Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 17. szám · / · Figyelő

Németh László: Tamási Áron

Semmi sem jellemzőbb egy íróra (s egy irodalmi korra), mint a tehetségről alkotott fogalma. Akármilyen türelmes valaki a különböző írói természetek iránt, ha behúnyja a szemét s arra gondol, milyen is az igazi tehetség, határozott típus jelenik meg előtte, melynek lappangó jelenléte, ha író: alkotásaiban, ha kritikus: ítéletében akaratlanul is befolyásolni fogja. Semmin sem érzem annyira, hogy mekkorát kanyarodtam öt-hat éves kritikusi gyakorlatom alatt, mintha rekonstruálni igyekszem azt a tehetség-ideált, mellyel első tanulmányom hőse elé álltam. Hány száz alkotás morfológiája, hány írói sors tanulsága csiszolt, módosított ezen az ideálon s mennyire meg kellett változniuk az irodalmi feltételeknek is, hogy amíg én látszólag ugyanaz maradtam, eszmém a tehetségről ennyire átalakult.

Annál érdekesebb ezt a tehetség-ideált föleleveníteni, mert hiszen a magyar olvasó, sőt író ifjúság kilenctizedrésze (azzal a tehetetlenséggel, mellyel a gyengébb szellem a nagy példák csapásán tovább rohan), ma is ezen a tehetség-ideálon át nézi saját hivatását s bírálja a körülötte támadó irodalom alakjait. A mi tehetség-ideálunk a mult századból itt maradt «lángész» volt: az ész, amely önön hevétől lángot vet. Tehetség alatt a szellem nagyobb nyers erejét értettük: elevenebb kapcsoló készséget, gondolat és képzelet mohó burjánzását, az érzelmi élet forró intenzitását. Az igazi tehetség expanzív: ha beszabadul egy adott irodalmi kultúrába, szétdobja a formákat, magára szabja a műfajokat, átgyúrja a nyelvet, megváltoztatja az esztétikát. Minden igazi tehetség új törvényhozó, aki rákényszeríti az embereket, hogy az ő belső, házi rendtartása szerint lelkesedjenek és gyűlöljenek. A tehetség öntörvényeit követő, tirannizáló erejű egyéniség.

Ezzel a tehetség-ideállal (mely a többség számára ma is magától értetődő s egyedül elfogadható) bukkantam én rá mindjárt kritikusi pályám kezdetén Tamási Áron első s mindmáig legkülönb kötetére, a Lélekindulásra. Az akkori erdélyi irodalom összefoglaló ismertetésére vállalkoztam s egész véletlenül került kezembe az ismeretlen író novelláskönyve, melynek mindjárt az első oldala annyira meglepett, hogy mellette minden más erdélyi írás dilettáns iparkodásnak tűnt föl s tanulmányomat is úgy építettem fel, hogy Tamási órjás árnyéka szinte elnyelte az egész transszilván irodalmat.

Ez a fiatal író pontosan az a tehetség volt, akit mi behúnyt szemmel elképzeltünk. Zárt, elhagyott világ fia, akit nem könyvek tanítottak meg írni, hanem tulajdon gazdagsága. Csodálatos képeiben kimeríthetetlen belső mitológia űzte szentivánéji játékát. Hasonlatainak nem volt irodalmi multjuk. Képzelete autonóm világ, melyben szokatlan s mégis romlatlan bajjal keltek nászra a megmozduló tárgyak s az egymást szemmel tartó elemek. Nyelve mint engedékeny asszony adta át magát a képzeletnek. Nem a neológ-erőszak, hanem a bőség újította meg teljesen ezt a nyelvet, mely üde ruganyossággal szökött nagyszerű természet-víziókból góbés furfangokba s szerelmesek mókáiból játszva hangolt át balladai komorságba. Ezeknek az első novelláknak a Tamásija, mint a költészet fulánkjával megsebzett vidám órjás jött görbe országából felénk; hol a faházak mellől emelt tenyerére egy harisnyás székelyt s tréfált vele vagy szánakozott rajta, hol az égen keverte össze kinyujtott kezével a játékos csillagokat. Egy-egy novellája is alig volt több, mint ennek az órjásnak egy gesztusa, nem kerek történetek, hanem merész kézmozdulatok, amelyek egy «tragikus mesevilág» kárpítját szakítják föl.

Ami különösen tetszett Tamásiban s realista elbeszélőink után nagy újdonságnak hatott, az a naív könnyűség volt, mellyel a valóságot és az irrealitást keverni tudta. Volt benne valami délibábszerű: fölemelt s ég és föld közt lebegtetett realitás. Úgy éreztem, hogy irodalmunknak ép erre a költői sugárzásra van szüksége, mely a nagyon is földhöz tapasztott, naturalista valóságot kissé ég felé emelje, oda, ahová a költői valóság helyét a poéták Homeros óta helyezni szokták. Ebben a fél valótlanságban Tamási székely népe semmit sem vesztett bánatos elhagyottságából, taplós-humorán épúgy megérzett a szenvedéseken kicserzett erő s életének tragikus fordulatai a ballada szűkszavú torzításában meggyőzőbbek voltak, mint a legkomorabb realizmus aszfaltszínein át.

