Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 23. szám

Magyar Írók Sátora

EZER FONT A MAGYAR IRODALOMNAK. Kosztolányi Dezső, mint a Pen Club elnöke, most, hogy Londonban volt, felkereste lord Rothermeret, akivel sokat beszélt a magyar írók dolgairól. A lord, aki Magyarország barátja s akinek nevét az egész magyarság szeretettel tanulta meg, ezer fontot ajánlott fel, hogy azt a budapesti Pen Club két év alatt öt-ötszázfontos részletben két magyar írónak, tehát évente egynek adja ki.

Ez az eset sok tünődésre adott alkalmat. A magyar irodalom az utolsó huszonöt év alatt annyi tehetséget termelt s annyi kiváló irodalmi alkotást hozott létre, hogy szinte érthetetlen, hogy a mai napokban hogy jutott anyagilag olyan mély és félelmes nyomoruságba. Ebben az évben már alig jelent meg könyv, mert a közönség nem vásárol. A lapok terjedelmét korlátozó rendelet elsősorban a szépirodalmi írókat sujtja, mert mindenütt a szépirodalom kirekesztésére vezetett. Könyv csaknem semmi sem jelent meg ez évben, a karácsonyi könyvpiac, mint a Nyugatban a kiadók jelentéséből látszik, oly szegény lesz, mint a hatvanas években. Senki sem mer könyvkiadásba pénzt fektetni, mert az általános nyomor miatt az emberek elsősorban a szellemi táplálékot vonják meg maguktól.

Ez nem maradhat így. A testnek kenyérre, a szellemnek könyvre van szüksége. A test éppenúgy elsorvad táplálék nélkül, mint a lélek új lelki behatások nélkül.

Nem segit a fordított müveknek filléres kiadása, mert azok a művek a detektív- és olcsó szerelmi históriákkal csillapítják az éhséget. Minden új nemes olvasmány magasabbra feszíti a lélek tevékenységét, ellenben az ilyen holmi csak elkábit és elzsibbaszt.

A nemes lord leadta útmutató véleményét az ezer fonttal s a magyar közönségnek követnie kell példáját a könnyebb és pengőbb pengőcskékkel.

UJSÁGÍRÓ KAMARA FELÁLLÍTÁSÁRÓL tanácskoznak a budapesti szerkesztőségek tagjai. A mai mesébevaló nehéz időkben valami védelmet várnak és szeretnének a legbizonytalanabb foglalkozás müvelői. Az ujságíró kamara kötelessége volna a fizetésleszállítás, a leépítés, a papírrendeletek s más korlátozások elleni küzdés. Hivatalos védője volna az ujságírónak.

Ellenérvek csak a végrehajtás lehetősége terén vannak.

Az Ügyvédi, az Orvosi Kamaráknak minden ügyvéd s minden orvos automatice tagja, aki a törvényes képesítést megszerezte, ha csak büntetőügyi akadály nem lép fel. De hogy lehet megállapítani az ujságíró hivatalos kritériumát? Ahhoz, hogy valaki ujságíró legyen, nem kell sem ma, sem később más képesítés, csak a rátermettség, a tehetség.

Az idő? amit valaki szerkesztőségben tölt?... Akkor mi lesz a fiatalokkal, holott ujságírónak csak fiatal alkalmas elsősorban. A szerkesztőségek tagjai gyorsan cserélődnek ki, mert az ujságírás valósággal sport. A régi ujságírónak már szőrin kellett megülni a szenzáció lovát, pusztán a sörényébe kapaszkodva pattanni fel a hátára s a mainak motorbiciklin, autón, repülőgépen kell legázolnia. A legnagyobb sportteljesítmények eltörpülnek a bravúros ujságíró-munka mellett.

Talán nem a fix képzettségű s állású pályák kamarájához kellene hasonlítani az Ujságíró Kamarának, hanem a szabad pályák Kamaráihoz. Van Mezőgazdasági Kamara, van Iparkamara. Hátha itt meg lehetne találni az analóg esetet.

