Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészet

Joó Tibor: Boldogasszony bucsúja
Buday György fametszetei - Szeged

E fametszet-sorozat [*] inspirálója az a szegedi katolicizmus, melynek leglátványosabb megnyilvánulása az alsóvárosi templomban augusztus 5-én tartani szokott búcsú. Hogy e katolicizmus mennyire objektív, a szubjektummal szemben álló valóság, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az erdélyi református Buday ilyen mélyen és teljesen tudta ábrázolni. Az objektív szellem ilyen jelenségei - a jelen esetben például egy ethnográfiai elem - két módon lehetnek tárgyai a művészi alkotásnak. Vagy mintegy belülről, amikor az illető kultúrális egység szülöttjén keresztül szólalnak meg, vagy kívülről közeledik hozzájuk egy idegen kultúrforma gyermeke, kinek alkotó kedvét felgyujtották. Ebben az utóbbi esetben természetesen igen közeli a veszedelem, hogy a kívülről jövő nem tud a benső lényegig elérni, merő kuriózitást lát és azt is ad vissza. Ha azonban nem hiányzik belőle az igazi művész mély fogékonysága, mellyel emberi közösséget tud teremteni önmaga és az idegen életforma közt, azaz bele tudja élni magát, mint mondani szokták, akkor egészen különös és gazdag művészi értékek születhetnek. Mindenekelőtt e két elem szintézise, az egybevetés és a közös lényegre ráismerés folytán, a lokális jelenséget az általános emberi magasába emeli és szimbolikus értelművé növeli. Ehhez természetesen nem elegendő a művészben az ösztönösség, hanem épp oly erős intellektus is szükséges. De amikor a tárgy így az irracionális és intellektuális szemlélet két fénysugarának keresztezésébe kerül, még más különös szépségű színek is tünnek fel rajta. Ez az ösztönös és öntudatos, kivülről tevékenykedő rendezés felleli a legmélyebb, legjobban áhított tendenciát, azt emeli ki, a lényeget; ám így a tárgy legtisztább szellemét megragadva, meg tudja adni éppen a szellem mélyén spontán kínálkozó, s csakis ott fellelhető művészi formát is. Végül pedig az intuitív beleérzés, az alázatos odaadás, az azonosulás és az intellektuális távolállás együttműködése még egy ritka varázst kölcsönöz az alkotásnak. A művész teljesen egybeforrva az idegen kultúrális jelenség szellemével, egész lelkével érzi azt a lelkesedést, az élet szenvedelmes lendületét, mely azt élteti, s így művében a legmélyebb és legigazibb páthosz lobog; de az intellektus mefisztói eleme elkerülhetetlenül rákényszeríti pillantását az élet minden önfeledt páthoszán a szemléletben - éppen az élés és a szemlélés szembenállásának természetéből - kikerülhetetlenül feltáruló groteszkre. A groteszk csak a pathétikus odaadás lendületét megtorpantó intellektuális feleszmélés pillanatában tárul fel. E pillanat lehellete a művészi alkotáson különösen mélyen emberi és bensőséges hatást kelt. Tiszta artisztikus szempontból nézve pedig egyike a legnehezebb formai problémáknak, mert nem egyfajta elemmel van itt dolgunk, mint az egyszerű karikatúránál, mely az abszolút kívülállás fölényes csúfolódása, hanem a mélyen érzett páthosz és az önirónia egyensúlyát kell megoldani.

Az itt elemzett esztétikai attitüd pompás példája Buday György metszetsorozata. Ezt a különös művészi varázst árasztják lapjai. De emellett ő megindítója és lelke annak a tudományos-kutató és szociális-segítő mozgalomnak, mely a szegedi egyetemi ifjúságot a nép közé vezette. Ilyenformán Buday mély ismerője a szegedi léleknek. Szegedi Kis Kalendáriuma, mely parasztnótákat és azok illusztrációit tartalmazza, két éve sokezer példányban forog közkézen. Ezt a témát, a szegedi lelket, a maga religiózitásában ragadva meg, emeli a grandiózitás fokára a «Boldogasszony búcsújá»-ban. De e lapokból nemcsak a primitív lélek alázata és áhítata árad az együttérző művész lelkén keresztül, nemcsak az emberi hit döbbenetes fönsége magaslik elénk, nemcsak az intellektus előtt felrémlő groteszk rezeg rajtuk és nemcsak az egyetemes emberi sors borzasztósága sötétlik, hanem még egy «külön halál» árnyéka is, az alföldi parasztság halálraítéltségének és halálraváltságának tragédiája. Antik sorstragédiák jajongó kórusa ez a sereg a fekete légben lebegő kimondhatatlanul szomorú Szűzhöz, a nagy fekete templom felé, a hold és nap alatt esernyők alatt vonuló törpe sereg, a sötét, néptelen utcán, az ég fekete és alacsony kárpítja alatt a keresztbe kapaszkodó kezek, a gyertyával jámborkodó gyermek, a gyenge szűz, a termetes és babonás arcú parasztemberek és asszonyok, az elmerült áhítatában kimondhatatlanul édes arcú fiatalasszony, a népek a virrasztó tűz felett, s a magányos Anya. És a művész, ki magábaroskadva térden nyúlik a mennyei Kéz felé. S ezek a képek nem véletlen egymásutánban sorakoznak. Érzelmi-hangulati dinamika fűzi őket egységes kompozícióvá. Ezt a dinamikát követi az intellektuális szemlélet rendjének dialektikája és a művészi formai ritmus. Mindez, tárgy, belső és külső forma teljes művészi egésszé egyesülnek e műben.

 

[*] Mai számunk négy fametszetet mutat be a sorozatból.