Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 16. szám · / · Figyelő

Németh László: Babits Oedipus-fordítása

Vannak költők, akik nem tűrnek karót maguk mellett s vannak, akik karókon futnak fölfelé. Ezek a támaszra szoruló költők sokszor nagyon is gazdagon burjánzó, buja életerejű szellemek; a karó ép arra való, hogy levegőhöz juttassa, kifeszítve tartsa ezt a gazdagságot, mint a kerítés léce a vadszőlőt. Babits Mihály műveiben is van valami a lécnek és vadszőlőnek ebből az összekapaszkodásából. A léc: költeményeiben, regényeiben az idegen példa, átvett forma, tanulmányaiban egy-egy ürügymű, ürügy-jelenség, amelyhez hozzábogozódik; míg a vadszőlő: egyéniségének anarchikus befutó ereje, gondolatok, képek féktelen indázása, valami vad vegetációs nyugtalanság.

Az ilyen költőt mindenkinél jobban vonzza a műfordítás, noha mindenkinél nehezebb «hű» műfordítóvá lennie. Tóth Árpád az ő kismesteri objektív alázatával a született hű műfordító. Babits Mihályt inkább heroikus műfordítónak lehetne nevezni. Ő már-már mint büntetést méri magára a fordítás nehézségét, s a legfeszesebb formai és értelmi hűség követelményét dobja kényszerzubbonyul a műfordítóban feszengő költőre. Betartott ritmus és követett értelem azonban lemálló rongy a szókeverés ellenállhatatlan, egyéni kényszere fölött. Apró repedésekből hasadások válnak, a zubbony itt is ott is fölszakad, s a Baudelaire- vagy Wilde-versből a legnagyobb pontosság ellenére is félreismerhetetlen Babits-vers feslik ki. A műfordító túl erős és túl különös egyéniség ahhoz, hogy forgójába ne szippantsa az idegen művet.

Költő legyen az, aki ezt a kitörő egyéniséget megfékezi. Csak egy Dantenak, Sophoklesnek sikerült magát erre az idegen természetekhez kapaszkodó s idegen természeteket mégis elviselni képtelen egyéniségre ráerőszakolnia. A Színjátékból nem lett Babits-vers; a hang, ha nem Dantéé, Babitsé sem: csengő rend és bontó nyugtalanság fogva fogják egymást, úgyhogy nem lehet őket szétfejteni. Az a mű azonban, mely Babitsban önnön költői természetét legtökéletesebben nyűgözte le, mégsem Dante, hanem Oedipus király.

Műalkotás, amelynél az egész világirodalom alig mutathat föl zártabbat, tökéletesebbet. Noha két keresztény évezred lázít a morálja ellen, megrendítő drámaisága alól ma sem szabadulhatunk ki. Az ember drámája, akit letaglóz a végzet. Az egymást követő jelenetek szinte számoltatják a csapásokat: egy, kettő, három: most hüledezve néz szét, most fölhorkan, most láthatatlan ellenfelét keresi, gyilkolni akar, a szeme vérbe borul, majd homályosodni kezd, itt meginog, ennél lerogy a földre. Mit vétett Oedipus? Megoldotta a talányt, hatalmas volt, bölcs és boldog. S a sors bebizonyítja neki, hogy hatalma, bölcsessége, boldogsága hiú látszat az apagyilkosságtól és vérfertőzéstől szennyes valóság fölött. Az ember büszke az életére, melyet ő csinált magának; ez alatt a görcsösen tartott, boldog élet alatt azonban ott morajlik az istenek és véletlen kavarta igazabb élete, amely egy napon eltátja örvénytorkát. Az ember, aki bízik abban, hogy ő az, akinek tudja magát, elborzadva fullad bele az iszonyú igazságba. A sötét istenek és sötét véletlenek nem szívelik a hőst, aki kiszakadt a hatalmukból s pokoli leleménnyel szívják őt vissza hínarasukba. Oedipus király a tovább nem töményíthető pesszimizmus. Ugyanakkor a tovább nem töményíthető művészet is. Tökéletes, minden szeglet akusztikájával számoló fölépítés, a héroszi nyugalom mérsékelt pátosza, az időtlen kardalok örök emberi tünődése és panasza zár ki ebből a műből minden mulandót, esetlegest. Fenséges keménységében szikrát hányó mű, melynek a művészi tökéletessége érezhetően összefügg a valósággal szembenéző pesszimizmusával; mintha a fokozhatatlan művészi tökéletesség lenne az egyetlen edény, amelyet ez a borzalmas mondanivaló szét nem repeszt.

