Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 2. szám · / · Figyelő · / · Szellemtörténet

Szellemtörténet
Hozzászólások Babits Mihály tanulmányához [+]
I. Váczy Péter

Babits olyan vonásokat ragadott ki szellemtörténeti példáiból, melyek ezt a tudományos módszert tulajdonképpen nem is jellemzik.

1. A szellemi jelenségek vizsgálata a feladata a szellemtörténetnek, de az eszmék, vélekedések, érzések és törekvések köre, amelyben a szellemtörténeti vizsgálat lefolyik, a legkülönfélébb eredőkből alakul ki. Az egyén mint szellemiség hordozója éppúgy beletartozik a szellemtörténet kutatási területébe, mint a közösség gondolat- és érzésvilága. A legnagyobb buzgalommal sem lehet azt állítani a szellemtörténetről, hogy az csak tömegszerű jelenségekkel foglalkozik és az egyént, a nagy személyiséget, kirekeszti kutatásköréből. Sőt éppen mintha a szellemtörténet ujra hódoló áldozatokat mutatna be a hős-kultusz oltárán. Gondoljunk csak Gundolfra, Kantorowiczra, Wolfram von den Steinenre. Az utóbbi jellemzően egyik munkáját «Heilige und Helden des Mittelalters» címmel látta el. A nagy államférfiak és gondolkozók, művészek és vallási rajongók szellemi világa mintha most kerülne csak igazán feldolgozás alá. Ha már minden áron a kollektivitás szemszögéből tekintünk le a szellemtörténetre, úgy akkor a változás egy hőskultusz javára a régimódi művelődéstörténettel szemben föltétlenül felismerhető. Amit Babits a nyáj és tömeg lelki struktúrájának és kultúrájának történetírásáról mond, az a szellemtörténetet aligha éri, de jól ráillik a naturalizmus légkörében élő művelődéstörténelemre. Ez a művelődéstörténet volt igazán kollektivista hajlamú és ennek a hajlamnak elvi megalapozottsága egyesen a pozitivizmusba nyúlik vissza. Ha ehhez hozzávesszük még, hogy a történeti materializmus kimondottan kollektivista irányú, lehetetlen fel nem ismerni, hogy Babits vádjai nyilt ajtókat döngetnek: igazában a multat korholja valóban «korszerűtlen» elmélkedéseivel. Más az átlagember lelki világa, a tömegszerű divatáramlatok és más viszont a kor szellemi élete, lelki irányváltozásai. A szellem előtöréseit mégiscsak a kor nagy gondolkodói és cselekvői hozzák felszínre. Az egyik kutatása bizonyára ugyanúgy fontos történeti szempontból, mint a másiké. Jó tudni és ismerni az átlagember lelki világát, szellemi kataszterét. De ábrázolása nem végső cél, legfeljebb a régivágású művelődéstörténet kereste ezen az úton a dicsőséget, a szellemtörténet azonban legkevésbbé. A kor általános «műveltségi» viszonyai, ilyen fejezetcímeket olvashatunk a művelődéstörténet lapjain, de nem azokban a könyvekben, melyeket szellemtörténészek írnak. Mert csak az igazán nagy személyiségen keresztül áramlik tovább nemzedékről nemzedékre az isteni folyam: a szellem. Az elektromosság is a jó és bő vezetékeken kering a föld körül, s nem azokon a hitvány, vékony szálakon, melyeket a szikra azonnal derékbatör.

2. És nem állunk máskép a szellemtörténet úgynevezett relativitásával sem... A szellemtörténeti módszernek nem ismérve a relativizmus. A szellemtörténet csak annyiban relativista, amennyiben relativista mai tudományunk. Relativista volt Ranke történeti iskolája, szóval apáink, nagyapáink történetírása. Szigorú kritikusa korának az, aki a leszálló örökség miatt az unokákat hibáztatja.

Ez a relativizmus megkülönböztetendő a historizmustól, mint világnézettől. Hogy tudományom számomra relativista állásfoglalást ír elő, abból még nem következik magával az élettel szemben, Istennel szemben, vallásom követelményeivel szemben magatartásom. Gépet szerkeszthetek, s lehetek emellett gyönge, esendő ember. Leírhatom az ember eltévelyedéseit, lefesthetem a poklot, de az, aki utamon vezet, lehet - Virgil. És hihetek az eszményekben.

Más relativizmus az, ami alighanem egészen összeforrott a «modern» történettudománnyal. Ez a relativizmus nem vezethető el Ranke ideatanából, mint ahogy azt Babits véli. Nem abból folyik, hogy felveszek kort mozgató eszméket és tendenciákat. Hiszen relativista módra értékelhetek materiális jelenségeket is. A viszonyítás anyagra, szellemre egyaránt alkalmazható. Egyszerűen ez a relativizmus a megértés tényéből fakad. A tudomány pápaszemén keresztül szemlélni a történelem tarka változásait annyit tesz, mint megérteni az idők fonalán függő embert, s csak megérteni.

