Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám

Móricz Zsigmond: A mama levelet ír

A mama bekiáltott a konyhaablakon:

- Máli néni, kérem, készítse el a tintát, tollat, mert írni akarok. Papírt is keressen. Talál a sifón alsó fiókjában.

- Igen, hogy írnál?

- Igen, igen, de aztán nincs időm, mert jönnek a föld végett.

A mama ezt már messziről kiáltotta, mert neki szaladni kellett az ólba, hogy kitisztítsa, mert a tehén délre hazajön s reggel óta nem volt ideje be se kukkanni az ólacskába.

Hamar fogta a villát és összerakta a trágyát s aztán nagy erőfeszítéssel kihordta az ól háta mellett lévő nagy trágyadombra. Nagyon is sokat vett fel a villára, mert hamar akart végezni és erőlködve, összeszorított foggal cipelte. A szemüvege az orrán volt, drótkeretes pápaszem, az is csak akadályozta, mert kicsi volt az üveg s ellátott mellette jobbra-balra, alól-felül s sose tudta, nem lép-e bele valamibe.

- Ezt is de rossz helyre kezdték nekem a bitangok - mondta, mint mindennap, mert a trágyadombot az ura rendeletére a tavasszal a munkások hátra rakták az ól mögé, hogy ne legyen oly közel a házhoz. Ebből a szempontból jó is lett volna, de neki nagyon megnehezítette a dolgát. Nincs semmi segítsége, hát magának kell mindennap cipekedni ezzel is.

Így mérgeskedve dolgozott. Az udvar nagyon kicsi volt, alig öt-hat méter széles, mert a hegyoldalban van a ház és csak ép annyi területet ásatott ki a Társulat, hogy a legszűkebben elférjen a keskeny kis melléképületek sora. Ott volt a kis istálló, mellette a kis disznóól, tyúkól s már akkor a szomszéd udvar folytatódott. A ház is így egy-végtibe volt építve, az épület másik felében egy felőr lakott, durva, nagyhangú ember, Isten őrízzen, hogy csak valami eset is előadódjon, hogy szót kelljen váltani. Nem mert volna ugyan goromba lenni, mert alattasa volt a férjének, de a hangja már olyan volt, hogy még a jóreggelt is úgy jött ki belőle, mint valami káromkodás.

Mikor elvégezte az istállótisztítást nagyjából, ott kellett hagyni, a villa is ott maradt középen, mert a kotlós visított az udvaron s utána szaladt, hogy nem-e héja?

Beterelte a kotlóst a tyúkól elibe s ráborította a vesszőkosarat, amelynek a résein a csibék ki-be tudtak járni, de ő maga nem szabadulhatott.

- No, te gyalázatos - mondta a kotlósnak -, kellett ez neked? Nem tudsz szépen lenni? Most aztán ülhetsz itt magadnak.

Megigazította a szemüvegét az orrán s arról eszébe jutott, hogy levelet kell írnia, mert tizenegykor megy a posta s ha most meg nem írja, akkor sose készül el.

Befutott hát a házba apró, tipegő lépteivel s egyenesen be az ebédlőbe.

- Máli néni, kérem, elkészítette?

Az ura kis íróasztala ott volt az ebédlő sarkában s azon egy nagy rakás könyv. Máli néni a könyvek mellett tette le a papírt, amellé a tintát, tollat.

- Jaj, micsoda papírt készített maga ide, Máli néni, az Isten áldja meg. Nem az igazgatóságnak akarok írni, hanem Manyuskának. Ilyen a maga segítsége.

Máli néni kint volt a konyhában, nem is hallhatta a morgást, de valamit érzett a süket füleivel s bedugta a fejét az ajtón.

- Hogy valamit szóltál, Linuska?

