Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 23. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete (10., befejező közl.)

Kassák Lajos: Egy ember élete (10., befejező közl.)
Regény
19.

A konyhában ültünk és a regény legujabb fejezetét olvastam fel a családnak. Gyorsan, szinte játékos könnyűséggel haladtam a munkában. A fejezetek külön-külön magamnak is tetszenek s most, hogy ezek előtt a primitív emberek előtt olvasom, látom rajtuk a hatást, megfeszített figyelemmel hallgatnak, néha bólintanak, néha rosszalóan megrázzák a fejüket. Vitatkozunk rajta, hogyan lenne jobb és szebb, hogyan is kellene, hogy alakuljon Misilló sorsa. Vannak észrevételeik, amelyeket elfogadok. De különösebben nem engedem magam eltéríteni az úttól, amin eddig haladtam s amin, úgy érzem, ezentúl is haladnom kell.

Öt óra felé lehet az idő. Terus még nincs itthon, de ilyentájban szokott megjönni. Anyám is itt ül a hallgatóim között, valószinű azonban, hogy az esze ott járt valahol Terusnál. A többieknek még lenne mondanivalójuk a regényhez, de ő mintegy mechanikusan közbeszól:

- Ilyenkor már itthon lehetne az a lány. Négyig ül s talán már öt is elmult.

- Nem csitri ő már, - mondom, - neki is meglehet a maga élete.

- Azért romlik el minden, mert így gondolkodtok. A mai fiatalság testben és lélekben elromlott.

- A maga idejében máskép lehetett, de akkor sem volt jobban. Az öregek úgy emlékeznek a fiatalságukra, mint valami paradicsomi korszakra.

Anyám még beszélni szeretne, de mégis meggondolja. Érzi, hogy ebből megint csak kötekedések vagy reménytelen lamentálások következnének. Kétségtelen, részben ő az oka annak, hogy a lányai így férjhez menés előtt másállapotba kerülnek s tudja, hogy nem titkolom előtte ezt a véleményemet. Fél hát tőlem. Egy bizonyos pontig elmegy a beszédben, de aztán elhallgat, magába húzódik, mint a csiga. Helyesen van ez így. Úgy teszünk, mintha megértenénk és méltányolnánk egymás okoskodását.

Visszamegyek a szobába.

Nemsokára megjön Terus és még valaki. Idegen hangokat hallok a konyhából.

Kopognak az ajtón. Egy meglehetősen kopott ruhájú, hosszúhajú, borotváltképű fiatalember lép be. Bemutatkozik: Uitz Béla festő.

- Tessék leülni, - mondom és széket tolok elé.

Leül és ülünk így egymással szemben, nézzük egymást anélkül, hogy beszédbe kezdenénk. A konyhában csönd van, én cigarettát sodrok, hogy valahogyan múljon az idő.

- Tessék, sodorjon, - mondom.

- Köszönöm, nem dohányzom.

A fekete haja zsírosan lelóg a fejéről, hogy eltakarja a füleit, az álla hanyagul borostás, olyan, mintha apró, fekete tüskék állnának ki a bőre alól, a szemei apró, fekete gombostűhegyek s úgy néz rám velük, mintha keresztül akarna szúrni a tekintetével. Megszólal:

- Bocsásson meg, hogy föltolakodtam, de lenne egy és más megbeszélni valóm magával. Maga is művész és én is az vagyok, remélhetőleg meg fogjuk érteni egymást.

- Ha az emberek úgy akarják, akkor megértik egymást.

- Hogyan kezdjem, hogy félre ne értsen. Nem azért jöttem, mintha jóvá akarnék valamit tenni. Biztosan maga is tudja már, hogy a Tercsi másállapotban van.

- Hogyne tudnám. Anyám állandóan sír miatta.

Tíz újjával beletúrt a hajába, szétrázta, mint valami drótsörényt. A fogait összeszorította, az arccsontjai most egyszerre, mintha megnőttek volna, majdnem átszakítják az ember vimedlis, mitesszeres bőrét.

- Valami mongol vagy tatár típus, - gondolom. Eszembe jutnak az iskolakönyvek olvasmányai a kutyafejű tatárokról. Ilyenek lehettek azok is. S ez is olyan vad lehet, mint azok voltak.

- Milyen modorban dolgozik? Naturalista vagy impresszionista?

Legyintett és megint megvetette a fejét, hogy az előrehulló haját kirázza a szemeiből.

- Ferenczyhez járok, ő még a legrendesebb tanár. De nincs pénzem anyagra, fél éve is van, hogy egy ecsetvonást se csináltam.