Valóban alig támadhatott író, aki a mi tehetség-ideálunknak ennyire megfelelt volna, mint ez a fiatalember, aki első könyvével csaknem hagyománytalanul jelent, műfaját tüstént magához modellálta s elég volt néhány oldalát elolvasni, hogy egy egész különös és mégis vonzó szemléleten át láttassa velünk a világot. Igaz, hogy voltak ebben a kötetben is nyugtalanító darabok, amelyek azt a gyanut ébreszthették, hogy ennél az írónál gyöngy és kavics egy kagylóban terem s ő maga sincs tisztában vele, melyiket veszi meg a kereskedő; de első kötetről volt szó; az önkritika, gondoltuk, később kel, mint a tehetség, csoda-e, ha nem éri be mindjárt?

Azóta Tamásinak egy új novellás-kötete (Erdélyi csillagok) s egy novella-antológiája is jelent meg (Hajnali madár); ezekben, ha le is adott valamit előző darabjai költői feszültségéből az anekdota javára, első művei jóízét újra s újra visszalopta az ínyünkre. Amikor megmaradt eredeti novellista modoránál s nem akart elbeszéléseket kerekíteni, politikai szimbólumokat gyártani vagy épen a székelyek «pogány katolicizmusá»-ról elmélkedni, sikerült darabjait azzal az érzéssel tettük le, hogy egy páratlanul eredeti ember mellett ültünk s egy kitünő novellistának voltunk nem is az olvasói, hanem a hallgatói.

Tett azonban Tamási időközben két kiruccanást a regény területére, melyek nemcsak Tamási tehetségének mutatták meg a fonákját, hanem a mi tehetség-ideálunkat is kompromittálták. Első kísérlete, a Szűzmáriás királyfi, még gondolkozóba ejthette a kritikust, benne van-e a hiba vagy az íróban; hátha olyan hadműveletet becsmérel le, amelyet a stratégia elítél s amelyért mégis Mária Terézia-rend jár. (Persze, nem így volt s akkori rosszaló bírálatomat, mely nem érintette az író rendkívüli tehetségét, ma is aláírnám.) A második kísérlet fölött már nem volt mit tünődni, a mű silánysága száz lépésről kiált. Az a lépés, amelyet a novellista a regényig tesz, mindig izgató s egyben leleplező: itt mutatja meg, mekkora anyagot tud kézben tartani, érdekes-e vele a hosszas együttlét, nem olyan-e, mint sok ember, aki egy félórás viziten elragad s egy hosszú utazáson kiábrándít. A regényhez elsősorban valami olyan közlenivaló kell, melyet csakis egy regény kompozíciója tud kellőkép kiteregetni. Tamásinak nyilvánvalón nem volt ilyen közlenivalója. Semmi sincs ebben a regényben, amit egy vagy több novellában meg nem írhatott volna: epizódokat halmozott egymásra minden érvényesülő belső terv nélkül. Így azonban még mindig egész érdekes lehetett volna a könyv, ha megmarad novellái modorában. Ő azonban úgy érezte, hogy ezeket az epizódokat, melyek közt szerkezeti kapcsolat alig volt, valami belülről feszítő exaltációval, a szimbolikus nép-mitológiás elemek felfokozásával kell «epikussá» duzzasztani. Tamási a regény és novella közt megszálltságbeli különbséget érzett: «eposz-regény»-t írt s azt, ami középfokon szép volt, szuperlatívuszban nagyotakarássá, nagyotmondássá torzította. Költészete (nem is annyira nyelvben, mint pózban) bombasztikussá vált, az olvasó érezhette az író «epikus» nekigyürkőzését.

A hiba persze az, hogy az író, akiből, mint kiderült, minden lényeges regényírói kvalitás hiányzik, tudja, hogy a regény a «nagy írók» műfaja s regényíró akar lenni. S mivel az «eposzregény»-nek nincs átütő sikere, meg akarja mutatni, hogy tud ő közönséges, könyvkereskedésben kapható regényt is írni. Szétnéz, miről is szólnak ezek az igazi regények s megtalálja az «égető társadalmi problémák»-at. A regényírónak széles freskón kell ábrázolnia kora társadalmát s ítéletet mondani a bűnös osztályok felett. Tamási vállalkozik az utolsó ítélet freskójára s elköveti az utóbbi évek legelképesztőbb írói baklövését: a Címereseket. El kell ismerni, hogy a bűnös osztályokról alaposan leszedte a keresztvizet s kifogásolt provincializmusával együtt, levetkőzte mindazt, ami költői volt benne. A regény otromba társadalom-rajzával, komikus beállításaival, pornográf körítésével másutt foglalkoztam. Itt csak az eltévelyedés magyarázata érdekel. Tamási regényt írt regényírói hivatottság nélkül; ez mással is megtörtént. Azonban egy másodrangú ujságírónak is van annyi önkritikája s irodalomismerete, hogy ekkora hibát nem követ el. Így csak az hibázik, akit tehetsége szigorú korlátok közé zárt s ő maga egyáltalán nem ismeri ezeket a korlátokat.