Mindenesetre helyes, ha valamikép védelmet tudnának teremteni a pályán levők félelmesen ingadozó életének.

S mindenesetre, mi írók, még ezt a kevés szervezkedési mozgalmat is azzal az érzéssel nézzük, hogy az írók még ennyire sem képesek magukat megszervezni.

Jön a nehéz tél. Az ujságírók a legnehezebb időkben is tudtak maguknak szénről, lisztről, cipőről, ruhaszövetről, szanatóriumról, orvosságról, özvegyi nyugdíjról, gyermekneveltetésről s még fizetésrendezésről is gondoskodni, de az írók a maguk erejéből még eddig nem.

ÍGY IS LEHET KRITIKÁT ÍRNI. A «Magyar Kultura» c. folyóirat nov. 20-iki számában Nógrády Zoltán aláírással ezt olvassuk egy magyar íróról: «Hogy mivé válnak keresztény magyar emberek s tehetséges írók, ha bizonyos jellegzetes légkörbe és környezetbe kerülnek, annak szomorú, de kiáltó bizonysága ez a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes író. Vérbeli író, kinek a természet a tehetségből ugyancsak bőven juttatott, de mocskos, gennyes fekélyek körül vájkál s a legundokabb bujaság részeg melódiáit kurjongatja. S még azt hiszi nagy büszkén, hogy új irodalmat csinál, hogy új világmegváltó gondolatoknak vet ágyat s új, reményesebb útakra indítja a magyar sors szekere rudját. Legalább is egy regénynél szokatlan és szemtelenül pökhendi előszóban erre alludál. Szegény, kopott verklin nyekergő vak koldus! Nincs itt semmi új, csak a régi, penetráns szemétdomb. A bujaság szemétdombja, mely körül csomó leütni való, undok légy zümmög s amelynek a tetején mint botor, behunyt szemű kakas, kidagadt nyakkal kukorékol diadalmasan.» A XVI. századi hitvitázók megfordulnak sírjukban az irigységtől. Ők nem tudtak ilyen durvaságokat írni.

Írók és a kritika. Egy tehetséges fiatal író - legyünk oly tapintatosak, hogy ne írjuk ki a nevét - élőszóban dörög és felháborodott levelekben kel ki a folyóirat ellen, melynek kritikusa «egyes» helyett, mondjuk «kettes»-t merészelt adni regényére. Egy másik jeles író és költő, mellesleg a «kollektiv» szellem és ethika hirdetője, a közönség előtt, nyilt színen támad rá mitsemsejtő bírálóira. Egy szinpadi író is affért dagaszt a kritikából, amellyel nincs megelégedve... Mindez pár nap alatt. Istenem, nem kritikus az, akire sosem haragudtak meg az általa megbírált művészek. Két dolgot azonban mindenesetre elárulnak az említett esetek: azt, hogy úgy látszik, kezd lenni kritikánk és azt, hogy nem vagyunk hozzászokva. Talán bölcsebb lenne és nekünk jól is esnék hallgatni e vajmi kevésbé épületes érzékenykedésekről, s meg tudjuk érteni, hogy a puszta létezéséért gyötrelmes és megalázó harcokat vívó író manapság el-elveszti morális önfegyelmét és elkényeztetett primadonnák módján reagál rá, ha kritikus írótársától rosszalást is kap önigazolás helyett. A napilapok fizetett és pajtási könyvismertetései is annyira megmérgezték már az irodalmi élet levegőjét, hogy el sem bírjuk viselni többé az őszinte és felelős beszédet. A művészhiuság és a kritikai szabadság harcában mindenesetre a szabadság oldalán van a rokonszenvünk! Pardon, talán csak nem azoktól a politikusoktól tanultak íróink szabadságtiszteletet, akik fogházzal, mesterségesen megrendezett «közfelzúdulás»-okkal, elkobzással, betiltással tették lehetetlenné esztendőkön át müködésük minden ellenőrzését?