A mama már akkor a másik szobában a nagy sifón előtt guggolt, kihúzta annak a fiókját s abban kotorászott. Rengeteg papírféle volt ott. Tömérdek levél, az egész rokonság minden levele, ami húsz év óta jött, éppen fölvett egyet közülök és olvasni kezdte, csak éppen belenézett, mert a drága Jolánnak a levele volt, aki most hét éve olyan fiatalon meghalt, ez volt az ő legjobb barátnéja s nem bírt ellenállani, hogy el ne olvasson néhány sort a Jolán finom, uras, szálkás írásából. Éppen azt olvasta, hogy: «...nagyon nehéz most nekünk, Linuskám, mert Misi nagyon el van foglalva s minden az égvilágon rám marad és sok a vendég és mindig csak az előkészítés, a gyerekek is nőnek és egyre több varrni való van...»

A mama szemébe könny szivárgott. Az az elkényeztetett lány is alaposan megkapta a magáét a nagy urasággal. Azt csak ő tudja, hogy mit kellett neki szenvedni, két cseléd s nagy gazdaság és Misi ugyan egy fűszálat nem tett soha keresztbe. Ez is őrölte meg a szegény fiatal teremtést, mi volt? harminchat éves, mikor meghalt s négy gyerek maradt utána...

De nincs ideje tovább merengeni ott guggolva a földön, a fiók előtt, hát leteszi a levelet és másikat vesz elő. Ezt meg a Zsuzsika néni írta: «...úgy látom, el kell Selmecről költözni, mert a Holényiék nagyon szemtelenül viselik magukat, képzeld, még most se adták vissza a vizitet, pedig az én uram mindig volt olyan rangban, mint ők...»

Leeresztette a levelet és nagyot sóhajtott. Már régen nem turkált ebben a fiókban, pedig el akarja rendezni, úgyhogy mindenkinek a levele külön legyen együvé téve és évszám szerinti sorba rakva. De ha egyszer-egyszer belenéz ebbe a fiókba, elfogja a múltak minden érzése és csak olvassa a leveleket. De most nincs ideje. Most csak éppen egy kis papírdarabot akar találni, amin megírja Manyuskának, hogy a néninek a fizetést néhány napi késedelemmel tudja csak elküldeni, mert először a Józsika tartásdíját kell elküldeni Selmecre, meg a Pistikéét Rozsnyóra, mert azok idegeneknél vannak s Manyuskára csak akkor tud gondolni, ha harmadikán vagy negyedikén megkapják az osztalékot a részvények után, hát szóljon a néninek, hogy ne vegye rossznéven, idejében meg fogja ezt is küldeni, csak kivételesen egy kis várakozással legyen...

De most megint egy olyan levélre esett a pillantása, amitől szinte elállott a szíve dobogása. Matunák írta volt valaha, az igazi kérője, a valódi szerelmes... aki azonban nem vehette el őt, mert közbejött valami... Nem bírt ellenállani, hogy bele ne nézzen: «Drága, legdrágább Linuskám, maga jól tudja, hogy minden gondolatom csak maga felé szálldos és körülröpködi angyali személyét...»

Elvesztette minden erejét s ahogy ott guggolt, alig bírt megmaradni, hogy le ne essen a földre a gyengeségtől, de sietni kell, mert meg kell írni a levelet, tizenegykor megy a posta s mindjárt tizenegy és az a szegény gyermek tűkön ül ott Pozsonyban a tanítónőképzőben s amilyen rettegő szegényke, belehal a várakozásba, pedig azt nem kell úgy felvenni, ha pár napot késik a pénz! mert még eddig mindig pontosan megküldte! a néninek is belátással kell lennie, hogy nem megy az úgy!...