Az önkritikahiány természetes gyámola: a túltengő önérzet. Akinek nincs mértéke a kezéből kikerült műre, nem tudja, hogy a hozzáértők mért tapsolnak ennek s mért pisszegik le amazt. Ő mindegyiket egyforma igyekezettel csinálta s mindegyikkel meg volt elégedve. A kritikusok a tökéletlenek, akik az egyik műhöz hozzá tudnak férni, a másikhoz már nem. Ép elég ok, hogy az író a «meg nem értett» művét tartsa a különbnek. S ha még csak a kritikusok tompaságán mulna; de ki nem tudja, hogy az irodalmi vélekedést olykor irodalmon kívüli erők irányítják. Regényünk bátor kirohanás volt az arisztokrácia ellen. Nos, ez a poshadt ország nem bírja a bátor hangot; a kritikusok az arisztokrácia cinkosai. Rég megmondták, hogy Magyarországon alacsony a mestergerenda, az igazi tehetség hamar beleveri a fejét. Mivel feleljen a tehetség a középszerűeknek erre a tehetségellenes összefogására? Még féktelenebb önbizalommal. Hetyke előszava után ítélve regénye kiadásának nehézségei Tamásit is üldözött és félreismert zsenivé kezdték vadítani. Kultúrviszonyainkra nagyon jellemző póz s attól félek, a mi romantikus tehetség-ideálunk is bünös benne, hogy fiatal íróink ebben a pózban olyan jól érzik magukat. Az író, ahelyett, hogy ellenőrizné, revideálná tévedéseit, Katona Józsefnek érzi magát és Szabó Dezsőként viselkedik.

Reméljük, hogy Tamási Áron, ha az ízlése bizonytalan is, elég székely ahhoz, hogy ebben a kveruláns pózban s ezekben az írói eltévelyedésekben meg ne átalkodjék. Láttunk mi már más írót is, akinek gyengéje volt az önismeret, de a jó értelemben vett «kereslet»-hez igazodva, a természetes ész szimatával, tehetsége határai közt maradt s ott igazán elsőrendűt csinált. Tamásinak megvan a biztos bázisa, ahova mindig visszatérhet, hiszen a Címeresekkel egyidőben is írt ő igen jó novellákat s ostoba babona, hogy nem prózaíró, aki regényt nem ír.

Tamási prognózisát én a Címeresek után sem állítom baljóslatúra, írói sorsa azonban reflexiókra kényszerít. Tamási kétségtelenül tehetséges író, mégis lehet-e, hogy egy író, akit mi a megtestesült tehetségnek tekintettünk, egymásután ilyeneket botolhasson? Nem volt-e torz a mi tehetség-ideálunk? Nem fontosabbak vagy ép olyan fontosak a tehetségnek azok az elemei, amelyek az ilyenféle eltévelyedést kizárják, mint az, amit mi tehetségnek tartottunk? Mért csak a szellem feszítő erejét nevezzük tehetségnek, mért nem az önfegyelmező, garanciatulajdonságokat is?

Az egész magyar irodalom, de különösen a legfrissebb termés tanulmányozása rég kicserélte bennem ezt a barbár tehetség-ideált s azt hiszem, nem ártana, ha a köztudatban is kicserélődne. Nem szabad a tehetséget természeti tüneménynek, gejzirnak, földgáz-kútnak tekinteni. Az író nem erő, hanem mű s a munka fizikában is erő és út szorzata; az erő, amely egyhelyben topog, nem végez munkát. Az útválasztó, orientálódó, beilleszkedő képesség, a magatartás és a magamegtartás a tehetségnek époly lényeges része, mint a vehemencia. A barbár tehetségideál szerint a tehetség a szellem izomereje. Én tehetség alatt a szellemnek azt a képességét értem, mellyel kora kultúrájában alkotó szerepet tud betölteni. Kétségtelen, hogy ilyen szerepre szellemi hév, természeti bőség nélkül vállalkozni nem lehet. De épily fontos, hogy az író meg tudja választani, mire teszi fel ezt a gazdagságot; tájékozódnia kell az időtlen eszmék közt s kora kultúrájában; éles szeme, biztos ösztöne legyen ahhoz, hol kínálkozik új, alkotó és nekivaló szerep, amelyet végigjátszva ereje megsokszorozódhat, képesség és helyzet frigyéből új képességek származhatnak. A Dunát nem kezdeti vízbősége teszi nagy folyóvá, hanem az iránya. Ez az irányszabó, iránytartó képesség épúgy tehetség, mint a szellem nyers ereje s egy káros kultúraellenes zseniromantikát irtunk ki közvéleményünkből, ha mint Kazinczy és Gyulai kora, e két elemet együtt, egymással harmonikus egyensúlyban nevezzük «nagy tehetség»-nek.