Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 1. szám · / · Szász Zoltán: Az író a kereszttűzben

Szász Zoltán: Az író a kereszttűzben
VI.

Ez tehát a helyzet, hol enyhébb, hol erősebb feszültségeket teremtve egész Középeurópában, és sajátos változatokban Magyarországon is. Végzetes helyzet, mely ellen nem lehet elég buzgóan küzdeni. Ennek a küzdelemnek egyik formája, inkább negatív formája volt az a kritikai szemle, melyet az előbbiekben idevázoltam. Szükség van azonban egy pozitív állásfoglalásra is. Egyszerűen csak duzzogni vagy jajgatni a politika ellen, de ki nem jelölni azt a politikai rendszert, melyet az irodalom a maga fejlődése számára legkedvezőbbnek tart, ez szánalmas attitüd volna. Azt hiszem, szükséges tehát ezt a pozitív munkát is röviden legalább körvonalazni.

Móricz Zsigmond abban a cikkében, melyben bejelentette, hogy Babits Mihály társaságában átvette a Nyugat szerkesztését, azt a szándékát fejezte ki, hogy a Nyugatból egy virágoskertet akar csinálni. Nemcsak egy szemlére, de az egész irodalomra alkalmazható ez a hasonlat. Kedvező talaj és éghajlat, a talaj állandó megművelése, jó virágmagvak s a magokban rejlő sajátos erők együttesen tesznek virulóvá egy virágoskertet. Bizonyos feltételek változatos sorozata szükséges ahhoz is, hogy az irodalom virágoskertje dús, színes és változatos legyen. E feltételek közé tartozik a kedvező politikai rendszer is. Az tehát a kérdés, hogy melyik az a politikai rendszer, mely ma, a huszadik században az irodalom virágoskertje számára a legkedvezőbb feltételt jelenti. A különböző állami rendszerek alapos, kimerítő szemléjéről itt természetesen nem lehet szó. Csak kettőt villantatok fel, amelyek közül az egyik szoros értelemben véve nem is államrend s amelyek az írók, művészek és általában mindenféle szellemi teremtők számára különösen csábítóak. Az egyik volna a bölcsek diktatúrája, mely éppen mivel bölcseké volna, igazságos és célszerű intézményeivel és rendelkezéseivel olyan állapotokat teremtene, hogy a diktatúrát senkisem érezné zsarnokságnak, hanem egy szabadulásnak a politika gondjaitól. Fájdalom, ez ma utópia, mivel a legbölcsebbek eljutása a hatalmi polcokra a ma uralkodó elitkiválogatódási s törvényhozó-választási folyamatok legtökéletesebbjei alapján se valószínű s a kevésbé bölcsekre, még ha esetleg értékes és tisztességes elemek is, nem ajánlatos diktatórikus hatalmat ruházni. A diktatúra jellemvonása ugyanis, hogy gyakorlói szükségszerűleg bűneik foglyaivá válnak, úgy hogy egy diktatúrát nem is lehet másként békésen likvidálni, mint úgy, hogy mindenki, aki alatta valamit vétett, amnesztiát kap, elsősorban maga a diktátor. Egy másik csábító államrend, mely azonban tulajdonképen csak egy társadalmi rend, az anarchia, az emberek uralomnélküli együttélése, melyben minden közügy s természetesen az egyének egymásközti viszonya is az érdekharmóniák tudatosodása s az egyezkedési szellem alapján nyer megoldást. Tehát állam, törvény, hatóság «hivatalnokok packázása» nélkül. Nyilvánvaló, hogy az emberiség, és pedig akár a mai legműveltebb társadalom mai fejlettségi fokán is egy ilyen emberi közösség meg nem valósítható. Így tehát, fájdalom, az anarchia is utópiának tekinthető.

Hagyom tehát a szép álmokat, de nem foglalkozom a diktatórikus uralmi formákkal se részletesebben; ezekről való véleményem kiviláglik abból, amit az általuk terjesztett, vagy a rájuk támaszkodva, illetve feléjük kacsintgatva terjesztett esztétikai elvekről mondtam. Marad a közügyek intézésének az a formája, mely a hatalmat a néptől származtatja s a törvényeket, illetve a törvényhozó testületeket az egész nép, vagy legalább is a nép túlnyomó többségének szavazásából építi fel: tehát a demokrácia. S így aztán itt volnánk egy ezerszer hallott s főleg ott, ahol még nincs demokrácia, bizonyos oldalról minduntalan valóságos maniákus egyhangúsággal hangoztatott követelménynél: az általános, községenkénti, közvetlen, titkos, egyenlő, nőkre is kiterjedő, arányos választójognál. Esetleg még a referendumnál és az iniciativánál, a közvetlen néptörvényhozás formáinál is. Végül pedig a szabadságjogoknál és az esküdtszéknél. Sokan s nem ritkán magas szellemi fejlettségű egyének is kétkedő mosollyal hallgatják az ilyesmit. Főleg a demokrácia alapvetésének, a választójogi követelménynek pontos, pedánsul hangzó formuláját. Ez a mosoly mintha azt mondaná: Istenem, milyen rettenetes baj volna, ha esetleg kimaradna a feltételek közül a «községenkénti» vagy a «közvetlen». A helyzet az, hogy ebben az esetben a finoman mosolygóknak nincs igazuk. Végre is olyasvalaminek, ami egy szükségletet pontosan kielégít, lehet olykor terjedelmes, bonyolult neve is. Temérdek orvosszernek még hosszabb s még idegenszerűbben hangzó neve van, mint a népakarat pontos és hű megnyilatkozását biztosító választási rendszernek. S hány gép van, melynek valamennyi alkatrészét felsorolva szintén egy ilyen terjedelmes s a laikus számára idegenül hangzó listát kapnánk s mégis senkisem mosolyog, ha egy ilyen vegyszer vagy szerkezet alkatelemeinek vagy alkatrészeinek felsorolását olvassa. A demokrácia is egy recept, a demokratikus választási rendszer is egy apparátus és így érthető, hogy nem olyan könnyű és üde ennek a pontos megjelölése, hogy egyenesen bekívánkoznék egy lírai költeménybe. Fontos az, hogy valamennyi politikai recept és apparátus között ez a legjobb.