Belekavarta a Matunák levelét a többi holmi közé, milyen borzasztó, hogy még ilyen levelek is vannak a családiak közt, ezer szerencse, hogy az ura méltóságán alólinak tartja, hogy valaha is belenézzen húsz év alatt ebbe a fiókba. Húsz éve készül már legalább azokat kikeresni s elégetni... De ha egyszer keresgélni kezd a levelek közt, mindig elfogja az elérzékenyülés és nincs lelke, hogy elégesse ezeket a leveleket, mikor ezek az ő egyetlen öröme ebben a nyomorult életben a sok baj és szenvedés közt, hogy neki is volt valami kis regénye, s meg-megmakacsolja magát s sokszor nem is bánná, ha az ura meglelné ezeket a leveleket, hogy az orra alá füstölje, hogy igen... ez is lehetett volna... Matunák ma ugyanolyan rangban van, mint az ő férje, de jobb ember, milyen jó annak az asszonynak, aki mellette van, az soha egy rossz szót nem kap az urától, nem úgy, mint ő a dicső férjétől, akinek csak «kutya», «ti kutyák», «csak engem nyúztok»... és más efféle...

De írni kell, mert késő van és...

Egy csomó fehér papír kerül a kezébe. Kapott levelekről leszakította a tisztán maradt féllevelet. Üzleti levelekről, vagy a Miska leveleiről, aki mindig nagyszerű levélpapírt használ s soha se ír többet, csak az első oldalra néhány sort, amiben bocsánatot kér, hogy a pénzt nem tudja küldeni, s kéri, járjon közbe Zsuzsika néninél, hogy legyen türelemmel, vagy hogy husvétra megint nem tudnak eljönni, vagy néha gratuláló levél karácsonyra vagy névnapra, mert ahhoz ért, hizelegni tud, bár a feleségéhez lett volna jobb és ne dolgoztatta volna agyon szegény Joluskát... vagy fizette volna meg a néninek az adósságát, de már abból úgyse lesz semmi...

Egy ilyen lapot választ ki, erre fog írni néhány sort Manyuskának. Ez legalább szebb papír és Manyuska megmutathatja a néninek, aki úgyis nagyon rangos asszony, mert tábornok volt az ura, bár most éppen olyan szegény asszony, mint a többi özvegy, aki kosztadással foglalkozik... Persze az sem kapja szegény a nyugdíjat, mert az ura már nyugdíjazva volt, illetve nyugdíjba ment, mikor őt elvette s csak úgy akceptálták a második házasságát, hogy lemondatták a feleségét a nyugdíjigényéről... hát kell ott is a pénz, az bizonyos, de azt a három vagy négy napot még ez várhatja ki legjobban, mert a másik két gyerek nagyon komisz embereknél lakik s azok egy napot se akarnak várni...

Betolja a fiókot, amely az ő kis rendezgetése után még rendetlenebb volt, mint előbb és siet a másik szobába, hogy megírja hát a levelet.

De az íróasztalon nem lehet, mert ha csak egy könyvet megmozdít, az ura ha hazajön ebédelni, már észreveszi és megvan a perpatvar, amitől isten őrizzen...

Fogja hát a tintát, tollat és az asztal közepére teszi s leül egy szék sarkára háttal az ablaknak, hogy az árnyék elébe vetődik s nem lát.

Leveszi a szemüvegét és a köténye sarkában gondosan megtörülgeti. Akkor felteszi újra a szemére. A szemüveg szára beleakad őszülő kevés hajába s ki kell cibálni, de idegességében még egy-két szálat is kiszakít vele.

Végre ír:

«Aranyos kis lányom, sokat aggódok miattad, az éjjel is olyan rosszat álmodtam...» - kezdi írni rendetlen kanyargós betűivel, mikor belép Máli néni s elébe tesz egy levelet, meg egy ujságot.

- Nem Zsuzsika írt? - kérdi kedves elnyujtott hangján.

A mama ránéz a levélre s azonnal látja, hogy valami üzleti levél, idegesen mondja:

- Nem, nem. Itt volt a posta?

- Na igen.

- Itt van még?

- Ach dehogy, az mindig úgy szalad.

- De az isten áldja meg, szaladjon utána, hogy várjon egy kicsit. Írni kell Manyuskának sürgős levelet.

Máli néni frissen megfordul s míg vissza nem jön, addig a mama ott marad, toll a kezében, a szemüveget feltolja a homlokára, mert ha a szeme előtt van, nem lát és vár.