- Nem is jár be az iskolába?

- Délután bejárok, mikor a többiek már nincsenek ott. A Tercsi ül nekem hitelben s csak annyi festékem van, hogy az ő aktját festhetem.

Mosolyogva mondtam:

- Azért jobb lett volna, hogyha délelőtt festette volna az aktját.

- Mindennek megvan az oka, meg a foka.

Hangosan elnevettem magam:

- Hát persze, az oka meg a foka.

Uitz nem érezte az ugratást, közelebb húzta hozzám a széket és komolyan beszélni kezdett.

- Azért jöttem, hogy megmondjam: elveszem azt a lányt.

- No azt rosszul tenné.

- Tőlem lett szerencsétlen, hát mit csináljak, elveszem feleségül.

Kényelmetlen helyzetben vagyok. Valóban baj, hogy Terus így megjárta, de az még nagyobb baj lenne, ha ehhez az emberhez feleségül menne. Olyan ez, mint az ágrólszakadt és csakugyan olyan ábrázata van, mint a kutyafejű tatároknak. Lehet az is, hogy emberhúson él.

- Tudja, én azt ajánlom magának őszintén, hogy ne vegye el azt a lányt.

- Ezt mi már elhatároztuk a Tercsivel.

- Tercsi, az egy hülye. Magának egészen más feleség kellene. Megmondom őszintén. Lusta ez, szájas, torkoskodó.

- Az nem tesz semmit. Úgy érezzük, hogy szeretjük egymást és ez nekünk elég.

- Jó, de gondolja meg, maga egy művész. Ha megnősül, lehet, hogy vége a fejlődésének.

Szinte bárgyú meghatódással mondta:

- Azelőtt alig is dolgoztam valamit, de mióta a Tercsivel megismerkedtem, újra benne vagyok.

Előszedtem minden rábeszélőképességemet.

- Az lenne a helyes, hogy én most siessek férjhez adni magához a testvéremet. Így kellene okoskodnom: Másállapotba lett tőle, hát vegye el. Még akkor is, ha mind a ketten belepusztulnak ebbe a marhaságba. De láthatja, hogy én inkább a maga pártján vagyok. Minek kellene magának egy ilyen némber?!

Ahelyett hogy megszelidítettem volna, oktalanul elvadítottam. Úgy látszott, mindjárt kihabzik a szája, mindjárt nekem ugrik, hogy megfojtson.

- Mondom, hogy ezt már a Tercsivel elhatároztuk. Vagy talán nem akarja, hogy én legyek a sógora? Valami grófot vár a testvérének?

- Nekem mindegy. - Beláttam, hogy reménytelen minden rábeszélés. Őrült ez az ember, okos szóval nem lehet boldogulni vele. - Ha elhatározták, hát tegyék meg. Csak figyelmeztetni akartam, hogy vakon bele ne ugorjon a kútba. Az ilyen ember, ha meg akar nősülni, akkor szorgalmas, belátó asszonyra lenne szüksége.

- Azt csak bízza ránk. S ha nem adják hozzám, akkor is elviszem.

Nevettem.

- Rabolja el valami kötélhágcsón.

Fölállt és kihivóan kérdezte:

- Megegyeztünk, vagy nem egyeztünk?

- Rendben van. Nekem semmi közöm a dolgokhoz. Kötelességem volt elmondani azt, amit elmondtam, most csinálják úgy, ahogyan jónak látják.

Nyujtotta a kezét, meg akarja pecsételni az üzletet úgy, ahogyan a lócsiszárok csinálják a vásáron.

- Rendben van.

Én is rámondtam:

- Rendben van.

Megnyugodottan visszaült a helyére s most a művészetről kezdtünk beszélni. Nehezen vehettem ki belőle, hogy mik a nézetei, hol tart a festészetben. Messziről kapott össze mondatokat, néha az volt a benyomásom, valahogyan némán élő ember ez, úgy jönnek elő belőle a szavak, mintha éles, szögletes kődarabkák hullanának ki a szájából. Sem a gondolataiban, sem a beszédében nincs meg a folyamatosság.

- Jöjjön be egyszer az iskolába és nézze meg az aktokat, amit a Tercsiről festettem. Mást nem is tudok mutatni. Ezt látta Ferenczy és tetszett neki. Csak a hasat nem tudom megoldani.

