Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Babits Mihály: Szellemtörténet

Babits Mihály: Szellemtörténet
4.

Az új iskola hívei és munkásai, mikor módszerük előnyeiről van szó, főleg két dolgot szeretnek hangoztatni. Az első hogy ennek a módszernek segítségével sikerül először a történetírásnak szervesen magábaolvasztani a kultúrtörténetet s a szélesebb néprétegek történetét. Megemészteni amit eddig szinte csak idegen terület gyanánt annektált. Otthonossá lenni a történet igazi mélységeiben, hova ezelőtt inkább csak alkalmi buvárkirándulások útjai vezettek. A másik hogy a szellemtörténeti látásmód minden eddiginél jobban biztosítja a történetíró tárgyilagosságát. Lehetővé teszi hogy fölülemelkedjen a saját korának szellemén.

Csakugyan, mind a két dolog elég természetességgel következik. A történetíró, akit a tények nem önmagukért érdekelnek, hanem a mögöttük rejlő szellemi tendenciák és «eszmék» kedvéért, már eleve kultúrtörténeti beállítottsággal indul kutatóútjának. Az ő számára a politikai események is ezeknek az általános tendenciáknak tünetei és mutatói. S csakis ezért fontosak vagy érdekesek. Nála nem törpül a kultúrtörténet amolyan külön, betétszerű fejezetévé a politikai történetnek. Ellenkezőleg: a kultúrtörténet lesz a keret, melybe a politikai történet eseményei és mozzanatai szervesen beágyazódnak. Ahogy például ezt Szekfü Gyula összefoglaló műveiben látjuk, amiket a XVI. és XVII. századról írt. (Mily kitűnő könyvek!)

S van valami ebben a beállítottságban ami egészen aktuális és különösen megfelel korunk kivánalmainak. Ez a tudomány a kollektiv szellem tudománya. Figyelme a közösségek lelke felé fordul. Amiről itt elsősorban szó van, bizonyára nem a «királyok» dolga, se senki más egyes emberé. Az egyes ember maga is csak tünet és mutató. Nemcsak cselekedeteivel, nem is főleg avval. A szavak még jobban mutatnak. S ahol az események fontossága másodsorba kerül, ott a cselekvő embereknek, királyoknak és hősöknek kiváltságos érdekessége is elhalványul. Ehelyett a tömegek lelkének megnyilvánulásai nyomulnak előtérbe.

Az irodalomtörténet sem nyugszik bele többé hogy egyes írókról szóló monográfiák sorozata legyen. Az irodalom teljessége és folytonossága érdekli, és az abban kifejeződő kollektiv lélek. Ez pedig az irodalomkutatás mezejének váratlan kitágulását vonja magával. Nem mindig a nagy írók fejezik ki leghívebben koruk vagy nemzetük lelkének aktualitását. A nagy írók a saját lelküket fejezik ki. Lázadnak, előresietnek, egyedül állanak, gyakran visszhangtalan és félreértve. Sokkal megbizhatóbbak a kor átlagírói, főleg akiket a kortársak tetszése igazol s nem az abszolút irodalmi érték. S akiket az eddigi irodalomtörténet hajlandó volt elfelejteni, vagy inkább csak könyvészetileg tartott számon. A siker nem jelentéktelen indiciuma a kor szellemének: mutatja mindenesetre hogy a lelkek többsége milyen húrokra rezonál. A közönség különböző rétegződése, az irodalmi tudat fokai írókban és olvasókban, a művek sorsának változásai, az átlagirodalom szelleme, csupa új és fontos vizsgálnivaló, amire az irodalomtörténet eddig legfeljebb mellékesen gondolt. Pedig az irodalomhoz ezek is hozzátartoznak: mert azt nemcsak néhány, az utókor változó ízlése szerint kiválasztott író működése teszi, hanem az irodalmi tudat századokon áthömpölygő árama, melynek jó és rossz írók, kritika és közönség egyformán részesei.

A korok ízlése változó, s a történetírónak különben is első kötelessége megszabadulni attól a babonától hogy a saját koráé abszolút és végleges, vagy legalább relatíve irányadóbb minden eddiginél. Ez teljesen történelmietlen okoskodás. Minden korra csak a maga értékskálája irányadó. Ez áll az esztétikai ízlésre épúgy, mint a morális, politikai és egyéb értékekre. Az a történetíró aki a Históriában eszmék és szellemi tendenciák egymást fölváltó áramait látja, nem fog az eszméknek abszolút értéket tulajdonítani. Látja elhalásukat, szeszélyes visszatéréseiket; talán nem is fog haladásról beszélni, csak fejlődésről; nem fogja egyik eszmét jobbnak tartani a másiknál, s egyiket a másik szempontjából megítélni. Nem fog abba a tévedésbe esni, ami a XIX. század történetíróinak főtévedése volt, hogy a saját koruk ideológiáját látták bele elmult századok törekvéseibe. Ahogy a letünt generáció historikusai keresték mindenütt a maguk modern nacionálizmusának liberális szabadság-eszméit. Sőt minálunk nem egyszer a függetlenségi világnézet párteszméit. Így keresheti az irodalomtörténész a saját irodalmi ideáljait - pl. az eredetiséget stb. - a régi irodalmakban melyek azokat nem ismerték.

Mi óvhat meg a tárgyilagosságnak ettől a hiányától mely szükségszerűleg helytelen értékelésekre vezet? Mi jobban mint a szellemtörténet? Hisz ez ép abban áll, minden tényt a maga korának eszméivel hozni viszonylatba, s azokon keresztül ítélni meg...