Kintről kiált be Máli néni:

- Ach már ezt nem látni sehol, ez úgy szalad.

- Na köszönöm, - csapja le a tollat a mama s elkeseredve tör ki. - Mért nem szólott neki, hogy várjon egy kicsit, hiszen mondtam, hogy írni akarok...

- No nem mondtad, kedveském, hogy szóljak neki.

- Hát kell azt mondani, ez rettenetes, hogy nekem semmi segítségem sincs.

És most már nem ír, hanem előveszi a zsebkendőjét és avval törülgeti a szemét és fuvogatja az orrát s végtelenül el van keseredve.

De most Máli néni ujra beszól:

- Hallod?... Linuska?... Itt vannak az emberek...

- Na köszönöm szépen, - mondja a mama s már áll is fel és megy ki, otthagy mindent az asztalon, mert ez sürgős, mert szénáról kell tárgyalni az emberekkel.

Kimegy, ott áll két nagy magas görbe falusi ember, akikkel rögtön hozzáfog tótul beszélni.

Az embereknek még a mult télről tartozik valamivel a tavalyi szénáért s erről beszélnek rendkivül sokat, hogy ma nem fizeti meg, mert akkor sohase látja többet őket. Majd megkapják a pénzt az új széna árával s azt a földet is fel kell szántani, ismerem én jól magukat, mondja, ha kifizetem, akkor felém se jönnek többet... Jézus Mária, még drágábban akarják adni a szénát, mint tavaly?... És annyi pénzt elkérni azért a kis szántásért, az egész föld nem termi be a szántás árát, pedig már késő ősz van és ha most meg nem szántják, akkor jön a hó...

Nincs vége-hossza a tárgyalásnak.

- Ejnye kedveském, ezt az istállót egy kicsit kipucolválhatnák.

Az egyik ember szivesebb s megmozdul s lassan az istálló felé megy, a mama már örül, hogy megfogja a villát és nézegeti, hogy el van görbülve annak az egyik ága... Keres egy követ, hogy kiegyenesítse.

- Várjon csak bácsikám, mindjárt adok egy kalapácsot.

Beszalad a konyhába s kihúz egy asztalfiókot, amiben szögek, régi zárak, elgörbült hevederek s számtalan vasdarab van, konyhai ócska darálók, egy régesrégi kávéőrlő, amit azonban nem szabad kidobni, mert csak meg kell igazítani s jó lesz még... Kivesz egy kalapácsot, de mire kimegy, a két ember már megy kifelé az udvarból.

- No hova szaladnak maguk bácsika? - kiabál utánuk.

- Hát ha az asszonyka nem akar venni...

- Dehogynem akarok, - s előlről kezdődik az egész tárgyalás.

Hogy a bizalmukat megnyerje, elkezd kérdezősködni a családjukról s a faluról, mert ismeri őket már régebben s azok lassan, kedvesen válaszolgatnak.

Végre megvan az egyesség és két koronát igér nekik előlegben.

De pénz nincs nála, hát azért be kell menni a szobába s kihúzza a fiókos szekrény második fiókját, amelyben számtalan skatulya van, mindenik zsufolásig megtömve régi holmival, egyikben gombok vannak, ezer gomb hatvan esztendőre visszafelé az összes divat gombja, mert ő örökölte a Veron néni gombjait is. A másikban selyemdarabkák, régi ruhák díszei, amit lefejtettek, mikor a ruhát átalakították, de azokat a gyönyörű üveggyöngy díszeket nem volt lelke senkinek kidobni. S így tovább, az egyik papírskatulyában vannak pénzek. Még itt van a Pistika díja is, mert azt még nem adta fel s itt van a Takaréknak való törlesztés, ezt is fel kell már adni, mert megóvatolják a váltót... Innen vesz ki két koronát. Jaj csak azután kevés ne legyen...