SZABOLCSI ANTHOLÓGIA készül Nyiregyházán. Igen érdekesnek tartjuk, hogy Nyiregyházán egy anthológiát állítanak össze a szabolcsi írók műveiből. Az irodalom decentralizációja szempontjából fontosnak látszik, hogy egy-egy tájnak az írói együtt jelentkezzenek. Nem tartjuk azonban szerencsésnek, hogy az írók számára a nyomda adja ki a felhívást. Egy ilyen anthológiának nem szabad üzleti vállalkozásnak lenni. Felelős szerkesztő kell hozzá, aki vállalja a könyvért az erkölcsi felelősséget. Mert ha csak a dilettantizmus jelenik meg, az árt azoknak az íróknak, akik valóban írók.

Az irodalom szent hely, ahova szabad mezitláb is belépni, ahogy Petőfi mondja, de - csak tehetséggel. Anélkül még díszmagyarban sem szabad.

Halmi Bódog: A MAGYAR NOVELLA VÉDELMÉRŐL hangozzék védőbeszéd a novella érdekében, amelyet egy megmagyarázhatlan magyar kiadói elgondolás az utolsó esztendőkben csaknem teljesen kirekesztett vállalkozásából azzal a rövid, de velős indoklással, hogy a közönségnek nem kell. Ennek az érvnek helyességét mi, akik az utolsó 35 esztendő minden magyar irodalmi életrezgését nemcsak figyelemmel kísértük, hanem minden vonatkozásban benne éltünk, kétségbe vonjuk, mert a magyar belletrista képesség a legragyogóbb eredményeket a szépirodalomnak a napilapban és folyóiratokban való elhelyezkedése miatt éppen a novellában mutatta fel. A háboruelőtti esztendők magyar szépirodalmi termelése ragyogó novellás könyveket produkált. Bródy Sándor, Petelei István, Sebők Zsigmond, Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc írói beteljesedésüket novelláiknak köszönhették. Nincs mivel sem motiválva az a kijelentés ma sem, hogy a rövidebb lélegzetű belletrista megnyilatkozásnak ma nincs közönsége. Sőt, ha figyelembe vesszük a vívódásos élet lázas, ideges és robajos tempóját, éppen arra a következtetésre kell jutni, hogy nem a nagy terjedelmű regényalkotások, hanem éppen a rövid novellába tömörített életélmény felel meg a mai olvasó fizikai és lelki diszpoziciójának, melyet zaklatott feldultságában kimerít a nagyobb terjedelmű és szélesebb koncepciójú alkotás. Meggyőződéssel valljuk, hogy a magyar novella, amely világirodalmi relációkban is nagy értékeket mutat, gondos összeállításban feltétlenül megtalálja ma is a maga olvasóközönségét éppen úgy, mint a világháború előtti időkben, amikor a szépirodalmi termelést a könyvpiac statisztikája szerint legalább 70 százalékban novellás könyvek reprezentálták.

A vívódásos író-sorson jelentékenyen segítene a novellának a kiadói programmba való újbóli elhelyezkedése, mert hiszen az állandó szerkesztőségi kötelékekben nem levő írógárda csaknem kizárólag a novelláknak napilapok és folyóiratokban való elhelyezésével keresi meg a létminimumot meg sem közelítő száraz kenyeret. A novella, éppen azért, mert a könyvkiadók sajátos idegenkedése novellás könyvek kiadásától azt eredményezte, hogy ez a műfaj, mely egy napilapban születik meg, 24 óráig él csupán, az ujságíró vállalkozásnak legmostohábban fizetett laptölteléke. Rendkívül hátrányos a novellától való kiadói irtózás a magyar regényirodalom fejlődésére is, mert sok író az érvényesülésért való keserves küzdelemben egy novellára alig tellő szüzsét, csakhogy kiadásra kerülhessen, regénnyé nyújt és terebélyesít és így triviális példáit látjuk az inspiráció nélkül fogant fáradt termelésnek.