Micsoda követelményt állít mostmár fel a megértés mozzanata a történetíróval szemben? Hogy ragadja meg azokat a szellemi és formális tartalmakat, melyek az embert az életfolyam egy bizonyos időpontjában meghatározták. Tettek, nyilatkozatok, intézmények és vélekedések, mind, mind jelent valamit, mert mögöttük ott áll láthatatlanul az ember. Minden jel, mert minden a kezéből került ki, őrá vonatkozik. Ez az ismeretlen ember azonban az idők suhanásával alakul, változik. A történész tehát viszonyít, vonatkoztat jelenségeket egy örök ismeretlenre. Relatív mércével mér, innen a históriai relativizmus.

Ez a vonatkoztatás nem valami örök eszményre, hanem az időleges emberre, természetesen már eleve magábazár bizonyosfajta értékelést. Ez az értékelés, és az, melyet Babits szeretne a történetírásban meghonosítani, egymással nem cserélhető fel a tudomány kimondhatatlan kára nélkül. Két különböző világ értékskálájával állunk itt szemben. Az egyik, a históriai, csupán abból a célból értékel, hogy meghatározza a Láthatatlan Embert. A másik viszont úgy tekint le a történelemre, mintha az jelenlevő volna, akit erkölcsileg fenyíteni és fegyelmezni kell. Az egyikből a tudós beszél éspedig a tudomány jogán, a másik kezében erkölcskódexet látunk, s nem nehéz felismerni személyében a moralistát.

Amíg a történetíró tudományának kaptafájánál marad, s nem ismer el vezérelvnek mást, mint a tiszta tudományosságot, relatív mértéket fog a jelenségekre alkalmazni. A relativitás az Időt veszi számba, az időt, amiben minden történik. Történés és idő elválaszthatatlanok egymástól. Ezért áll a történetírás középpontjában Protagoras, a szofista tétele: mindennek mértéke az ember. És pedig az időben élő ember. Lehetetlent kíván Babits a történetírótól, midőn követendő mintaként «kivülrőlhozott törvények és normák alapján» fölfektetett históriát állít elébe. Az ilyen história gyakorlati szempontból kivihetetlen. Sub specie aeternitatis nem lehet históriát írni. Hiszen az örök, változatlan Értékekkel halandó ember nem is találkozhat. Azok az Égben trónolnak. Senki sem látta még az Igazat, vagy a Jót, vagy a Szépet. Le kell szállni ezeknek az örök Értékeknek a tünő, változatlan, gyarló földi életbe, mint ahogy a görögök istenei barátkoztak földi teremtményekkel. Állításokkal kell beérnem, melyeket igazaknak ismerek el, emberekkel, kiket jóknak tartok, képekkel, melyeken keresztül szemeim a Szépség csillogását veszik észre. Közvetlenül az Értékeket meg nem ragadhatom. A megismerés útján érintkezek az Értékekkel. A megismerés azonban a megismerőt teszi fel, a gondolkodó embert, aki viszont számtalan tényező függvénye. Az Igaznak nincs, de a gondolkozásnak van története. Az Értékek időtlenek, mint ahogy Babits mondja, a történelmen kívül állnak. De hogy az ember koronként mit tart és mit ismer el igaznak, jónak, szépnek, annak örökös változás a törvénye. Az Értékeket felismerő ember nem léphet ki az Időből.

Ez más szóval azt jelenti, hogy a csillagok, melyek után a történetírásnak igazodni kellene Babits elgondolása szerint, emberi eszmények, s maguk mint ilyenek is mozognak az égboltozaton, nem változatlanok, kopnak, porladnak, s lehullanak. Az élőkkel élnek, s velük halnak. Volt idő, mikor a legfőbb eszménynek a szabadságot tekintették. Ha a szabadság-ideához mérem a történelmet, akkor tulajdonképpen egy eszme illusztrációit állítom össze a történelem nagy jeleneteiből. Korom eszményét tettem minden mértékének, mintha a mult maga is már ehhez az eszményhez igazodott volna. Ahelyett hogy a történelem színpadán a személyeket saját ruhájukban szerepeltetném, bebujtatom őket a Ma divat-maskaráiba. Nincs ennél «korszerűbb» történetírás! De igazságtalanabb sem!

Meg kell értenünk, nem léphetünk ki az Időből. A történetíró sem tépheti ki magát kora gondolat- és érzésvilágából. Mikor azt hiszi, hogy a történelmet az örök Értékekhez méri, igazában csak ahhoz méri, amit hisz örök Értéknek. Csalódásnak esik áldozatul. Értékelni óhajt az örök Jó alapján és mégis nem tesz egyebet - mint moralizál. A történelem sokszínű fonalát úgy szövi egybe, mintha példabeszédeket mintázna ki Aesopus meséinek nyomán. A legjobb esetben egy nagyvonalú történetfilozófiát mutat be - történelem helyett. Mindenképpen azonban bizonyos tartalmakra vetíti a történelem futó eseményeit, anélkül, hogy megvizsgálná, hogy ezek a tartalmak benn munkáltak-e az eseményekben. Számára akkor nem az a lényeges, hogy mi volt, hanem pusztán, minek kellett volna történnie.