Hozzáfog számolgatni, mennyi pénz is marad, de hirtelen abbahagyja a számolást, mert megijed, hogy az emberek elunják a várakozást és elmennek...

Betolja a fiókot s siet ki.

Á dehogy, dehogy is mennének ezek el, mikor pénzt kapnak... Odaadja nekik s megesketi őket, hogy idejére ott lesznek az ekével.

Ebben a percben dohog a bánya felől a klopacska. Nagy vaslemezt kongatnak a bányászok, az a dél jele.

Most nagyon megijed, hogy az ebéd megvan-e már? Ez a Máli néni mindig elkésik, most is egész tárgyalás alatt itt leskelődött, ahelyett hogy főzött volna.

- Máli néni, kész az ebéd, kongatnak.

- Ach istenkém, még sehol se vagyok.

Hamar beszalad a konyhába s körülnéz, mit lehetne segíteni? Még a tűz is kialudt, a sírás fojtogatja a torkát.

- No maga felől, - mondja. - Rettenetes, amit maga csinál, én szakadhatok száz felé és maga Máli néni...

Előveszi a zsebkendőjét és fuvogatja az orrát. Közben félkézzel a tüzet rakja. Soká fujja is, hogy a füst a szemébe csap s el kell kapnia a fejét.

- Megfőtt már az a bab?

- Már szépen jön felfelé a vízben.

- Jaj, még csak most jön felfelé, hát már régen meg kellett volna főni. Még be se rántotta.

- Ach, már az semmi, no.

Kint lábdobogás hallatszik, a papa jön. Nagyon veri a lábát s hallani a brummogását:

- Az isten verje meg ezt a sarat. Legalább az udvaron eltakaríthatnák. De térdig kell benne járni.

- Jó isten és sehol se vagyunk az ebéddel.

- No hisz a leves kész van. A tésztát is csak szaggatni kell.

- Hát tálalja akkor a levest.

Ezzel kimegy s nem a szobába az ura után, aki közben már bement, hanem az istállóba, mert egész elfeledkezett arról, hogy a parasztok megcsinálták-e azt a takarítást.

Dehogy is csinálták, ott áll a villa is azonmódon elgörbült foggal s a kalapács sehol. No, úristen, még csak az kell, hogy ellopják...

A fejéhez kap és odatámaszkodik az istálló vedlett oldalához. Úgy érzi, most vége a világnak. Ha ezek a bitangok ellopták a kalapácsot...

Bentről most a megnyílt ajtón rivallás hallatszik ki:

- A krisztusát ennek a világnak. Még most sincs megterítve? Mi a nyavaját csináltok egész nap? Két dögöt tartok itt és még az ebédet se kapom meg.

Máli néni már viszi befelé a levest a gömbölyű porcellántálban.

A mamának most jut eszébe, hogy elfelejtett a levélírás miatt megteríteni. Fut, mint az ijedt nyúl be s nagyon röstelli magát.

- Slendrián népség... A tintámat széthurcolják az egész lakásban... a tollamat... Hiába hordok én haza ezer tollat, ha a fiskálisné mindig irkál...

- No ne kiabálj már, - szól rá a mama a papára. - Manyuskának akarok írni, de ez a szemtelen postás most is itt hagyta a levelet.

- A postásnak a hivatala az első. Tessék megírni a levelet idejében. Tessék teríteni idejében. De itt minden úgy megy, mint a pokolban.

- Linuska, - szól be ijedten Máli néni, - itt a tehénke.

Na, most mit csináljon, a tehén nagyon vad, rúg, döf, senki se nyulhat hozzá rajta kívül...

Csak az ura tányérát dobja oda, kést, villát, kanalat és szalad ki. A tehenet be kell kötni, mert kitapossa a kotlóst a csirkékkel.

- Szőke, Szőke, Szőkécske, no... No, kis Szőke... - becézgeti és tereli a tehenet.

- Majd írok Manyuskának, mikor mindenki lefekszik, - vakargatja a tehén hátát és a feje szédül a csüggedéstől.