. S csak azért terjeszkedem ki Arany János e jellemvonására, mert költészetében gyakran mutatkozik a gazdasági kérdéssel való vívódás, az anyagiakról való megemlékezés: «Oh ne nézz rám oly sötéten, pályatársa életemnek.» - «Bezzeg nem megy énnékem - Ez az én mesterségem. - Ha megírtam, kirakom - Azt se kérdik, hogy' adom.» - «Aranyaimhoz.» - «Én háziúr vagyok.» - «De mi haszna, ha kevés volt a vágott dohánya.» - «Örökül hát nem sokat hagyok.» - «Többnyire csak gyalog jártam, - Gyalog bizony - Legföljebb ha omnibuszon.», stb., stb.

Nagyon sajnálom, hogy Arany János pénz-szerző fáradozásait az utóbbi időkben egyes írói társaságokban ízetlen módon hánytorgatják. Balzac regényírói értékét nem csorbítja, hogy mind újabb üzleti vállalkozásokba fogott. S Dosztojevszkij nem kisebb, mert szerencsejáték kedvelője volt. Minden poéta szeretne pénzhez jutni, fájdalom, kevésnek sikerül. Aki nem irígy, csak örvendhet, hogy egyszer egy magyar költő is jutott gondos takarékosság és vállalkozás révén vagyonhoz. De amíg Aranynak ez sikerült, mily nehéz utat kellett járnia s meg is érdemelte azt, ami neki jutott. Hogy kedélye nyomottságát megértsük, tudnunk kell azt is, mily nehezen vívta ki irodalmi dicsőségét. Mert a «Toldi» sikere után még sokáig kellett vidéken - hogy úgy mondjuk - lappangania s csak évek multán sikerült a fővárosba kerülnie s itt Kisfaludy-társasági és akadémiai poziciója, valamint a körötte buzgolkodó nép-nemzeti hívek révén vezető tekintélyre emelkednie. Új és gondos életrajz volna hivatva, hogy mindezt ismertesse. Én csak azért jelzem ezeket, hogy magyarázatát adjam annak, amit Móricz Zsigmond a költő bátorságáról mond. Vidéki hivatali munka, anyagi fáradozás, sok objektíve igaz és sok szubjektíve érzett baj, tanári, szerkesztői, titkári, főtitkári érintkezés, utóbb a kormány köreivel való kapcsolat, egy akadémia ügyeinek hivatali intézése, egy irodalmi táborban való vezérkedés nem fejleszthet ki költőben és még hozzá benyomásokra nagyon fogékony költőben vakmerő szókimondó harcos hajlamokat, apostoli ábrándokat, csuda látományokat és égostromló indulatokat. Arany János mind e munkakört be tudta tölteni, és ez bizonysága annak, hogy hajlama és képessége is volt rá. Ez az ő következetessége és bátorsága. S hogy mindezen felül költő is tudott maradni s fáradhatatlanul mindvégig költői műveket is tudott alkotni s legjobb műveiben művészi bevégzettségre tudott emelkedni: ez az ő érdeme.