MÉG KÉT HOZZÁSZÓLÁS A REKLÁMHOZ.

Balogh József: I. A Nyugat nov. 4-i reklámankétján megint felvetődött a kérdés: író saját neve alatt a reklám szolgálatába állhat-e? Kodolányi, de mások is kategórikus nemmel felelnek. Tételük az, hogy az író csak azt írhatja, amit meggyőződése és hite diktál. Már pedig a reklám célja a hirdető fél profitja. A profitnak mint célnak szolgálata az írót lealacsonyítja. Más a festő vagy iparművész helyzete, az nem a profitot szolgálja, hanem kifejezőképességével művészi megoldást nyujt és nevével nem a reklám értékét, hanem a szemléltető kép művészi értékét szignálja.

A tél folyamán a Budapesti Nemzetközi Vásár vezetőségének kezdeményezésére rendeztetett az első ily reklám-ankét. Eredménye az volt, hogy a propagandában igen, a reklámban azonban az írók nem vehetnek részt. A reklámmal szemben az idegenkedés époly fokú volt, mint legutóbb.

Mint reklám-, illetve propagandaszakember - ha nevezhetem magam így - az íróknak teljesen igazat kell adnom. Abban a formában, abban az elképzelésben, ahogy az írók a reklámba való bekapcsolódást elképzelik, nemcsak maguknak, hanem a reklámnak is ártanának. Az író nevével nem igazolhatja, hogy mely áru jó és melyik a legkitünőbb. Ezt a közönség nem hinné el. Az író csak szellemiségével, kifejező készségével és művészetének formáival hathat. Az író írhat egy szellemes megjegyzést, írhat két-háromsoros verset, vagy bármi mást is, amely a reklámozó cikket mint tárgyat öleli fel, de korántsem kifejezetten dícsérő vagy amint mondják reklámozó céllal. Tehát az írónak a megfelelő formát kell megkeresnie arra, hogy a reklámot miként szolgálhatja. Ha a kifejezés módja vagy formája művészi, akkor annak «Industria» őfelségével való kapcsolata sem árthat.

Szellemi kíválóságuk, zsenialitásuk predesztinálják az írókat arra, hogy a komoly reklám nívóját emeljék és ezáltal a magyar gazdasági életnek amúgy is kívánt fejlődéséhez hozzájáruljanak. De kívánatos volna a bekapcsolódás abból a szempontból is, hogy az a sok stílustalan és igen gyakran magyartalan sajtótermék szövegezése, ami nap-nap után életre kel, megfésültessék. Mennyivel másképen néznének ki ezek a körlevelek, prospektusok, stb., ha ezek az írók tollából kerülnének ki.

De még egy szót a reklámról. Az elmult ankéton az írók, de a nagyközönség köréből is nemcsak idegenkedést, hanem bizonyos fokú irtózást is láttunk a reklámmal szemben. Azt mondják: a reklám nem mond igazat, félrevezeti a vásárló közönséget és kihasználja a kispolgár hiszékenységét. Olyan cikkeket akar eladni, ami vagy felesleges, vagy meg nem felelő ellenértékű, vagy ami kárára van a társadalomnak. Tehát összegezve: a reklám mint olyan a kapitalista világrendnek egy csalfa, kiuzsorázó, káros eszköze.

Aki így beszél a reklámról, az nem ismeri az embereket, nem ismeri a reklám hihetetlen kultúrfejlesztő történetét és nem tudja elképzelni, hogy az utolsó 50 esztendő csodálatos kultúrális fejlődése és berendezései elsősorban a reklámnak köszönhetők. Hol volnánk reklám nélkül? A rádió, a gramofon, a film, az elektroipar, egészségügyi berendezéseink, az orvostudomány, - mely utóbbi a kémia- és droguaiparnak naponként újabb és újabb életrekeltő gyógyszereit a reklám újtán ismerte meg - a világítástechnika, az építészet, stb., stb., hol állna az irodalom és az irodalommal együtt az írók is, ha a reklám nem volna?