A hasat, gondoltam magamban, éppen a hasat nem tudja megoldani. Szerettem volna valami csípős tréfát mondani neki, de beláttam, hogy ezt már nem tehetem meg. A néma emberevőnek végre is megoldódott a nyelve, belemelegedett a beszédbe, a kezeivel is dolgozott, gesztusokkal kísérte a szavait, a formák plasztikáját érzékeltette, az újjaival. Kedvem jött hozzá, hogy megnézzem a képét. Éreztem, valami vad, szokatlan erő van ebben az emberben. Néha olyan benyomást tesz rám, mintha őrült lenne, a másik pillanatban azonban megint okosan és világosan beszél. Káromkodást és trágár szavakat kever a mondataiba. S egyszerre olyan érzelgős lesz, mint valami kislány.

Megállapodtunk abban, hogy fölmegyek az iskolába s ezzel mindkettőnk részére elintéződött a házasság kérdése. Én félreálltam az útjukból, ő pedig boldogabb volt, mint más ember, ha a főnyereményhez jut hozzá.

Bejött Tercsi, vizsgálódón ránkpillantott s hogy látta, még nem faltuk föl egymást, pózosan, finomkodón mondta Uitznak:

- Uitz kérem, jöjjön ki mosakodni. Milyen rendetlen ember, a kezein még most is rajta van a festék.

Hallgattam, de azt gondoltam, legjobb lenne, ha megfürdetnéd ezt az eleven ördögöt. Bizony Isten, érdemes lenne valami kaparóvassal nekiesni, smirglivel lesmirglizni, szóval valahogyan derekasan rendbehozni az egész embert. Olyan, mintha most jött volna ki valahonnan az erdőből, a szénégető-kemence mellől.

Kimentek.

Néhány perc mulva Anyám jött be a szobába. Ijedség és kétségbeesés látszott rajta.

- Istenem, micsoda ember ez! - súgta. - Tudod, hogy ennek még inge sincs? Levetette a kabátját s a manzsettái spárgával vannak odakötve valahova a mellénye alá.

- A köldökéhez, - mondtam nevetve. - Az ilyen embereknek nemcsak manzsettájuk, hanem a gallérjuk is egy-egy spárgával a köldökükhöz van kötve. Ezért tudják ők oly könnyen meghódítani a kislányokat.

Anyám sóhajtotta:

- Bolond vagy te. Egészen bolond vagy, gyerek. Megkérte a kezét annak a lánynak, mi lesz hát ebből a két szerencsétlenből az életben?!

- Az már az ő dolguk, Mutterka. Beszéltem neki, de az ilyenre hiába hány borsót az ember.

Uitz nálunk maradt vacsorára.

Anyám jó, zaftos lópörköltet készített az ünnepi alkalom örömére.

Bagónak már megsúgtam, hogy az új rokonnak a gallérja és a manzsettái a köldökhöz vannak kötve spárgával.

- Hogy kopognak a fogai a lócsontokon, - súgta Bagó. - A csirkét talán elevenen is meg tudná enni.

Uitz összehúzott szemöldökkel falatozott. Így a gyönge lámpafényben úgy látszott, mintha valami ellenséget marcangolna a fogai között.

Mikor elment, Terust még sokáig ugrasztottuk a csinos vőlegénnyel.

Fölényesen mondta:

- Akinek nem tetszik, ne nézzen rá. A te inged árát se te kerested meg, - vetette felém. - Ha Mama nem adna neked pénzt, a te gallérod is spárgával volna a kődöködhöz kötve.

Ebben körülbelül igaz is volt. S nem is lenézéssel beszéltem én erről az emberről. Akasztófahumor volt ez. Nem néztem le, de bizonyos, hogy a nyomorusága és félszegsége inkább kómikusan, mint tragikusan hatott rám. Elképzeltem, mint boldog vőlegényt az anyakönyvvezető előtt s azután mint boldog családapát karján a kisdeddel. De miért szomorodnék el? Idegenek előtt, valószinű, hogy én is ilyesféle figura lehetek. Hiszen én is mintha törvényen kívüli állapotban élnék. Én is lóhúst rágok s ha valami rongyra van szükségem, azt a Petőfi-utcai zsidóknál veszi meg számomra az Anyám.

Ő elszakadt a szüleitől, de én mellettem itt áll az Anyám, tüzes karddal vigyáz rám s ha összezavarodnak előttem az utak, ő a túlsó partról segítően felém nyujtja a karját.