Természetesen, ha a kétkedő mosoly nem a demokratikus hatalmi apparátus bonyolultságának szól, hanem általában annak a hitnek, hogy akár a demokrácia is meg tudna oldani minden problémát s egy-kettőre boldogságot tudna hozni a földre, ebben már igaza van. Ebben az esetben ugyanis a mosoly már nem egy politikai rendszer, hanem az emberi természet kritikája. Ez pedig indokolttá tesz minden szkepticizmust. A formális demokrácia nem egyéb, mint politikai megfogalmazása annak az erkölcsi alapelvnek, hogy az egyik egyén érdekeinek és szabadságának nem lehet más korlátja, mint a másik egyén érdeke és szabadsága. Hogy aztán a formális demokrácia, egy általános választójogból született törvényhozás gyakorlati tevékenységében olykor maga is vét ez ellen az elv ellen, ez kétségtelen; ilyesmire azonban minden politikai rendszer hajlamos, sőt az antidemokratikusak sokkal hajlamosabbak reá. Semmiféle politikai rendszer sem csinál árkangyalokat az emberekből! Sok kényeskedő lélek számára sivár, sőt riasztó képzet minden választójog s az a temérdek választás, parlamenti vita, esküdtszéki tárgyalás, ami a demokráciák jellemző élettünete. S bizonyos is, hogy nem az emberi természet legszebb oldalai nyilatkoznak meg ezekben a demokratikus vívmányokban. Jobb politikai rendszer azonban, legalább is egy kultúrnép számára, se az elméleti államtan, se a politikai gyakorlat tájékáról nem integet.

Csak így, szkeptikusan, az emberi természet gyarlóságát hangoztatva lehet védeni a demokráciát, de így aztán, törik-szakad, védeni kell. A helyzet az, hogy az embernek ember fölött való uralma, tehát minden, ami állam és politika, borús, sivár kényszerűségekkel van telítve: van valami sátáni vagy legalább is démoni bennük. A mai szociológia vezető elméletei szerint az állam úgy keletkezett, hogy egy erősebb és hódítóbb szellemű törzs leigázott egy gyengébbet. Ma is sokan a politikát valami gonosz fertőzésnek, szabadságuk és anyagi érdekük csorbításának érzik. Ez a magyarázata annak, hogy sok esztéta-lélek ösztönösen húzódozik tőle. De viszont kétségtelen, hogy nélküle a mai emberiség ellenni nem tud és így még az a legjobb, ha mint valami szérummal beoltatja magát vele, ha az egész társadalom át meg átjáratja magát a hatalomgyakorlás mérgével megszerezve így minden polgárnak legalább azt a tudatot, hogy maga is hozzájárulhat a közügyek irányításához. Ez éppen a demokrácia. A végső szó ebben a vonatkozásban is persze az, hogy a demokrácia minden áldását csak művelt népek között termelheti ki magából. Barbár tömegek számára, ha talán nem is a zsarnokság a legjobb államforma, de valóságban rendesen ez jut ki. Ahol az emberek fölött az igazságnak nincs hatalma, ott a hatalomnak van igazsága.

Ez szól általában az emberekre és társadalmakra, de vonatkozik fokozott mértékben az írókra és irodalomra is. Az írónak nincs szüksége több intézményesített szabadságra, mint a többi polgárnak, csupán az a különleges érdeke, hogy életét és alkotásait egy hozzáértő, az irodalom s az irodalmi alkotás lényegét megértő közvélemény s adott esetekben ugyanilyen szellemű bíróság ítélje meg. Az a kiváltságoltság, mely egy elnyomott és kiuzsorázott nép közepette egyes íróknak és írócsoportoknak kijut, nem használ az irodalomnak. Az állami támogatás, a mecenátizmus, az akadémiák és irodalmi társaságok irodalomtámogató működése üdvös hatású lehet ugyan, de csak egy demokratikus társadalomban, ahol tőlük függetlenül valamennyi osztály, réteg, irányzat, ízlés, sőt szeszély is táplálhatja és megkaphatja a maga irodalmát. Ennek híján az állami támogatás inkább rossz vért szül, mint használ. Persze a demokrácián túl még sok minden kell ahhoz, hogy az irodalom virágos kertje kiviruljon. Ahhoz azonban, hogy az író ne legyen a tűzben álló katonához hasonló, ahhoz ez a kevés, ez a nem is szorosan irodalmi követelmény elsősorban szükséges.