Ennek a műnek a görög szövegéből hatalmas szuggesztió árad s aki ismeri Babits verseinek a «tremoló»-ját, meglepődik, micsoda vérátömlesztés történt itt, hogy a Nyugtalanság völgyének a vándorán ez a nyugodt fenség ennyire erőt vehetett. A muzsikusból szónok lett, a festőből szobrász, csakhogy mindenáron alkalmazkodjék a műhöz, amely megbűvölte. Sophokles minden sora külön test, nyelvi dombormű s Babits, a sorok ideges szaggatója, átveszi ezt a «reliefekben beszélő» méltóságot. Szívós filológiai hűséggel símul a szöveghez; nincs az a prózafordítás, amely az értelmi árnyalatokat (még a bonyolult ritmusu kardalokban is), kitartóbban üldözné. Csodát tesz itt a filológia, oly közel tapad a szóhoz, hogy a hangulatát is kiszívja. Orthodox fordítás a Babitsé, elmegy a Kazinczy álláspontjáig, aki előtt még a germanizmusok, gallicizmusok sem egész fordíthatatlan nyelvi egységek, hanem a nyelvben megrögzött egykor eleven képek, kapcsolatok, amelyeket a másik nyelv is utánozhat. Babits fordítói eredetisége épen a filológiai makacssága. Ha Ismenos «jósló hamvai»-ról vagy a hajóról beszél, amely semmit sem ér a «benne népes emberektől özvegyen», akkor azért oly ízesen magyar, mert szószerint görög. Fordít, de sosem magyaráz. Mi a különbség a kettő közt, megérti, aki Babits Oedipusa mellé odateszi a Csikyét.

Az ő fordítása után szinte meg merném kockáztatni a paradoxont, hogy a fordítás annál leleményesebb, minél szolgaibb. Mégis tagadhatatlan, hogy sokszor ép a filológiai hűség lop be némi frivol ízt a fordításba. Egy szóról-szóra visszaadott kifejezés más ízt hagy a magyarban, mint a görögben, különösen, ha észreveszem, hogy a fordító archeológiai inyenckedésre használta ki a filológiahűséget. Ami a költőnél romlatlanul természetes volt, a műfordítónál fölényes raffinériává válik. S Babitsban megvan a hajlam, hogy a hűség örve alatt a maga ismert pedáns játékosságának is odadobjon egy kis csemegét. Ha ő Apollót «Phoebus ur»nak nevezi, az nem egészen ugyanaz, mint Sophokles “Foiboz anax"-a Sophoklesnél az ujonnan színrelépőket, de különösen a hirmondókat a szinenvoltak mai fül számára kissé szokatlan részletezgető és helyzettisztázó dialógusokban faggatják ki. Babits minden hűsége ellenére sem állhatja meg, hogy ne éreztesse azt az archeológus-örömet, amelyet a párbeszédek naiv méltóságában, patetikus pedantériájában talált.

Még feltünőbben «rúg ki» a fordítóból a természet, ahol a Perikles-korabeli költő szavait élesen modern kifejezésekkel adja vissza. Az archeológia-inyenckedés ellentét rokona ez: a fordító a maga modernségét huszonnégy század távolából akarja hallani; (ha úgy tetszik: neológ inyenckedés). Sokszor csak egy árnyalat választja el ezeket a sorokat a fényesen bátor megoldástól. Ha a kardal ti dei mecoreuein kérdését Babitsnál a kórus úgy fordítja maga ellen, hogy «mit ér ez a kórus?» s néhány sorral odébb azzal fenyegetőzik, «hogy nem megyek én soha tisztelni már a föld szent köldökét», még örülök a sikerült merészségnek; amikor azonban mindjárt a dráma elején a bús esdeklők «lombjaival lombosan» jelennek meg Theba ifjai vagy később “h twn bdiktwh exetai matazwn" sort mint «bántani botorul a Bánthatatlant» - adja vissza, nyilvánvaló, hogy a költő tulajdon modorába pottyant, Sophokles babitsizmusokat követ el.

A fordítás nagy önuralmához, az első sortól az utolsóig tartott költői feszültséghez, a kardalok tiszta és brilliáns lírájához képest apró árnyalatok ezek, de engem érdekelnek, mert ezekben feszíti a fordító egyénisége a művet, ezekben folyik a fordítás izgató vérkeveredése; ezeken érzem meg, hogy mennyire lehetetlen fordítani s mégis mily gyönyörű ezt a lehetetlent megkísérteni. Oedipus király Babitsnak talán legszebb fordítása, több mint hű, izgalmas fordítás, ilyen Oedipusszal irodalmunkat ma csak ő tudja megajándékozni. Az eredetinél kissé lázasabb, színesebb, s kevésbé fenséges Oedipus király, de ép ezzel több is mint fordítás: egy heves modern lélek hódolata ez itt a modern irodalmi ideáloknál magasabb irodalmi ideálok előtt, aminthogy Babits egész költői pályája egy idegei mélyén maivá kárhozott költő önmagán vett diadalma, költőé, aki izgalmaktól reszkető ujjal, de mégis jó irányba mutat az állandó s legérdemesebb emberi felé.