De egyszer, lehet, hogy mindez máskép lesz. Gúnyosan s mégis belső meggyőződéssel szoktam mondani neki:

- Várjon, Mutterka. Egyszer csak kimászok a sárból, komoly pénzkereső ember lesz belőlem s akkor veszek magának egy nagyszerű hintaszéket. Öregségére semmi dolga nem lesz, csak üldögél majd a hintaszékben s az unokái ringatni fogják egész nap. Különb sorsa lesz magának, mint Montenegró királyának a kecskepásztorok között.

Anyám valószinüleg úgy érezte, mindez csak játék a szavakkal, bennem azonban mélyen éltek az elképzelések. Kétségtelenül megérdemelné ez a keményvágású, fekete asszonyka, hogy egyszer eljöjjön hozzá valami megváltó szellem, pajtáskodón kézenfogja őt és kivezesse a hínárból, amiben megszületése óta topog majdnem hiábavalón. S mivel ilyen jó szellemek nem röpködnek csak úgy a levegőben, illene, hogy egyszer mégis én álljak oda mellé és átsegítsem a rosszból a jóba. Ehhez azonban pénzkereső embernek kellene lennem. Minden a pénzen múlik. Az is, hogy Uitz és Tercsi külön mehessenek lakni, ha már összeházasodnak, és ahhoz is pénz kellene, hogy Anyám egyszer beleülhessen a hintaszékbe. Én pedig verseket és novellákat firkálok és alig is látok néhány koronát havonta. De lehet, ezentúl máskép lesz. Regényt írni komoly, nagy munka s valószinű, hogy komoly, nagy pénzek is járnak ki érte.

Így dolgoztam. Ismeretlen idegen figurák sorsát alakítottam a regényemben és hittem, hogy egyszer majd meg tudom változtatni a magam és hozzátartozóim sorsát is.

Alig másfél hónap alatt befejeztem a könyvet.

Azt hittem, felemelőn, rendkívülien fog hatni rám ez a pillanat. Semmi örömem nem tellett a befejezett munkában. Valami nagy ivászat utóíze maradt a számban. Kielégületlenség ez és tompa fáradtság. Megingott a sikerbe vetett hitem és annyira elhagyott a bátorságom, hogy alig mertem a kéziratot Osváthoz fölvinni. Többször is elmentem a szerkesztőség felé, míg végre rászántam magam, hogy fölmenjek a lépcsőkön.

Osvát ajtaján kopogtam, nem nyílott ki. Vártam és újra kopogtam.

Most a szemben lévő szobából egy alacsony, mosolygósképű ember lépett elő.

- Kit tetszik keresni? Osvát szerkesztő úr nincs itt.

- Regényem kéziratát szerettem volna átadni.

- Ignotus vagyok, - mondta az ember és kezetnyujtott. - Hagyja csak itt, kérem, majd átadom Osvát szerkesztő úrnak.

Olyan kedves és barátságos mosolyú volt ez az ember, hogy valósággal szégyenkezés fogott el előtte. Először kellemesen meglepett a szívessége, a másik pillanatban azonban már úgy éreztem, mintha hurkot dobott volna a nyakamba a mosolyával. Elakadt a hangom, meg se tudtam köszönni az előzékenységét. A búcsúzásnál, mielőtt még meghajolhattam volna, mélyen ő hajolt meg én előttem.

- Viszontlátásra.

Nem jól van ez így, gondoltam kint az utcán. Mért volt hozzám olyan szíves ez az ember? Lehet, hogy ő biztatni akart a mosolyával és én egészen megbénultam tőle. Nem kívánnám a társaságát, nem bírnék együtt élni vele. Határozottan jobban esett volna, ha elutasítóbb, zárkózottabb velem szemben. Akkor most dühöngenék rá s mindjárt valamit el akarnék érni vele szemben. Így azonban megbénított, tönkre vagyok téve.

De majd Osvát! Az majd szép magasról belelép a vesémbe. Nem baj, nem ijedek meg tőle. Olyan kemény, mint az elefántcsont, én azonban, mint a jó acélfűrész, megpróbálom keresztülfürészelni. Ő valahol bent ülhetett most a kávéházban, kéziratot olvasott vagy írókkal vitatkozott, bizonyára az emlékezés foszlányai se értek el énhozzám és én magamban így pörlekedem vele. Jolánnak otthon azt mondtam:

- A regényemet átadtam Ignotusnak. Micsoda embereke az! Elülről olyan, mint a cukor, hátulról olyan, mint valami fürge tizenkét-tizenhároméves gyerek. Milyen különös, hogy ő írja azokat a cikkeket. Azt hinné az ember, hogy halottakat marcangol a fogai között, mint Kinizsy Pál és olyan, hogy a légy is bátran az orrára szállhat... Most várjuk meg, hogy mit szól a dologhoz Osvát. Te mit gondolsz?

