Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 22. szám · / · Figyelő · / · Regény és novella

Illés Endre: Lépcsőfokok
Nagy Margit novellái

Van egy írófajta... Talán a leglelkesebb. Mindenféle hivatottak és választottak közt - a rajongó szerelmes. Aki a szép szavak elbüvöltje, aki a finom hasonlatok lázas megszállottja, aki kihasítaná szívéből a shylocki font húst is egy soha nem hallott rímért. Ott áll ez az író az élet aranyporos iszapjában, s a többi aranymosó közt mohó szomjúsággal szitál... szitál... S végül is rostáján marad a nagy kincs, a minden aranynál fénylőbb és bűvösebb érték: egy eredeti téma. Csak azért él, csak azért vágyódik, csak azért szomorú, csak azért szenved, - hogy ezt mingyárt mind meg is írhassa.

Ki szerelmesebb ennél az írónál az írás művészetébe?

S mégis milyen kegyetlen a szó, amely ezt a lelkes, ezt a tiszta, ezt az írásba oly szerelmes írófajtát leleplezi: dilettánsok.

Új megjelölést kéne találni, amely nem ennyire ítélethirdetés. Mert szólhat a dilettáns a viszonzatlan szerelem primitív egyhúrján, vagy csapkodhatja és borzolhatja a Sturm und Drang-attitüd fekete zongoráit: mindig meghat kissé idealizmusának az a tisztasága, az elhivatottságnak az a hite, amely írásaiban - minden üzletes szándéktól, minden megalkuvástól, minden közönségkiszolgálástól mentesen - ott található. Új megjelölést kéne találni, amely kifejezné s valami külön skálán talán még értékelhetné is az írás művelésének ezt a naiv szeretetét, - s nemcsak ítélne.

S ha már megvolna ez az új kifejezés, megjelölés, értékelés: mennyivel könnyebb s minden emberi hithez mennyivel méltóbb volna a Lépcsőfokokról, erről a sok gonddal rótt és érezhetően sok szeretettel rendezett könyvről írni. De az új megjelölés nincs meg. S így csak a régi szóval kell megjelölni Nagy Margit írói hovatartozását. S ez ítélkezés azért is oly rideg így, mert lehetetlen hamarosan észre nem venni: a síp, amit Nagy Margit meg-megfuj... a síp nem a legolcsóbb s talán nem is az olcsó fűzfasípok egyike.

Egy karinthys-következetességű gondolatsor elég szabatos kifejezése (A harmadik), - egy érdekes idegkórtani eset messziről érintett témája (A hatodik lépcsőfokon), - a tudat alá merült titkok (Panoptikum), - néhány ösztönös női szó a szerelemről, - s még sok hit, sok láz, sok érzés, - s mindez novellák formáiban.

Ennyi a tartalom.

Ez a tartalom azonban alig fontos itt. Bizonyára az író akarata ellenére minden fény, súly, hiba s dilettáns jellegzetesség a szavakon ólmosodik. Sorakozik és fénylik a sok-sok szép szó, amelyekből néha torlódóan sok van, néha meg ijesztően kevés.

S ez a legszerencsétlenebbül váltakozó szóbőség s szóhiány, a dillettantizmusnak ez az öreg stigmája élesen s tisztán fényesedik ki - fájdalom - Nagy Margit írásain.

A megapadt szavak közül néhol ijesztően kitetszik a puszta váz. A témát, a szándékot, a mondanivalót látni csupán, a megvalósítást sehol. A novella élő organizmus helyett egyszerű röntgenkép. Csak a csontok fehérlenek. S a csontokra nem tudnak ráizmosodni a szavak, az izmok között idegként végigfutni az indulatok, s erek lüktetésében az érzések.

Másutt meg oktalanul és sebesen megindul a szópatak, mint tavaszi víz a hegyek közül. Megárad s áttör minden gátat. Mielőtt észrevehetnéd, már el is öntött mindent. S az alig zöldülő vetést már csak a végtelenné nőtt és mozdulatlan áradat alatt keresheted.

Az a mély szakadék, amely e lelkendező széplélek elgondolásai s a végig fonákra sikerült megvalósulás között tátong: a dilettantizmus szakadéka.

A kötethez Karinthy Frigyes írt előszót, a műfaj minden rutínjával.