Babits szemei előtt az a történetírás lebeg, mely egyben az élet tudománya. Koncepciója nem a modern történetszemléletben gyökeredzik, gondolatai visszanyúlnak egészen a görög-római és humanista történetfelfogásig. Minden soránál látni, hogy a klasszikusok imádatában nevelkedett. Elsajátította legklasszikusabb gondolataikat. Régi ideálokat propagál. Babits sem tudja elképzelni a történelmet másként, mint tanítónak és nevelőnek. Bármennyire is megvetették a klasszikus történetírók azokat a kollégáikat, akik pártcélokra használták fel a történelmet, avagy a nép gyönyörködtetésére, alapjában véve mindannyian benne az élet praktikus szerszámát látták. Ez a humanista pragmatizmus kísért Babitsnál is. Történetírói elgondolása elé jelmondatnak állhatna Vossius mondása. Vossius szerint a történelem «cognitio singularium, quorum memoriam conservari utile sit ad bene beateque vivendum.» A történelem olyan dolgok megismerése, melyekre elékezni hasznos, hogy jól és szépen éljünk. Bodint is idézhetné. A történeti elbeszélésekből «non solum praesentia commode explicantur, sed etiam futura colliguntur, certissimaque rerum expetendarum ac fugiendarum praecepta constantur.» A jelen megértése és belelátás a jövőbe, ebben találja meg célját a történetírás. Értelme önmagán kívül fekszik, rajta külső értékek uralkodnak. A történetírásnak heteronomiája viszont avval kárpótolja a tudóst, hogy szent, magasabb célok szolgálatában álló hivatást biztosít számára. Babits elképzelése szerint a történetíró ne legyen csupán tudós; legyen mindekelőtt népének köztiszteletben élő vezére és tanítója. Legyen bíró, aki ostorozni tud, de legyen kormányos is, ki a hajót a csillagok állása után igazítja...

Ha mindaz, amit Babits a szellemtörténetben hibáztat, tulajdonképpen a modern történettudomány birtokállományához tartozik, s nem új, hanem régi, nagyon is ósdi, akkor hát hol búvik a szellemtörténeti novum?

A novumot abban találom, hogy a szellemtörténet nevéhez fűződik a történetírásban - az ember felfedezése. Különösen hangzik talán ez a kijelentés, sőt egyenesen semmitmondónak. Hogyan? Vajjon nem emberekről volt szó eddig is a históriában, kezdve a logografusoktól? A história mindig is az embert mutatta be az események forgatagában. Nem is ilyen értelemben beszélhetünk a szellemtörténetben az ember fölfedezéséről. Az ember ugyanaz, de változik a szemlélet, melyet róla, mint a történelem alanyáról, a historikus alkot magának. A jelenségek mögött a láthatatlan ember más-más köntösben mutatkozik meg. Először úgy, mint a polis lakója, később vallási képzetek hordozója, harcos, angyalok seregében. Majd a szabadság apostola. A művelődéstörténet szemében faber, építő. És így tovább. Gondoljunk csak az egyoldalú állami és politikai történetírásra. Az ember képzetéhez ténykedésének egyik formája társult. Volt polgár, nemzetgazda, hivatalnok, csak egy nem: puszta immaterialis személyiség. A tisztára emberit a szellem fogalmán keresztül a historia spiritualis fedezte fel a történetírás számára.

És ez éppen azáltal vált lehetségessé, mert a Tettnél új látásmódunk fontosabbnak tekinti magát az embert. A naturalizmus légkörében élő történetírás úgy járta körül az eseményeket, mintha azok külső tárgyak volnának. Érzékelhető, tárgyi vonatkozásokra bontotta fel az eseményeket, vigyázva a tények «természethű», külsőleges ábrázolására. Elődeink történetírásában a cselekedetekről többet hallunk, mint az ember belső strukturájáról, tünődéseiről és vélekedéseiről. Amíg az életet tárgyi, külső megnyilatkozásai szerint ítélték meg, az érzékileg meg nem jelenő személyiség nem került tudományos vizsgálat alá. És ha történetesen számbavették mégis, a külső kapcsolatok feltárására több gondot fordítottak; a tettekből, s nem a tettek eredő forrásából merítettek. A tettek elnyomták a história színpadán szereplő embert. A szellemtörténetben a dolgoknak nem külső megjelenési formája áll az ábrázolás középpontjában, hanem belső, emberi arculata. A cselekedetek történetírása helyett kísérlet történik egy új humanista történetírás bevezetésére. Megérteni az idők változásában meg-megújuló emberi embert, kiszabadítani a tettek fojtogató hálójából, ezt jelenti a kultúra számára a történetírás új iránya. Van olyan becsületes elv, mint az a régi humanista, melyet Babits szeretne elfogadtatni a modern történetírással. Ismerjük meg végre magát az embert, ne csak tetteit. A tett nem lehet sorsa, végzete.

 

[+] L. a Nyugat október 1-én és dec. 16-án megjelent számait.