A két év előtti berlini reklám-világkongresszuson az akkori vezető német államférfiak az összegyűlt szakemberekkel karöltve hirdették: «A reklám a világ jólétének kulcsa». A nyugati indusztrializált államokban a reklámot és a propagandát ma már tudományként kezelik, nálunk pedig, szerény szavakkal éljek, lenézik. Vannak, akik csak profitot látnak benne, sőt félrevezetést, csalfaságot. Holott a reklám teremtette meg az ipar nemzetközi versenyét és az elmult tíz esztendő alatt ezer mérföldes csizmákkal, századokkal vitte előre a világ kultúráját.

A reklámban is vannak törvényszerűségek, sőt - bármily csodálatosan is hangozzék - a reklámnak etikája is van. A jó reklámot a közönség tudat alatt akaratlanul is elfogadja. Szembetűnőek és fájóak azok a reklám-akciók, amelyek ízléstelenségüknél, etikájuknál, esetleg valótlanságuknál vagy stílustalanságuknál fogva bántóak. A reklámszakemberek - akiknek egyébként élethivatása a termelést fejleszteni és újat alkotni - hisznek a reklámban és belső meggyőződésük, hogy - miként az írók is - az emberek jólétéért, fejlődéséért és kultúrájáért küzdenek. Szóval ezek a szakemberek a helytelen utakon járó reklámot époly idegenkedéssel fogadják, mint az írók és a nagyközönség és csak szervezetlenségüknek tudható be, hogy ezekkel szemben állást nem foglalnak.

Végezetül úgy vélem, hogy a reklám- és propaganda-szakembereknek, az emberiség kultúrájának, jólétének emelésére, továbbá a propagandának és a reklámnak tudománnyá való fejlesztésére irányuló munkájukban a képzőművészeten kívül az irodalomnak is szerepet kell vállalnia annál is inkább, mert éppen a sokszor említett szellemi fölény hivatott a reklámnak helyes útjait megszabni és magasabb szempontjaival etikáját és színvonalát emelni.

Ehhez azonban szükséges, hogy az írók a reklámmal és annak problémáival alaposabban foglalkozzanak és a nyugati reklámirodalmat és tudományt megismerve a reklámot megszeressék.

Ha idáig eljutunk, az író nem fog gondolkozni felette, hogy aláírja-e a reklámmal kapcsolatos szellemi alkotását, hanem egyidejűleg meg fogja, meg kell hogy találja azt a kifejezőformát, amelyet nyiltan magáénak vallhat. Az aláírás pedig sohasem a reklámozott cikk bonitását vagy használhatóságát fogja igazolni, - miként a művész sem ezért szignálja plakátját - hanem a megnyilatkozás művészi formáját, ötletességét és szellemességét.

Beczkóy József: II. Engedjék meg, hogy mint közönség én is szóljak néhány szót a «művész és reklám» kérdéséhez.

1. A reklám van. Az ipar és kereskedelem mirigyei feltartózhatatlanul és a formák rengeteg sokaságában választják ki a reklámanyagot. A reklám a közlésre alkalmas formába öntött eladási igyekezet. A művész közreműködhetik vagy megvetheti, de meg nem állíthatja.

2. A reklámot nem keresem, a reklám felkeres engem. Szemembe ordít a plakátról, a fényreklámról, fülembe ordít a hangosfilmről. Rámköszönt a reggeli ujságomból, a villamosról, a hivatalomban prospektusok várnak, rám kiált a használati tárgyaimról, a rádiónyugtáról, sok külföldi állomásnál magából a rádióból. Nem szabadulhatok előle.