- Tudja Isten. Szeszélyesek az ilyen emberek, majd meghalljuk a véleményét.

Úgy tettem, mintha komolyabban nem is érdekelne kéziratom sorsa. Úgy tettem, mintha számomra már elintéződött volna azzal, hogy megírtam. De ezt csak úgy mutattam. Napokon át nyugtalankodtam, összevissza kószáltam, kötekedtem a barátaimmal, éjjel nyugtalanul aludtam, reggel fáradtan ébredtem. Ha legalább tudnám, hogy meddig tart ez az ostoba bizonytalanság. Kétségek és remények játszottak velem. Hiába takargattam magam Jolán előtt, ő megsejthette, hogy mi megy bennem végbe, napok multán kérdezte:

- Nem gondolod, hogy elmehetnél Osváthoz? Rossz lehet ez így várakozni. Menj föl hozzá, legalább megtudjuk, igen vagy nem.

- Nem megyek, - mondtam. - Lehet, hogy többé egyáltalában nem megyek föl hozzá.

Azért mondtam ezt, hogy mesterségesen vadítsam, ingereljem magam. Valahogyan zökkenjek ki ebből a tehetetlenségből. Ha elfog a harag, akkor egyszerre meg is bátorodom annyira, hogy föl merjek menni a szerkesztőségbe. Szerettem volna fölmenni, csak bátorságom nem volt hozzá. S nem is attól féltem, hogy visszaadja a kéziratomat. Egyszerűen nem merek a szeme elé kerülni. Elevenen él bennem a tekintete. Úgy tud nézni a szemüvege mögül az emberre, hogy szégyenülten összetörök előtte.

Szerettem volna valami új munkába kezdeni, s csodálatosképpen olyan voltam, mint a szélütött. Ültem a papír előtt s egy épkézláb mondat nem jött ki a fejemből. Üres voltam, szinte kongón üres és szimpla.

Lehet, hogy ez a regény volt az első nagy munkám s talán az utolsó is. Hiába minden erőfeszítés. Lehet, hogy vannak olyan emberek, akiknek egyszer sikerül valami, aztán soha többé semmi.

Az egyik délután ilyen kótyagos, lecsüggedt állapotban indultam be a Meteorba. A Körút baloldalán mentem s egyszer csak, a túlsó oldalon, a járókelő emberek között észrevettem Osvátot. Én is áttértem a túlsó oldalra azért, hogy úgy lássék, véletlenül összetalálkoztunk. Készítettem magam, hogyan fogok köszönni neki és mit fogok mondani. De az egész máskép történt.

Mielőtt még kalapot emelhettem volna előtte, Osvát észrevett, kedvesen és hangosan előre üdvözölt:

- Van szerencsém, uram!

Dadogtam valami oktalan ijedtségtől s éreztem, hogy ő erősen és barátságosan fogja a kezem.

- Elolvastam a regényét, uram, szép. No lássa, uram, ez egy írói cselekedet.

- Nagyon örülök neki, hogy tetszik a Szerkesztő úrnak.

Karonfogott és megindultunk.

- Le fogjuk közölni, de egy ideig várnia kell. Nem tudom, meddig, lehet, hogy hosszabb ideig, de ez önt már ne nyugtalanítsa. Helyes?

- Kérem szépen. Meg fogom várni, amig le tetszik közölni.

Még mindig karonfogva lépkedtünk s Osvát már másról beszélt. Arról kérdezgetett, hogyan élek és mit dolgozom most.

Végre az én torkom is kinyílott. Megeredtek a szavaim s beszéltem magamról, a körülöttem lévő mindennapi életről és terveimről. Könnyűnek és boldognak éreztem magam. Olyan lehettem, mint a fiatal menyasszony, aki vőlegényével most indult el a boldogító ceremóniák felé.

Legalább, ha Jolán vagy az Anyám látna most. Így a Nyugat szerkesztőjével karonfogva a Körúton.

Szerettem volna, ha mennél többen észrevesznek bennünket, lehet, hogy ezek a pillanatok sorsdöntőek életemben.

Mit érhetne el többet egy fiatal magyar író annál, hogy holnap vagy holnapután megjelenik a regénye a Nyugatban.

Ez a legtöbb. Ez az a hegycsúcs, ahova csak a kiválasztottak tudtak fölérkezni.

(Vége)