3. És itt kapcsolódnak be a művészek. Ha már nincs meg az egyéni szabadságom, hogy csak azokat a benyomásokat engedjem be érzékeim kapuján, amelyeket tárgyuknál fogva méltónak ítélek arra, vagy amelyekhez vonzódom, a többit pedig kizárjam, kérem szépen, tegyék azokat esztétikailag megemészethető formába, kapcsolják össze szépérzékemre kellemesen ható asszociációkkal. És ez a feladat, minthogy világegyetemünkről való ismereteink jelenlegi állása szerint arra más nem alkalmas, mégis csak a művészekre hárul. Aki művészember prostituálónak tartja a reklám durvaságaival való foglalkozást, kérem ám csinálja ingyen, padlásszobában nyomorogva, de az Istenre kérem, csinálja! Ne engedje, hogy a falakat, az ujságokat, a villamosokat, az egész nagyvárosi életet műkedvelő borbélylegények árasszák el szörnyű tákolmányaikkal. Ki az utcára, művészek, ha Szent Ferenc nem röstellt a madaraknak prédikálni, a nagyváros népe sem méltatlanabb az Igére. Betevő falatunk is alig van, ezért nem olvassuk a könyveiteket, nem vesszük a képeiteket. De hadd legyen az ipar és a kereskedelem a mi mecénásunk, belőlünk él, lásson el érte bennünket robotunk közben pár sornyi színes, zamatos írással, egy-egy meglepő, lekötő képpel. Circenses!

4. A reklám durva, ezért a művész idegenkedik tőle, de így is igaz: a reklám durva, mert a művész idegenkedik tőle. Hát formálja mássá, fínomabbá, nemesebbé, magához hasonlóvá. A reklámból is csak alkotója képe ütközik ki.

5. A reklám ezért nem lényegénél fogva durva. Amerikában annak idején a Dempsey-Tunney-boxmérkőzést a rádió közvetítette. Óriási izgalomban hallgatta egész Amerika Newyorktól San Franciscoig, többen szívszélhűdést kaptak a gyönyörűségtől. A közvetítés többszázezer dollárba került. A mérkőzés után az announcer egy pár pillanatnyi szünetet tartott, aztán szerényen hozzátette: «Ezt az előadást a Royal Typewriter Company nyujtotta önöknek». Egy szót se többet. Ezt a magabízó és nagyvonalú szerénységet kell behozni a reklám területére és nem lesz többé rikoltó és durva.

6. Mikor jár a Szépművészeti Múzeumba a külvárosok szegény népe? És hány verseskötetet vásárol? Utcán nő fel a gyermek és nem tudja, hogy a Bürolin cipőmattírozó plakátjánál szebb képek is vannak a világon. Hát legyen szép a plakát és a reklámszöveg nyujtson valamit azért, hogy rajta tanulunk meg olvasni.

7. Ha a művészet bemerészkedik a reklám területére, a reklám hatalmas átütő erejénél fogva reklámot csinál a művészetnek. Az emberek pedig nem rakják tele a lakásukat silány dolgokkal, amelyről a mindennapi összehasonlítás folytán a fejletlenebb ízlés is érzi, hogy alatta állanak az utca színvonalának.

ADÓFIZETÉS BÚZÁBAN ÉS ROZSBAN. A gazdák részéről Erdőhegyi Lajos, szabolcsi főispán, azzal az indítvánnyal áll elő, hogy a gazdák hadd fizethessék adójukat búzával és rozzsal. Részletes tervet dolgozott ki, hogy az állam, amely úgyis nagymennyiségű búzát és rozsot vásárol, jól jár vele, ha természetben fizeti be az adóját az állampolgár.

Vajjon az állam nem járna jól, ha az írók is természetben fizetnék le az adójukat, novellával, regénnyel? Az állam már olyan nagyvállalkozó lett, hogy adja ki ezeket a könyveket, ő talán könnyebben el tudja adni. S a bevételből fedezzék az írók adóját.

Egyik írótársunk már megtette azt a tréfát, hogy most, mikor kivetettek rá 5500 pengő adót, a legújabb darabját elvitte az adófelügyelőségre, letette az adófelügyelő asztalára s azt mondta:

- Méltóságos uram, ha még marad valami a bevételből, legyen szíves küldesse a fenmaradó összeget a lakásomra.